Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2006-12-01 / 12. szám
20 ÚJRAOLVASÓ zet legnagyobb melléfogása Kis és Berzsenyi öszszepárosítása. Kazinczy versének címe: Kis és Berzsenyi. Az első négy sor közli, hogy nincs köztük értékkülönbség: Különbözők és egyek arcaik, Mint lenni kell a szép testvéreknek, Kik egy anyának nőttek karjain, És bájaiban megosztva részesek. Kis János szerény tehetségű költő. Érdemes egyházi férfiú, evangélikus szuperintendens. Berzsenyi barátja, költői útjának önzetlen egyengetője. De Berzsenyi mellé csak a gyarló közelnézet állíthatta. Kölcseynek tíz év állt rendelkezésére, hogy Csokonai halála után elmélkedjék költészetéről. A bírálat nem méltányos. Nem Kölcsey igazságtalan. Az idő nem igazolta azt a rangsort, amelyet korának magyar költőiről fölállított. Érvelésében is a legfőbb pontokon melléfog. Ez azért történhetett, mert nem Csokonait bontja ki, esztétikájának fogalmait teríti rá. Nem elemez, hozzámér valamihez. A jelenség, amit mérlegre tesz, súlyos, a mérleg rosszul beállított, ezért össze-vissza mutat. A nevezetes Kölcsey bírálatban ezt olvashatjuk: „...azt mondjuk, hogy Lilla úgy nem éri fel Himfyt, mint tűzijátéknak fénye a vulkánét: ha mondjuk, hogy az érzés és kultúra tekintetében őtet Daykához tennünk nem lehet, ha mondjuk, hogy az ódában Virág úgy áll neki ellenében, mint egy Jupiter Olimpus a bámuló előtt..." A Lilla verseket Kölcsey gyöngéknek ítéli. A mérték Kisfaludy Sándor Himfy szerelmi versfüzére. Későbbi feleségéhez, Szegedy Rózához írja ezeket a költeményeket. A kesergő szerelemben a visszautasított szerelmet panaszolja. A fájdalom színezi ezeket a Petrarca modorában megírt verseket. Megjelenésük idején sokan olvasták, utat találtak különösen a honleányok fantáziájához és szívéhez. Nem a vers-erő, hanem a szív-szomorúság hozta népszerűségüket. A Himfy-versek hellyel-közzel kellemes olvasmányok. Az első rész, A boldog szerelem, a második csokor, a házasság örömeit magasztalja. Varázserejük gyöngye. A megcsendesült szív nem bizonyult ösztökélő múzsának. Magasságot akart, alacsonyságba roskad. Épp az hiányzik belőle, ami a Lilla versek lelke: a szikrázó szellem s az örvénylő vágyforró érzés. A Himfy gyenge példának és mértéknek. Csokonai magasságából nézve fölöttébb alacsony. Kölcsey, a debreceni vaskosság atyamesterének Földi Jánost tekintette, a füvészkedő orvost és nyelvészt. Ezt így adja elő: „A köznépé az igaz magyarság, az idegennel nem egyveleges magyarság, ezt mondogatta Földi... Csokonai ezen embernek tanítványa volt." Két esztétikai iskola. De a leszólt rusztikus világból lép elő egyik legnagyobb költőnk: Csokonai Vitéz Mihály. Nem az ideából akarta a szépet kiolvasztani. A tapasztalásból alkotta meg az ideálist megközelítőt. Ezzel győzött. Darab időre álljunk meg Csokonai képalkotó módszerénél. Kölcsey kritikájában ezt olvashatjuk: „...az provincializmust levetkőzni nem igyekezett. Még ma is ott állnak szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem." Szerb Antal Csokonai portréjában ezt írja: „De nem mindig talált ilyen csodálatos szavakra, mint a gyöngyalak." Petőfi csak egy Csokonaira vonatkozó anekdotát mond el az őt idéző versében. Pedig mély köze volt a debreceni költőhöz. Az ő szemléletét és hangját vitte tovább. A népéletből merített, akárcsak elődje, Csokonai nyelvezetét, amelyet a rokokó báj és szellem játékossága emelt-lebegtetett, jól megtanulta. Saját igényeihez szabta. A 19. századi beszélt nyelvhez igazította. A rokokó modort elhagyta, a játékosságot, mivel lényéből is fakadt, ő is szabadjára engedte. A beszélt nyelv szellemi töltetét gyarapította azáltal, hogy mozgósította a benne szunnyadó energiákat. Ady, akárcsak önmagát, Csokonait is predestinációs embernek tekintette, aki végzete zárkájában szenvedett. Betegen is a vastörvény-maradiság s a visszahúzó korlátoltság ellen küzdött. Ezt szerette benne. Az előtte járó Hortobágy-poétát. Ikerrokonságukat Ady így jellemzi, a haldokló Csokonait ábrázolván: Egy századdal előbbre lássak S lássam, aki engem idéz. Szomorú sarjamat hadd lássam, Aki ismét Vitéz, Vitéz. Csokonai valóban messzire akart látni. Ő is valami virradatfélét érzett, akár Batsányi János. A Magyar! Hajnal hasad! című verse szép hitvallása ennek az ígéretes pirkadatnak. Nagy messzire, Ady századába szeretett volna előre látni: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte - S benne a huszadik századot képzelte..." Idézik őt poéta-utódok a huszadik században, de talán senki sem olyan együttérzően, mint Tóth Árpád. Ő a tündéri hangú rokokó költőre emlékezik, aki szenvedő társa a betegségben, s meg nem értett panaszkodó, akárcsak ő. Úgy tetszik, az emberi szív, a kérges, nem változott az időknek múlásával. Olvasom, hogy Csokonai valójában nem volt panaszkodó költő. Versei tanúsága szerint - mily paradoxon - víg-szomorú ember. Tehát panaszkodása is rejtett, a kedély burkába rejtett. Gazdag szellem. Végleteket egyesítő. Alkatába írt játékos hajlammal. És sorsába begöngyölt ordas bánatok okaival. Szegény sorsú, tehát lenézett. Kicsapott diák, tehát egzisztenciátlan. Tüdőbeteg, tehát örökös lihegésben él. Gazdag lányba szerelmes, tehát kikosarazott. Költő, tehát honi tereken senki, ahogy egyik színpadi művének címe mondja: A méla Tempefői vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. A sorsközöny a leggonoszabb rabtartó. Panaszkodik is rá: Havi Magyar Fórum, 2006. december