Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)
1888-09-01 / 242. szám
szikus metaforáival Margitnak tovább, saját állítása szerint csak azért, mert hát arca a milói Vénuséhoz hasonlít. Valószínűleg még mindig itt tartózkodik ? Jól is teszi. Sokat fog nevetni felette. És él-e még a nyers beszédű, de annál érzékenyebb szivü doktor bácsi. Oh mennyi ismeretlen ismerőssel fog itt találkozni ! Mert nem ismerőse-e minden bútordarab, minden szoba, a kert, a tó, az erdők ? Hányszor bejárták azokat képzeletükben Margittal, beszélve róluk, így barátságuk mindig jobban erősödött . Béla érdeklődését fokozta az a körülmény, hogy látta mennyire csüng Margit rajta. Hogy felragyog arca, ha őt megpillantja s mily áhitatosan nézi őt, majdnem elnyelve, lelke mélyére hatva szép szemeivel. Hogy aggódik érette s hogy érdekli minden tette és életviszonya. S mintha még egésségére is jó hatással volna barátsága. Erősebb lett, fürgébb s megtelt kissé arcában is, mióta megismerkedtek. Midőn egy alkalommal a fenyvesek közt karöltve sétálgattak, Margit egy tisztáson egyszerre megállapodott s bizonyos habozó félelemmel, zavartan kérdezte tőle: — Ugye, jobb színben vagyok, mint mikor megismert ? Szóljon őszintén, kérem... Én legalább sokkal erősebbnek érezem magamat. Nem is vagyok már beteg, csak még egy kissé gyönge. Ugye bár, Béla? Béla igennel válaszolt. Pedig még mindég ott csillogott szemében az a lázas tűz s ott látszott arcán a félelmesen élénk pir. És mégis e percben maga is azt hitte, hogy úgy van, ahogyan mondja. Az izgatottság és a járás okozta felhevülés valóban egésségesen rózsaszínessé tették arcát. Életkedv sugárzott egész lényéből. Büszke és örömteljes megelégedés látszott eltölteni szívét a Béla feleletére. S mégis ez este először jutott eszébe azon gondolkozni, vájjon csakugyan gyógyul-e valamit Margit s vájjon komoly jellegű-e a betegsége. S másnap reggel a kútnál őt felette halványnak és beteges színűnek találta. Önkénytelenül is összerezzent. Zavartan kezdett vele társalogni. Csakhogy e zavara rövid ideig tartott. Néhány perc múlva újra csak halk csevegését élvezte s a méla kék szemébe mélyedt tekintete. Maga is azt hitte, hogy amit most lelkében érez, nem pusztán résztvevő vonzalom, hanem szerelem, komoly, igazi szerelem. Hitte, mert maga sem tudta tulajdonképen, hogy milyen a szerelem. Fiatalságát eddig — tanulmányai elvégzése óta — csupa fölületes élvezetek és üres szerelmeskedések között töltötte. Csak érzékeinek élt, szívének még nem. Minden erősebb érzelem még ismeretlen volt előtte. S természetesen éppen ezért vágyott már ilyen után, mint a szenvedélyes utazó olyan tájra, ahol még nem fordult meg soha. Gleichenbergi időzése első napjaiban s különösen épp azon a tavaszi estén, mikor Margit először feltűnt neki, nagyon sokat gondolt a mélyebb vonzalom szükségére. Néhány nap múlva megismerkedett vele. Lelke — a megelőző gondolatok kapcsán — nagyon fogékony volt minden kedvező benyomásra. Margit viszonozta érdeklődését, a többi azután természetesen folyt az előzményekből. De vallomást azért soha sem tett a lánynak. Maga sem tudta miért, de valami benső hang mindig visszatartotta őt ettől. Gyöngédség, meleg érdeklődés nyilatkozott minden szavában, őszinte barátság, de nem szerelem. Csupán egyszer érintett határozottabban ily érzelmeket. (Folyt, köv.) látta az előzőnek bálványait és szegény kiérni legyezi magát, mikor nem a tánctól piros a képe. A legyezőt nem azért emelgeti olykor-olykor a homloka felé, hogy alula sugarait szórja, széjjel egykor nedves fénynyel tündöklő szemének, hanem hogy leplezgesse a mutatkozó apró redőket. De azért kiböjtöl a »kivilágos« csárdásig, mert háta trónjától megfosztott király is felségednek cimezteti magát. Fölsegitem az átalvetőt s résztvető gyöngédséggel szorítom meg lágy kezét. Nem fog mindjárt elaludni, de nem mint egykoron édes izgalom miatt. A koldus már a város másik végére ér, mire fölkeltik. — Kiérni, egészen