Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
ZLATKOVITS EDIT: Virágot tépő leány Felszabadult ujjú vadcsalánok jeges csípőjű nádasok késdobáló mocsári hínárok közül sírás hallik sírás hallik alkonyodik, Vízorgona sípjaiból röppent csöppsziklákból szőtt fátyolban didergő erdei tavon leány lépked leány lépked nyomdokában fehér virág terem, hajnalodik, fehér virág terem. nak hozzá a műhelybe, és az embereket lebeszéli, rémítgeti. Hogy a fene ette vóna meg. — Nehéz. Kiváltképpen, ha iszik. Mostanában pedig mindig iszik — vélekedik a titkár, de ez meg arra gondol, hogy ez az ember a holnapi gyűlést megzavarja! A múltkor is alig tudták helyrehozni, annyit pofázott. Belekiabált, aggatódott... A kocsmárost az Isten is kocsmárosnak teremtette, mert igen jól tud beszélni az emberek nyelvén. Mikor milyen párti emberrel van szemben, úgy alkalmazza a szót. Most egy kicsit nehéz, mert az elnök kommunista, a titkár meg parasztpárti, de mindegy. —• Mondok én valamit, hajjátok. — Na, mondjad! — Vitessétek el... S fejével a részeg kovácsra int. Az elnök töprengve húzza össze szemét. Cigarettával babrál, rágyújt. Nézi a kocsmárost, nézi. Majd a sógorát figyeli. De az nem szól egy szót sem. Ámbár egy napra ... csak egy napra, nem ártana ... amíg a gyűlés tart. — Én ilyet nem teszek — mondja sokára. — Pedig izgat a földosztás ellen, izgat a párt ellen, de mégsem teszem. Falubeli is, meg aztán, tán még maga se tehet róla, hogy ilyen marha. Családja is van, szóval, nem és nem. Én ráérek várni, hátha megjön majd az esze? — Hirtelen felugrik. — Jössz sógor? Tegyük el magunkat holnapra. — A sógor, vagyis a titkár meggörnyedve ül, mint akit nagyon lenyomnak a gondok. Konokul pislog a kovácsra, sokára mondja: — Én még nem megyek. Nem hagyom itt ezt a tökéletlent. Adjál csak egy féllitert! —S az üveget az asztalon odább taszítja. Tizenegy óra után öt perccel egy szekér zörög kint a kövesúton. A zörgés a kocsma előtt megállt. Valameddig zaj, zablacsörgés, beszéd, s kinyílt az ajtó. Három idegen parasztember jött be. Lehúzott sipkával. Csak egynek volt kalap a fején. Akinél az ostor volt. — Adjon Isten jóestét! — köszön az első, és széjjelnéz. — Adjon Isten — fogadja a 8 kocsmáros, és feláll. Kijjebb lép. 8 — Mit lehet itt inni? — Azt, ami ki van írva, haha- 8 ha... — Na, akkor hozzák egy liter 8 bort, meg három poharat. Messzi- 8 ről jöttünk, megszomjúhoz- tunk... — Tétován lépkednek 8 ide-oda. A kocsmáros hozza a bort, s mivel már csak ennél az asztal- nál ég a lámpa, leteszi a titkár 8 és a hatos kovács asztalának a féloldalára. Az emberek leülnek, 8 lassan, komótosan, s persze meg 8 annyian a részeg kovácsot nézik. 8 —• A koma alaposan bekente a 8 száját — mondja a kalapos. — Be. Mert mohón kapta — vá- 8 laszol a titkár, s úgy nézi a ková- 8 csőt, mint a kutya a dögöt. — Ide való? A titkár megrezzen. — Nem, dehogy. Zsákára! A megyénél volt valami dolga, mint 8 ahogy ő mondta, gyalog igyeke- 8 zett haza, bejött, osztán itt is ra- 8 gadt. — Mikor elmondta, vigyo- 8 rog. Se kára, se haszna neki pe- 8 dig benne. Ha már másképpen is nem üthet egyet a fejére, ez is 8; valami, hogy a faluból kitagadja. 8 — Hát... mink arra megyünk. §! Éppen keresztül Zsákán. Elvihet- 8 jük. Odavótunk mink is ebbe a 8 fődügybe, sok bajunk van a szom-8 széd faluval, osztán ... — Keresztülmennek Zsákán? — 8 rikkant a kocsmáros, vígan, mert 5 ez olyan ember, hogy igen gyor- 8 san vált az esze. Itt van ez a pa- 8rasztpárti ember, ezzel is jó lesz » jóba lenni. Ha a kovácsot üti, 8 emezt segíti. Ö pedig azután is 8 kocsmáros akar lenni. (Az az Sj utánba a Weisz úr hazatérését 8 érti.) — Keresztül hát. Persze, hogy 8 keresztül. Reggelre Zsákán va .8 gyünk, délre meg otthon vagyunk. « Nyéstán. Na, igyunk. Isten éltesse! 