Fővárosi Lapok 1882. március (49-74. szám)

1882-03-01 / 49. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 49. számához, Négy levegő területtel, s ezen előny mellett aránylag még csöndes és békességes lakással is bírnak. Végre a negyedik önálló házak és nyaralók számára volt kijelölve, felette olcsó árakkal; eme részben leginkább azok helyezkednek el, akik csak saját családjuk számára kívánnak otthont teremteni, az angol rendszer szerint. A legolcsóbb telek ára négyszögölenként 18 írtban, a legdrágább ára 600 írtban van megállapítva. Hogy ez itt részletezett elosztás csak előnyére vált a sugárútnak, azt gyakorlatilag bebizonyítja az a tény, hogy ez itt rövid tíz év alatt, ha csak a most bekövetkező 3 év alatt valamely váratlan tespedés nem áll be, teljesen ki lesz építve. Mutatja továbbá előnyét ez elosztásnak az, hogy a sugárúton a lakások könnyen kiadhatók és üresen álló lakást alig, üresen álló házat pedig, mint azt a külföld hason vállalatainál tapasztaljuk, éppen nem láthatni. Hogy az imént vázolt építészeti osztályozása a sugárútnak helyes volt, bizonyítják a következő tények is. A fősugárút létesítésére szükségelt minden telkek kisajátítása után s miután maga a fősugárút vonala ki volt hasítva, az újonnan eszközölt 1874-diki telekfelosztás után, volt a fővárosi közmunkák tanácsának a fősugárúton és a mellékutcákban összesen 207, különféle árú és nagyságú eladó telke. Ez egész mennyiségből eladatott a mai napig 155 telek, marad tehát még eladó 52. Ez adatok bizonyítják mindenek előtt azt, hogy a telkek jellegeinek különfélesége folytán a fősugárúton aránylag több telekvásárló jelentkezett, mint bárhol másutt. A telekeladásokhoz hasonló arányt mutatnak az e telken épült házak is, mert míg a legolcsóbb sugárúti telken felépült ház, telekkel együtt körülbelül 8000 forintra tehető, addig a legdrágább ház, mely fősugárutunkat legközelebb díszíteni fogja, telekkel együtt körülbelül 800.000 forintba fog kerülni. E kellemes út előnyében tehát a nagy tőke éppen úgy mint a közép s kis tőke egyaránt részesült, mert ama 8000 forintos ház tulajdonosa, mint ura a szerény laknak, melyben napjait tölti, éppen annyi, sőt valószínűleg több s nagyobb önérzetével bír a függetlenségnek szabályosságnak, mint a nagy bérházak fényes szállásainak számtalan lakói közül bármelyik. Hogy a fősugárút iránya helyesen volt megválasztva, azt leginkább bizonyítja fővárosunk lakóinak előszeretete, melylyel a fősugárutat látogatja. Naponkint ezernyi üdülést kereső sokaság halad azon végig, annyira, hogy e feút vált természetszerűleg Budapest legfényesebb korzójává, amelyen végig haladva, éppen annyi kényelmet élvez a szerény viszonyok között élő gyalogjáró, mint az, ki gazdag fogaton robog végig. Ez élénkség még fokozódni fog, ha teljesen ki lesz építve a sugárút s ha annak fasorai meglombosodván, élvezetet s védelmet fognak nyújtani az alattuk végig haladóknak. Ami a fősugárút létesítési költségeit illeti, ezek a következőkbe foglalhatók össze: az útba eső rész kisajátítási költsége volt 3.264,264 ft 47 kr, az ismét értékesíthető rész kisajátítási költsége 5.608,342 ft 73 kr, az úttestnek magának kiépítése 1.038,000 ft, került tehát az egész út előállítása 9.810,607 ft 10 krba. E költségek fedezésére kapott a fővárosi közmunkák tanácsa az államtól az útba eső részre véglegesen 2.297,097 ftot, továbbá az út építésére 1.038,000 ftot, vagyis összesen 3.335,097 forintot. Kölcsönképen kapott a közmunkák tanácsa 4.863,812 ftot. E kölcsönre eddigelé visszatéríttetett 3.147,018 ft 86 kr, marad még visszatérítendő 1.716,793 ft 14 kr. Ha tekintetbe veszszük, hogy e művelet megkezdésekor