nedves a párnád. — Egy kis vizet találtam ráönteni véletlenül, édes anyám. Révész Ernő. A papi pályáról. Mint a hanyatló közállapot egyik kiáltó jelét szokás felhozni, hogy a közép- és a főnemesség sarjai a papi pályától nálunk állandóan tartózkodnak és hogy csak a szegényebb osztályok gyermekei azok, kik az egyházi méltóságokat a maguk részére lefoglalják, az egyszerű cingulumtól egész a bíborig. Igaz, külföldön ez állapotok másfélék. Izlandban a gazdag ember örvend vagyonának, mert saját költségén papot nevelhet az egyháznak. Francia-, Spanyol- és Olaszországban a magas arisztokrácia a »noblesse oblige« szabályaként követi, hogy a család tagjai közül egy mindig a papi pályára lépjen. Szokásnak szép szokás. Haszna van-e belőle az egyháznak, az más kérdés. Annyi bizonyos, hogy tág tér nyílik így az egyházban is a protekciónak, ahol pedig az igazi demokratikus elv szerint csak a tehetségnek volna szabad érvényesülni. Tény már különben az is, hogy a mi főpapságunk, amelynek soraiban mágnás alig található, magas tulajdonaira nézve a legelsők közé tartozik a kontinensen. A főnemességet tehát a püspöki karban, ha hiányzik is, nem nélkülözzük. Az egyház e tekintetben, a világi intézményektől merőben elütő természettel bír. Hogy tekintélyét, erejét és befolyását érvényesítse, nincs szüksége se személyekre, se vagyonra, se magasabb összeköttetésekre. Tanaiban és intézményeiben, a lét és nemlét nagy kérdéseiben, sőt magában a természettől már keresztény emberi természetben bírja erejét, befolyását és tekintélyét. Sem a születés, sem a vagyon, sem a tehetség, sem a magas összeköttetések nem teremtik, nem emelik az egyházat, hanem az egyház tanításának hatalmával, üdvszerző intézményeinek erejével, hódítja szolgálatába a tehetséget, szerez vagyont és tör magának utat az álladalmi intézmények között. Szépen van ez jelezve az egyházban ama szokással, hogy amint valaki a püspöki karba, vagy a bíbornokok kollégiumába lép, bármily magas családból származzék is, többé semmi más címet nem viselhet. Ez állások nem szorulnak a születés fényére, hanem maguk fejedelmileg világosítanak meg minden születést. Ezért az arisztokráciának az egyházi pályáról való távolmaradása csak álladalmi szempontból sajnálatos. Bár ez a veszteség korántsem olyan nagy ma, mikor a papság politikai szereplése csekély a régihez képest s a diplomáciai pályán is kevés fontossággal bír. A középosztály távolmaradása már nagyobb veszteség, bár a szegényebb osztályok a klérusba a legalkalmasabbak. A megváltó is egyszerű halászokat választott tanainak hirdetésére. A fensőbb hivatáson, természeti hajlamokon kívül világi körülmények is vezérlik az egyházi pályára. Az egyházban nagy áldozatokat kell a papnak hozni. Lemondani a családról a földön a legnagyobb áldozatok egyike. Évezredek óta ezt a lemondást a legnagyobb szentség jeléül veszik és mindenütt, hol a papi nőtlenség nyomára akadunk, nagy vagyonnal és még nagyobb tekintélylyel igyekeztek e veszteségért kárpótolni az egyházi rendet. A földi javaknak legdúsabb sokasága látszott csak elegendő ellensúlynak. A kereszténységben is a kegyelmen kívül földi adományokkal szintén meg kellett könnyíteni e nagy kötelességek súlyos gyakorlását, nehogy megtörjék a gyarló földi lény, midőn lerójja magas áldozatait. És éppen ebben van különös jelentősége a szegénységnek az egyházi pályán. A gazdag előtt csak a túlvilág örömei szolgálhatnak elégtételül, a rendben nem nyer semmi olyat, amit saját erejéből a renden kívül is meg ne szerezhetett volna. A mérleg állása tehát egyik serpenyőjében a megtagadott földi örömek, a másikban tisztán a túlvilág. Valójában, igaz, ez volna a papság eszméje. De nagy lelkekre semmi pályán átalánosságban nem számíthatni. A szegény hálájának egész teljével tekint az egyházra. Gyermekévekkel, földi javak hijján áll a kőszálakra emelt egyház lépcsőzetén. Visszatekint. Mi vár rá a nagy világban ? Szegénység, mesterség, a legjobb esetben egy falusi tanítóság. Ha nagyobbra látna és egész az egyetemig akarná magát fölküzdeni, nagy nélkülözés, óriási küzdelmek és sokszoros megaláztatás. Itt, a békesség és a tisztesség útja. Az egyház sajátjából födözve neveltetése költségeit, már azzal, hogy biztos életmódot nyújt számára, örömekben részesíti. Bevezeti a legmagasabb tudományok csarno- •v-v •V" . •• -----r—TV?