8 Míg a liter bor elfogyott, a ha- 8 tos kovács csak egyszer, egyetlen egyszer emelte fel a fejét, s nyi- 8totta ki a szemét. — Hónap pedig megalakítom is a demokrata pártot! — mondta, s 8 csikorgatta a fogát. — Éljen a de- mokrata párt! — a fejét megint 8 visszaejtette az asztalra. De alá- 8 gyűrte a micisapkáját. Darvas József: Bundás Ferkó 1946 tavaszán került be Tavaszi Ferkó a Munkácsy-kollégiumba. A Stefánia úton volt a kollégium, egy emeletes villában. A villa egy földbirtokosé volt, bizonyos Bakách Tamásé. Az ostrom idején üres maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elől a Dunántúlra menekültek. A harcok során belövést kapott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint a döglött lóról a bőr. A bútorokat széthordták. A kollégisták, amikor elfoglalták, úgy-ahogy rendbe tették. A leendő szobrászok, festők, grafikusok voltak a kőművesek, ácsok, mázolok. Emeletes ágyakat, tömzsi szalmazsákokat szereztek valamelyik kaszárnyából, nagy kondérokat a csempés konyhába, s a kondérokba bab meg krumpli is került, a kommunista pártszervezet jóvoltából. Inkább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti villa, mint főúri rezidencia. De az a nyomorúság azért egészen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Belső fényessége. A gyerekek hozták ezt a fényt a tizenhét, tizennyolc, húszéves kamaszok. A ruhájukba, a viseltes gúnyájukba ivódva hozták, ahogyan jöttek, a Józsefvárosból, Újpestről, az alföldi falvakból, a tanyákról. Gyerekek? Kamaszok? Felnőttek! Egyikükmásikuk már földet osztott. Pártot szervezett. Politikai csatákban vettek részt. Meg igaziakban, valóságosakban. Az őszi választások után, amikor a reakciós népség kivonult az utcára, hogy „nem lesz vörös Budapest”, ott verekedtek mind a Rákóczi úton. A kőbányai munkások oldalán. Esténként a Bakách-villát szinte fölemelte az énekük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot...” Nemcsak énekelték, hitték is. Csinálták is. Körös-körül az úri negyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a tavaszban is. Láthatatlanul vibráló fényesség nem a napból jött, hanem a tárgyakból, a meggyötört házakból, a nehéz lihegéssel elindult gyári gépekből, az emberekből. A szegény emberekből. A Dunán, a komisz fagyban, nélkülözések közepette felépített első híd vastraverzeiből. A politika porondján nehéz birkózás folyt, néha már úgy látszott, hogy a forradalom erői kénytelenek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lentről valami olyan hitteli erő f áradt fölfelé, hogy aki ezt megérezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonulás. Százezer ember? Félmillió ember? A Hősök tere szinte szétfeszült a rengeteg néptől, a Baloldali Blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reakció!” Örvénylett a tér, mint az áradó folyó. Hitele volt a jelszavaknak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelentette önmagának. Ott álltam én is, a téren, Géza mellett, a kollégisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de munkánk nemigen akadt — az időm jó részét a kollégiumban töltöttem. Alakrajzot tanítottam. Szívesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt ámuldozni: honnan és hogyan lökődött fel egyszerre ez a sok, friss tehetség? Néztem a rajzlapok fölött a tömpe ujjakat, amelyek egy kicsit még görcsösen