állott be a bécsi krach, ha tekintetbe veszszük továbbá, hogy e krízis következményei s utóhatása még évekig éreztette káros hatását, ez eredmény kétségtelenül fényesnek mondható. Tudtommal még alig létezett vállalat, melytől annyian visszaborzadtak volna, mikor az keletkező félben volt, mint éppen a fősugárút vállalata. A baljóslatok egyre hangzottak, az emberek egy része teljesen desperált s már-már azon volt, hogy félben hagyassák, mikor az említett 1873-iki válság beállott; mások megjósolták, hogy talán lehet valami belőle, de legalább huszonöt-harminc év lesz szükséges annak kiépítésére s valósítására. S mégis, dacára e visszás körülményeknek, dacára ama sok oldalról nyilvánuló ellenszenvnek, melylyel meg kellet küzdenünk, alig tudok vállalatot, a mely ily gyorsan, ily simán s ily aránylag csekély áldozattal nyerte volt megvalósítását. Ez eredmény csakis annak köszönhető, hogy a felelősség érzete párosulván a kitartás s rendszerességgel és előre törekvéssel, megalkotta az önérzetet s szívósságot, mely egyedül képes valamely nagyobb s nehézségekkel és akadályokkal járó művelet keresztül vitelére. Az évekig tartó munkásság gyümölcsét most önök, tisztelt polgártársaim, legközvetlenebbül élvezik ; nem marad tehát más hátra, mint felkérni A filharmonikusok első hangversenye. (Ma este.) Nincs oka a zenei múzsáknak fátyolt venni arcukra, mert a hangok versenye rég nem volt oly élénk, még a farsang végén is, mint ebben az esztendőben. Nagy dicséret illeti közönségünket, hogy nem vált közönyössé a vigalmak szédítő hatása alatt a komolyabb műélvezet iránt, s kik előtte való este keringve lejtőt jártak a redoute fényes padozatán, másnap este csöndes áhítattal hallgatják az összhang szózatait. A zene esték közt a Bülowé magaslott ki hősies fensőséggel. De ezek a hangversenyek ma már ránk nézve a múlt zenéje s most azzal kell foglalkoznunk, ami következik. Következik pedig ma este a filharmonikusok első hangversenye, melynek műsora elejétől végig változatos, vonzó. Erkel Sándort és zenészeit dicséret, elismerés illeti meg értte. Egy ránk nézve új, ismeretlen zeneszerzőt, Cowen-t s a valóban magasztos szellemű fenkölt zongoraköltőt, Leschettzky Tódort nyerte meg e hangversenyre. Előbb Cowen-ről és művéről, a 3-dik vagy »skandináv«-nak nevezett c-moll szinfoniájáról kell szólnunk. Cowen Frederic Hymen*) Kingstonban, Jamaicában született. Pár nap előtt, január 29-én, lett harminc éves. Hat éves korában már jól zongorázott s akkor irta meg első keringőjét. Négy éves volt, mikor Angliába vitték, hol két jelentékeny művész fejleszté zenei tehetségét: Goss és Benedict Gyula. 1865-ben Németországba zarándokolt, s Lipcse és Berlin zenedéiben fejezte be tanulmányait, ott Moscheles Hauptmann és Reinecke, itt Kiel és Stern oktató vezetése alatt. 1868-ban visszatért Londonba. Akkor fogott vele kezet a szerencse. Sokat irt s legelső kiadók vetekedtek művei kiadása körül, melyeket szalonokban, hangversenyekben, ünnepélyeken s a legkitűnőbb zenekaroktól lehetett hallani. Irt zongoraszonátát, hármast, négyest, egy kiváló zongoraversenyt, egy »Garibaldi« című operettet, egy nagy kantátát a »Szűzies rózsa« címmel, melyet fényes diadal koronázott, midőn 1870. november 30-án a Szent-Jakabról nevezett csarnokban (St. Jameshall) Tietjens és Patey énekesnek s Norblom és Stockhausen énekesekkel előadásra került. Tetőzte sikerét a ma esti c-moll szinfónia, melyet előbb saját hangversenyében, aztán a kristálypalotában adott elő. Végre 1876 novemberében a londoni Lyceum színházban »Pauline« című angol dalművét adták, melyet a rokonszenves bírálat a század legkiválóbb angol operaszerzőinek, Wallace