Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)
1888-09-01 / 242. szám
Szombat, 1888. szeptember 1. 242. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 írt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések, szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az akarat hősnője. (Elbeszélés.) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) Béla csudálatos könnyűséget érezett tagjaiban. A vér szokatlan hévvel pezsgett ereiben. Alig tudta magát reászánni, hogy a szoba négy fala közé visszavonuljon, szűknek találta egyszerre lakását, romlottnak és penészesnek levegőjét. Felnyitotta ablakát s azzal szemben egy székre dőlt le. Az alábukó nap piros tűzgolyója világolt kívülről. Bíbor fényben úszott körülötte minden. Itt-ott a házakban kigyúltak már a lámpások, mint megannyi apró, kedves fénypontok. A Béla lelkében visszasugárzott valamennyi. Másnap, zivataros éj után, hűvös, verőfényes tavaszi reggelre ébredt. Gyorsan leöltözködött és lesietett a kutakhoz. Vett néhány szál fehér rózsát s azután az ivókhoz csatlakozott. Csakhamar összetalálkozott Forrayékkal. Tudakozódott Margit éjszakai nyugodalma után s kifejezte örömét a fölött, hogy ma sokkal jobb színben láthatja őt. Majd felajánlotta neki a kis virágbokrétát. Margit elfogadta s feltűzte a keblére. — Szereti ön a fehér rózsát ? — kérdezte tőle. — Én nagyon, — válaszolt Béla. — Talán kegyed nem ? • — Hogyne szeretném, — válaszolt lemondó mosolylyal, — gyöngék, illattalanok, egyszerűek, a milyen tán én is vagyok. A legkisebb szellő lerázza őket a tőről. Bánatos, de végtelenül kedves volt arca, amint ezt mondotta. Béla boszankodott önmagára választásáért. Pedig azt hitte, kedveskedni fog velük neki. Mert hiszen e rózsák valóban jelképei lehetnének. — Mondja inkább : kedvesek és tiszták, mint ön. S mikor a piros rózsák már régen elsárgultak, ezek még mindig üdén tenyésznek. — Ezzel mentegette magát. Margit szomorú arckifejezéssel fogadta bókját. S egyáltalában, dacára, hogy ma sokkal jobb szinben volt s valóban jobban is érezte magát, sokkal komolyabb és mélázóbb hangulatban látszott lenni, mint tegnap. Arca csodálatos fénytől ragyogott. Bélára is hatással volt sajátszerű hangulata, a menynyiben őt is bizonyos lehangoltság és hallgatagság fogta el s mikor elment tőlük, nagyon elégedetlen volt magával. Néhány napig minden a rendes kerékvágásban folyt. Kétszer háromszor találkozott napjában Forrayékkal, egyre otthonosabban érezte magát mellettük. Kedvesen lehetett társalogni velük s mindig igen hamar eltelt az ideje körükben. Egy szeles és viharos éj után a park közepén mosolyogva fogadta Margitot. A rózsaágyakra mutatott. — Emlékezik még — kérdezte — mit mondottam önnek minap ? Lát-e csak egyetlen szál piros rózsát valahol ? . . Valamennyit letépte az éjjeli vihar ! .. És azok a gyönge fehér rózsák mily szépen diszlenek! Épen az ő gyengeségükben van az erejük és kedvességükEzért szeretem őket s ezért adtam ilyeneket önnek. Margit feléje nyújtotta kezét. — Ön nagyon jó és résztvevő irányomban. Köszönöm. Hangja reszketett, de ajkai mosolyogtak. Édes volt e mosoly, telve reménynyel és boldogsággal. Sokáig ott játszott ajkai körül. Csak egy kínos köhögési roham tudta letörölni róluk. E naptól kezdve ismeretségük sokkal bizalmasabb lett. Valósággal jó barátokká váltak. Béla kezdettől fogva igen szívesen időzött körében s sajátszerű vonzalom csatolta őt hozzája, melynek, tulajdonképes jellegével maga sem volt tisztában. Margit sajátszerű kedélye erősen hatott reája. Derűs, nyájas volt ez, mint a verőfény, mégis folyton valami árny lebegett fölötte, betegségének tudata, és épen e körülmény