fogták a ceruzát — s alig bírtam legyűrni a meghatódásomat. „Ez az igazi forradalom ...” — mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kollégium kapuján Tavaszi Ferkó. Ott állt a kapu előtt, türelmesen, komolyan, amíg beengedték. Hűvösek voltak még a napok, éjjelenként gyenge fagy hártyázta a vizeket, suba volt a vállára terítve, a fején báránybőr kucsma. A kezében nagy bugyor, kendőbe kötve. A lábánál egy fekete puli ült, csak a lihegő, piros nyelve látszott a rengeteg szőr közül. — Itt lehet szobrásznak lenni? — kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos kiejtéssel. — Mert én az akarok lenni. — Itt — mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Akkor, azon a tavaszon a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás parasztlegényke, pulival, becsönget a Stefánia úti villa kapuján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legénykét. Géza kérdezett: — Honnan jöttél? — Hortról. Heves megye. — A Heves így hangzott: „Hevezs”. — Akkor földik vagyunk. Ki küldött ide? — Egy olyan szőke, fiatal. Úriemberféle. De mégse az. — Mégse az? — ... Mert földet osztott nálunk. — Aha. — Géza alig visszagyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: ősi-Jeanette irányította a giumhoz. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Leszek, májusban. — Így mondta, májusban. — Az apád? — Juhász. Volt csak ugyan. — Már nem az? — Nincsenek juhok az uradalomban. Meg uradalom sincs már. — Akkor mit csinál? — Kapott földet. Nyolc holdat. Merthogy négyen vagyunk testvérek. Meg az édesanyám. — Kicsit megállt. — Meg az apám is. Így hatan. — És te? Mit csináltál eddig? — Bojtár voltam. Az édesapám mellett. — Hány iskolát jártál? — Ötöt. — De némi gondolkodás után kiegészítette: — Úgy nagyjából. — Mi az, hogy nagyjából? — Hát úgy ... nagyjából. — Bizonyítványod van róla? — Az van. — S bontogatni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már, tudtunk mindent, amit tudni kellett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Komoly volt, roppant komolyan csinálta a vallatást. Én azonban ismertem jól, láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érezte ezt. Ezért próbált nagyon hivatalos lenni. Amióta ismerem, soha még nem láttam ennyire kiegyensúlyozottnak, mint ezekben az időkben. A görcsössége, a szüntelen kétkedése feloldódott. Sokkal kevesebbet beszélt, mint régen, de rengeteget dolgozott. Azt hiszem, a legjobb népi kollégiumi igazgatók egyike volt. A fiai imádták. Újabb s megint újabb kérdéseket tett föl. Amilyeneket másoktól, a kezdő ismerkedésnél sose kérdeztünk. Tulajdonképpen megértettem. A helyében, azt hiszem, én is ezt csináltam volna. Ferkó, Tavaszi Ferkó olyan természetes biztonsággal és okossággal válaszolgatott, hogy a feleletei már előkészítették az ember szájában a következő kérdést jó ízét. Nem volt benne semmi görcsös paraszti elfogódottság. De a követelőző hányavetiség sem. Valahogy itthon volt. Ebben a villában is így kezdte sok mondatát: — Odahaza azt mondták ... Ebben a személytelen hivatkozásban azt érezte az ember, hogy egy mélyvilág most felnyíló, új, kicsit még tartózkodó, de nem félénk kíváncsiságát hozta magával. Elküldték onnan, nézzen szét, de ha muszáj, vissza is mehet. S nem mellékes, hogy mit jelent? ... — No és a kutya? — Géza a szeme sarkából az arca komolyságán át, huncut villanást küldött felém. — Azzal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mutatni? Ferkó megint a bugyrához kapdosott. Oldozni kezdte a csomókat, a fogával is, de Géza rákérdezett megint: — Mi a