----Vtt------------— yv — — 1772 — Ború után. (Francia elbeszélés.) Irta T. Combé. (Folytatás.) — Épen most érkeztem haza s csak egy jónapot akartam a kecskének mondani,— viszonzá Marcel, az udvarba lépve. — Hogy naplopónak csúfoljon gazdájam, ahhoz nincs joga, mert én egész nap dolgoztam ! Marcel ezt oly nyugodtan mondta, de a nélkül, hogy a gazda haragos pillantása elől félre fordította volna a szemét. — Úm! — mormogott Prenel. — Eredj most a szobádba s öltözködjél, ha ideje lesz az indulásnak, majd szólitlak. Ha Teréz ott nincs, nem beszélt volna Prenel oly haragosan Marcellel, de félt ma attól, hogy Teréz Marcellel beszél s azért küldte ezt be öltözködni; föltette azonban magában, hogy alkalmilag annál nyájasabban fog vele beszélni. — Szeretnék a faluban lent lenni, mikorra besötétül, — szólt Teréz az atyjához. — Remélem, hogy korán elbocsátanak a mulatságból, mert reggel sok dolgunk lesz a fehérruhák öblögetésével.— Én meg azt hiszem, hogy téged nem bocsátanak el, — szólt az apa. — Ugyan élvezd már egyszer fiatalságodat! Te mindig elrejted azt, hogy négy leánycseléd dolgozik helyetted! Amott jó valaki, aki szintén az én véleményemen van, — kérdezd meg csak tőle. Teréz megfordulva, Thorin Leó ragyogó, fekete szemével találkozott a pillantása. A leányka besietett a házba s addig nyújtotta a dolgait a szobában, a meddig csak lehetett, újra megsimitotta a haját s köpenykéjét kezdte kefélgetni, remélve, hogy Leó türelmét veszti s nélküle távozik el. Atyjának a kiáltása azonban tudatta vele, hogy már sokáig várat magára s Teréz egy sóhajjal hagyta oda a szobáját s lépdelt lefelé a lépcsőkön. A csempészek jó adag türelemmel vannak megáldva s igy Thomin León sem lehetett csudálkozni, hogy még mindig ott állt előbb elfoglalt helyén , annyi igaz, hogy arca kedvetlenséget fejezett ki. — Mily szép ön! — szólt, mikor Teréz a kapun kilépett. — Az bizonyos, hogy elég ideje volt, magát kicsinosítani. Teréz mit sem válaszolt s elbúcsúzott az apjától. — Olyan büszke, mint egy hercegnő! — gondolta magában Leó. — No de, majd megszelídítem én. Teréz nem olvashatta ugyan ki a fiatalember gondolatait, de látta haragtól égő szemét s pillantása vészjóslónak rémlett neki. — Ennek rossz vége lesz! — gondolta magában. — Én nem tűröm azt, hogy Leót csak úgy, akaratom ellen, rám tukmálják s ezt holnap ki is jelentem atyám előtt. Boszuságtól és bizonyos félelemtől ösztönözve oly gyorsan sietett Teréz a lejtőn alá, hogy kísérőjének nem csekély fáradságába került őt követni s már a falu első házához érkeztek, a nélkül hogy egyetlen egy szót váltottak volna egymással. — Teréz! Szólalt meg egyszerre a fiatalember. A leány a fiatalember lihegését hallotta a háta mögött, megállt s szigorú pillantást vetett rá. — Eddig mindenkire nézve Teréz kisasszony voltam, — szólt hidegen. — Mit akar ön ? * Közelben hangokat lehetett hallani. Az ácsnak az udvarán gyermekek játszottak ésnevetgéltek s ez némi bátorságot öntött a leány lelkébe. — Kell-e még önnek mondanom, hogy mit akarok ? kérdé a fiatal ember, haragtól remegő hangon. — Ön engem egészen megtébolyit! — Tartok tőle, hogy máris megtébolyult, — viszonzá a leány. — És ki annak az oka, Prenel Teréz ? Kiért folytatom én ezt a nyomorult rabszolga életet ? Kiért töltöm az éjszakákat szabad ég alatt, nyaktörő ösvényeken, üldöztetve amaz átkozott vámőrök által, minden pillanatban attól tartva, hogy golyót röpitnek a fejembe? Kiért tűröm én az ily életet, ha szabad kérdenem? Bizonynyal nem az édesapjának a szép szeméért! — De nem is az enyémért! — válaszolta Te