és Balfe,legjobb művei mellé, sőt csaknem föléjük helyezett. Érdemes az ő sok dalára is utalni, melyek között kiválóak az»i01y távol,« »A régi szerelem az új,« »Miért,« »Hanna,« »Álom volt,« »Csak egy ibolyka,« »Mult s jövő,« »Margit,« »Fonódal,« »Ha minden lant« címűek. Kiemelendő még a birminghami ünnepélyre irt s 1876. augusztus 29-én előadott »A kalóz« című kantátája. A C-moll szinfonia összhangzatos nyugalommal, tisztán s átlátszóan fogamzott és szerkesztett mű. A Mendelssohns Gade stíljében van tartva, s szavalatában az új francia iskola modorát hallani. Delibesből, abból a korából, midőn recitativikus mondatolásra emelkedett, szintén jutott bele valami. Az első rész — mellőzve minden programm-szaglászó motozást — szépdallamú zenedarab, melyben a magánhangszerdallamok az uralkodók, ami különös behízelgő fülbemászó hatást kölcsönöz neki; a hathatós záradék (a végét nagyon is megfogja Cowen minden részben, helyes tapintattal,) emeli még a benyomást. A második rész regényes adágiójában a kürtnégyes távol rejtekből szólal meg, mindinkább gyöngülő hangerővel. Van benne egy igen szépen alkalmazott, noha nem új átmenet , melyet a »Rheingold« vizitündér énekéből ismerünk; itt, úgy emlékezünk, ges-durból g-durba vezet. A scherzo nem haladja meg ugyan a jó balletzene szintűkrét, de énekes, rövid, habár idegen eszméjű, triójával gyorsan ellebbenve, nem bánjuk figyelmünk pihenőjeként. Az utolsó, nem rövid rész egy főtnéma gyakori pengetése s szép fuvolaének mellett a többi részek eszméit, kevésbé mélázó merengéssel mint dioramatikus változtatási kedvvel, vezeti elénk. A mű nagyon megérdemli a tetszést s biztatást az ifjú szerző számára, ki nem tehet róla, hogy zenekedvelő de nem zeneértő, nagy zenetehetségekkel általában nem biró, s meddő zenetermékű nemzet körében él, hol nagyobb szellemi jelenségekkel csak ritkán érintkezhetik s igy külső művészi impulzus hijján kénytelen fejlődni. Leschettzky Tódor, ki két év előtt egy elhalványult Litolff-hangversenyt játszott, ezúttal egy általa költői ihlettel, kitűnő mesterséggel játszott, s magához méltó művel lép föl: Saint-Saëns negyedik zongoraversenyével (44-dik mű, lágy hangnemben), melyet a szerzőtől, ittlétekor, ugyancsak a filharmonikusok kíséretében, hű, de hűvös kivitelben hallottunk s igy az ujabb vendégtől felfogva örömest hallgatjuk meg másodszor. E mű első része (allegro moderato majd andante 4/4) a megtört akkordok versenye; úgy viselkedik, mintha a klasszicismus renaissanceát akarná hirdetni, s kétségtelenül van benne sok a régiek erényéből: a szerkezetnek világossága, érett nyugalom, alaposság s józan művészeti hatásossága mellett a klasszikus tanulmány nyomai is erősen hatják keresztül; az új áramlatokból a hangtechnika változatossága, a verseny-hangszer figurációjának önálló jellege (még a zongora ötödik bekezdésének frázisát is ide értve), s a kitérések divatos rendje díszítik e jeles előrészt. Oly szolidan kerekded, kellően befejezett thémákat, milyeneket e zongoraversenyben általán hallunk, nem bír egy haivar egy újabb zeneszerző sem fölmutatni. A thémák különbözősége mellett Saint-Saens mindig szép egyensúlyban tartja őket egymás közt, sehol a másoknál szokott túlságos terjedelemre nem bocsátja egyiket a többi elnyomására , a fő- és mellékdtéma közti viszonyt mindig szemmel tartva. Az első rész eleintén párbeszédes szerepet enged a zenekarnak; később kíméletes visszatartással mozogtatja a fürge zongoraszólam szép képletei alatt. A második rész (alio vivace) úgy meglepő színgazdagsága, mint a théma, idő- és sejtméret egymásra omló vegyülete által villanyos éberségre kelt; szabadabb formát enged