kutyád neve? — Bundás. . Ferkó most először zavarodott meg. Rövid nyakán a feje mozdulatlan maradt, de a keskeny vágású, fekete szemei a széltőlnaptól pirosbarnára cserzett arcában, jobbra-balra jártak. A tekintete ide-oda csapódott, mint a fészkét vesztett fecske. A kutya ott ült mellette, a padlón, az igazgatói szobában, a lábához húzódva, s most is lógatta, persze a szőrcsomók közül a piros nyelvét. A feje, a beszéd szerint, hogy ki szólt éppen — mintha csontra lesne —, hol ide, hol oda mozdult. — Itt szigorú házirend van! — tette még hozzá zordan, Géza. — Akkor .. . akkor ... — odavolt már a hazulról hozott magabiztosság. — Én neveltem. Nem menne el mellőlem úgyse. Meg nyáj sincsen most már. — Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjdszerű agyaggyurmák — levelek, gyümölcsök —, aztán agyagfejek kerültek elő a bugyorból. Köztük egy miniatűr mellszobor, befont hajú férfi parasztfej. Mindegyiken sok gyerekes pepecselés — de sok egyéni, erőteljes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határozott tehetséget. Különösen a kis mellszobor ígért nagyon sokat. — Ez ki? — A nagyapám. — Ilyen haj már nincs. Honnan másoltad ? — A nagyapámról. Még él. — Ferkó dacos lett. A suba szőrei, mintha védekező tüskékké változtak volna. Mert a subát az istennek se tette volna le. Éreztem: a dac nem is annyira Géza kétkedésének, mint inkább Bundás sorsának szól... Gézát már nem a „művek” érdekelték, hanem az ember. Az emberféle. Gyönyörködött benne. Bár rejtegette. — Estére meglátjuk. Nálunk demokrácia van, kiskomám! Az esti kollégiumi gyűlés azzal kezdődött, hogy a fiúk megnézegették Tavaszi Ferkó sorba rakott műveit, aztán kivallatták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitában aztán inkább már csak a Bundás sorsáról esett szó. Miután Ferkó most már egészen határozottan kijelentette: ha a kutya nem maradhat, nem marad ő sem. Szélsőséges nézetek csaptak össze. Fukász Jancsi, egy apostagi fiú, élesen megbírálta Ferkót, hogy individualista. Ferkó aligha ismerte a szót, de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szemmel nézegette Fukászt. Aki még a tegnapi marxistakörök anyagára is hivatkozott. Miszerint a burzsoázia mindent fölhasznál az osztályharc elleplezésére: kispolgári érzelgősséget, üdvhadsereget, állatvédő egyesületeket stb. Javasolta Ferkó fölvételét — de egyben Bundás eltávolítását. A javaslat második felét nem fogadta osztatlan egyetértés. — Ez egy juhászkutya! — emelgette az öklét mérgesen Kiss Lajos. Szobrásznövendék volt ő is. Néhány közbeszóló meg is gyanúsította, hogy nem elfogulatlan. Nem hagyta az igazát. — Miért kiabáltok? Ha pincsi lenne, szobakutya, akkor nem mondom! Olyan reszketős selyempincsi. Felöltözve, ruhában! De juhászkutya! Puli! Ez mellékes dolog, elvtársak ?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. A másik öklét már csak azért emelte a magasba, mert a jobb keze gipszben volt. A nyakába felkötve. Tegnapelőtt az „állami kollégistákkal” verekedtek össze. A kisgazdapárti kollégistákkal, akik a „vörös diktatúra” ellen tüntettek, és követelték a népi kollégiumok „államosítását”. Verekedés közben megrepedt a kézfej csontja. — Egy kutyának is lehetnek osztálykörülményei, elvtársak! Csak mindig a konkrét helyzetet kell vizsgálni. Ez a dialektika! Röpködtek a frissen megtanult fogalmak, sokszor egészen fura összefüggésekben. Néha összenevettünk Gézával, de talán még ezzel is inkább a meghatódottságunkat lepleztük. bírta Jankollé HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1975. ÁPRILIS 27.)