tette vonzóan érdekessé. Hisz a méla, félhomályos táj is gyakran sokkal jobban megragadja a képzelmet, mint a legszíngazdagabb vidék. Fájdalommal és elégedetlenséggel gondolt az ifjú arra, hogy milyen remek és páratlan nő volna ez, ha testi gyöngesége le nem bilincselné lelke és kedélye szárnyait. Önkénytelenül is szánalom ébredt szívében iránta,noha ő teljességgel nem szánalomnak ítélte ez érzelmét. Rosszul esett neki, ha nem lehetett vele s örült a lelke, mihelyt halk csevegését meghallotta, vagy pajzánnak alkotott s most mégis mélabús szemeiben elmerenghetett. Rövid idő alatt teljesen bizalmasak lettek egymás iránt. Elmondták egymásnak minden gondolatukat és minden apró örömüket, bajukat, mint a gyermekek. Hiszen annyi közös pont akadt itt az érintkezésre, annyi kínálkozó alkalom a gondolatok kicserélésére. Csak szét kellett tekinteni maguk körül. A sokféle nemzetiség, különféle szokás, az a bábeli nyelvzavar, melynek fültanui voltak, mennyi megjegyzésre szolgáltatott okot.... Béla magyarázott, s Margit érdekkel hallgatta. Egy-egy érdekes arc, feltűnő öltözet sok beszélni valót adott. Mily szörnyen megkritizálták a hanyag tartásu angol missek pongyola öltözékét s mily versengve dicsérték egy-egy francia hölgyecske ízléses viselkedését. Azután menynyit beszéltek az otthoniak felől! Mikor Béla Forlára megérkezett, mindenütt teljesen ismerős helyeken járt. A dévai vasúti állomáson coupéja ablakából kitekintve, a mint egy sötétzöld hajtókás tekét megpillantott, azonnal tudta, hogy az csak Miska inas lehet. A négy szép almásszürkét is régi ismerősként simogatta meg. Mikor pedig a kastély homlokzata feltűnt előtte, kész lett volna megesküdni, hogy már látta azt valamikor. Pedig mindezeket csak a Margit elbeszéléseiből ismerte. Még a kocsiban eszébe jutott, vájjon itt van-e még a büszke Kelendy Izabella, a Margit unokatestvére, kiről ez mindig bizonyos tartózkodással beszélt, mit ő alig tudott betudni a korkülönbség okozta tiszteletnek, hisz mindössze négy évvel idősebb nála. S a híres Dergey Leander báró még mindig mindennapos vendége-e a háznak? Eredeti ember lehet azok után ítélve, miket Margit beszélt felőle, sokkal jobb fiú, semhogy egyetlenegy bogarat megbocsátani ne lehetne, azt, hogy rajong mindenért, ami antik. Ezért csinált Leó keresztnevéből is Leandert. Ez a szegény fiú minden hónapban benyújt egy alkéoszi ódában irt leánykérést — Margithoz s a folytonos kosár sem csüggeszti el. Párisé lett mégis szép Heléna, — mondogatja mindég s udvarol klasz- Az elvirúlt. Szünóra után nehéz már. Jobb is volna, ha akkor hazamenne. Vagy tán az lenne a legjobb, ha egyáltalán el se jönne. Mire való kirakatba tenni azt a portékát, mely kiment a divatból ? Hat-hét esztendővel, talán még négy esztendővel ezelőtt is egészen más volt a világ. Törte magát utána a fiatalság. A négyesekre két héttel előbb engage-álva volt. És akinek a második, ez a nagyjelentőségű quadrille jutott, az büszkébb volt rá, mintha a Telekidíjat kapja, akár a paragrafus nélkül. A helyi divatban övé volt az első hang s övé az utolsó szó. A varrónénak becsületszavára kellett megfogadni, hogy ki nem kürtöli, minő lesz az öltözéke. Ámbár,hogy aztán mégis meg ne súgja a doktoréknak, az már teljes lehetetlenség lett volna. A doktorlányok is abból a szövetből, arra a szabásra csinosították ki magukat: nem ért az semmit! Az ő személyében, magában ott volt az igézet. Az igézet, melynek anyától született férfi még ellent nem tudott állani. Emlékezem, egész udvart képeztünk körülre. Egyikünkre a keztyűjét bízta, a másiknak a kabátját volt szabad lesegíteni, ennek a kendő jutott, amazt a muffal fizette