magának s kadenciózus átmenettel, mely egy ájtatos andantéba vezet, tombolja ki magát brilliáns szellemével, mely pezseg benne, mint a francia bor; csakhogy moll hangneme szenvedélyes gyötrelmet sejtet lázas sietségéből; vízióként jelenik meg az első résznek két társthémája lassú járatban: egy szelíd as-dur chorál, melynek tételei előtt, után és közt egy az első részben erőteljjes, itt contemplativ csüggedéssel hangzó théma tételei merülnek föl, synkopikus kiséretű hangsúlyozással támogatva később a zongora által, mely e thémát triplós tüntetéssel hajtva s mintegy torzítva, egy vad trillával — midőn a kürtök vadászhivása szabadba hívja a töprengőt — előre tör, itt-ott Beethoven örömsehorzóját pedzi, (mert ez is néha 9/8-ra akarja venni a háromnegyedes vontatottabb thémát) s futamos és ugró változatokkal ér, churban, a végére tűzjátékszerű káprázat s gyönyörű glorifikációja az alapos jutalomjátéknak. Igazi mesterműve szerzőjének, ki e versenyen s három társán kívül alig irt jobbat, velősebbet; amellett ritka ügyességgel párosul benne tanulmány a verseny-stil fellengzésével. A zongora magándarabok, melyeket Leschettzky ezúttal játszani fog, kétségtelenül érdekesebbek lesznek, mint amelyeket múltkori ittlétekor nem valami szerencsés sugalattal választott. A hangversenyen hallani fogjuk még Berlioz »Carnaval romain« nyitányát, melyet a »Revenuto Cellini« című operájához írt, a második felvonás elé. Berlioz legjobb zenekari műve lévén, szívesen vesszük, ha mindjárt többször fordult is már elő zenekari hangversenyeinkben. Az estét Bach Sebestyén nagyszerű és dúr beli orgona-előjátéka nyitja meg. Hatalmas s megrendítő mű, mely orgonán, e hangszerkirálynőn előadva is, a a nagyszerű jellegét viseli magán. Elvből nem vagyunk ugyan barátai az ó-klasszikusok művei átiratainak, de azt nem tagadhatjuk meg, hogy Scholcz Bernát e mű mesteri zenekari hangszerelésével, vagy mint ő némi joggal nevezi, átdolgozásával, helyes dolgot végzett. A mű megengedi e palingenesiát, s méltó orgona hijján nem is juthatnánk ahhoz, hogy e művet eredeti alakjában élvezhessük. S mert ez abszolút szépségű nagy mesterműről részleteket nem jó írni, szabad legyen e helyett az átkóról, ki szintén homo novus, s nálunk még nem ismert derék zenész, néhány ismertető adatot közölni. Ő 1835-ben Mainzban született; a hires Dehntől tanult Berlinben,akinek kézirati »Ellenpont, Kánon s Fuga tanai«-t 1859-ben kiadta; karmester volt Hannoverában, mig az uralkodó család felépésével ő is lelépett karmesteri székéről ; Florenczbe, onnan Berlinbe vándorolt, miután előbb München, Zürich, s Nürnbergben működött. 1870 óta a boroszlói zenekari egylet vezetője. Operáit melyeknek címei: »Carlo Rosa«, »A Ziethen-huszárok«, »Morgiane,« »Golo,» »A säkkingeni trombitás« német színpadokon tetszéssel adják. Itt még gyászmisét, nyitányokat a Goethe »Ifigenia« s »Im Freien« színművéhez, kamarai, énekkari és dalzenét. Német hazájában nagyon szeretik. Bazaroff. *) Nem tévesztendő össze a szintén Londonban tartózkodó, vele sem szellemi, sem vérrokonságban nem álló Cowen Frederic Ágosttal, ki 1820-ban született s jelentéktelen zenész. 317 önöket, hogy teljes befolyásukat felhasználják arra, hogy e fényes, páratlan mű, soha magán üzelmek színhelyévé ne tétethessék, hanem maradjon meg annak, minek lennie kell: a polgárok összessége megbecsülhetlen értékű tulajdonának. Búcsúszóul csak is azt hangoztatom: éljen hazánk fővárosa Budapest; engedje az ég, hogy valamint eddig, úgy ezentúl is, az őt megillető fényes polcra emelhessük hazánk e kincsét, vállvetett erővel s kitartással munkálkodván annak emelésén. Báró Podulaniczky Frigyes.