ki. Fiatalok voltunk, ha vissza nem követelte az elejtett kaméliát, kész gyönyörűség volt. A limonáde-os poharat magunk vittük ki, hogy a maradékot — persze »mennyei kéjjel« —felszürcsölhessük s akinek a vállára valami megengedhető pajkosság miatt gyöngén rávert a legyezőjével, mintha lovaggá ütötték volna arra az estére. . Csak az a karcsú jogász nem kapott tőle semmit. Keztyűt sem bízott rá, virágot sem hagyott meg nála, annak a szívét adta. Szerették egymást igazán. S hitték, hogy örökösen is, mert minden igaz szerelem magát örökösnek tartja. Az emberek fiatal korukban, ártatlanságukban csalják egymást leginkább. Ártatlanul — mondom — mert maguk is meg vannak csalva. Ismertem mindkettejüket. A leányt is, kinek képe az én kamaszkorom álmaiba szintén beleszövődött, Dénest is, aki mellett ott ültem a padban, mikor kifaragta a K betűt áhítattal és egy gyöngyházas nyelű tollkéssel, s guirlandokat teremtett köréje a közben, míg a tanár úr Carnot tantételét »vezette le« a táblán. Később semmivel se árulta el szerelmét. Tudom magamról: az ember nem beszél róla, úgy van vele, mintha akkor profanálná. Az egyetemi esztendők elején Dénes maradt a régi Dénes. A levelek szorgalmasan jöttek-mentek s a régi ígéretet sokszor újították meg. Utóbb már csak szokásból, konvenienciából. Göthének igaza van: »Hatalmas istennő a jelenvalóság.« Gondoljátok meg jól ezt a mondást, nők, kik örök szerelemre építitek reményeteket! Közelről gyújt a tapló is, távolról a házégés sem. A férfi szerelme földön járó szerelem. Hogy égjen — mint a lámpának — olajra van szüksége, a találkozás az együttlét olajára. Látni kell, hallania, kezet fogni vele: a férfi szerelmében nagyobb szerep jut az érzékeknek. S az ígéret, a fogadalom ? A jelenre fölösleges, a jövőre illuziórus. »A szerelmesek és a kocsmárosok esküje hamis számadást erősítget.« Voltaire mondja: »A válás jóformán egyidős az összeházasodással; azt hiszem, emez tán egy pár héttel korosabb.« Erre az analógiára mondhatom: a fogadalom megszegése jóformán akkor születik, mikor maga a fogadalom, talán valamicskével később. Az asszony ingatag, — tudtuk ezt a »Rigoletto«-ária előtt is. De ha egyszer egészen,„egész szivével ide adta magát, szivósabb mint mi. Ők többet tudnak csalni és mi többször tudunk csalódni. Azért kapaszkodnak ők oly görcsös erőszakossággal belénk, ha mikor egyszer megfogaztak. Ők természetük idealizmusát beleviszik a szerelembe is és ez idealismus, mely mibennünk bizonyos fokig, csak véletlen szerencse, ők ennek szabályszerűség. Ők sokkal jobban tudnak bízni, mint mi, sajátmagukban is, mibennünk is. Klementin várt és - hoppon maradt. A pesti élet Dénes szivében is meghozta gyümölcseit. Mennél jobban duzzad erőtől a férfijellem, annál könnyebben rajzik el fiatal korában a szabadsága szabadonsággá. S az alkalom tolvajokat teremt és a szerelmeseket. A távoli szépséggel győzelmesen ül meg a közeli kacérság és Dénes kénytelen volt vétkezni Klementin ellen, hogy Pesten helyreüsse egy másik, nagyobb beszámítás alá eső vétkét. Ez az a história, mely nem eshetik meg elég gyakran, hogy a gyakorisága elvegye szomorúságát. Akiket Klémike elküldött, azok Klementinhez vissza nem jöttek és — ah csak a percek, órák múlnak lassan, az esztendők repülve repülnek............ »Hóditó szépséged csodája Még rajtad, élőn, elenyész« — énekli Vajda János az ő »gigási« modorában. A női szépség — mint a boldogság — sokkal filigránabb, sem hogy tartós lehetne. A rózsa sem pompáz hetekig , és mikor kifeslik, mikor még széllé válik, már a décadence-hoz lát. Mi még csak eljárunk vele egy-egy táncot a régi idők emlékezetéért, de az új nemzedék nem