Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)
2015-07-10 / 13. szám (675.)
-------------------HELIKON------------------------------ Angolkeringő 14. Keskeny úton, magányosan „Boldog embernek nincsen múltja, míg a boldogtalannak egyebe sincs.” - Richard Flanagan új regényének hőse, az öregedő ausztrál sebész és második világháborús hős, Dorrigo Evans gondolata ez, aki nem is tudja, olvasta valahol vagy maga találta ki. Egyik sem volna meglepő. Dorrigo Evans olyan orvos, aki klasszikusokat recitál műtét közben, és olyan boldogtalan ember, akinek bőségesen van múltja. Háborús múltja, szerelmi múltja: mindkettő összekapcsolódik egy távoli világba tett kényszerű utazás történetével. Flanagan regénye, a The Narrow Road to the Deep North (Keskeny út a távoli északra) nem a Máté evangéliumából ismerős, életre vezető szoros kapu és keskeny út ihletköréből, hanem egy tizenhetedik századi japán haikuköltőtől, Macuo Basótól kölcsönzi címét. Basó műve egy százötven napos vándorút, egy távoli, északi vidékre tett utazás verset (haikut) prózával keverő krónikája (kikóbun), a klasszikus japán irodalom meghatározó műve. A „Keskeny út a távoli északra” csak egyik, lehetséges fordítása az eredeti címnek, (Oku no Hosomichi), ami azt is jelenti, „Keskeny út a belső tartomány felé”. A térképre rajzolható, izmok fáradtságában érzékelhető utazás tehát (mint minden útirajznál) itt is egy mélyebb, belső utazás kivetülése. „Minden nap utazás, és maga az úton levés az otthon” - foglalja össze az utazás filozófiáját 1689-ben az Edóból (a mai Tokióból) útnak induló Macuo Basó. Flanagan regényének hősei akaratukon kívül, az általuk átéltek hatására maradnak visszavonhatatlanul az úton levés állapotában. Keskeny utat építenek, amely azonban nem a földrajzi égtájként értendő északra, hanem az emberi természet kiismerhetetlen „északi” tájaira vezet. Richard Flanagan neve 2014 októberéig a kortárs ausztrál próza kedvelőit kivéve aligha csenghetett sokak számára ismerősen. 2014 volt az első olyan esztendő a Man Booker-díj történetében, amikor már nem csupán a Commonwealth, Írország és Zimbabwe írói pályázhattak a díjra, hanem származási helyétől függetlenül bárki, amennyiben munkája angolul íródott és az Egyesült Királyság területén jelent meg. Noha az elemzők arra számítottak, ez a változtatás elsősorban az amerikai íróknak kedvez majd, a Schindler listáját (eredeti címe szerint bárkáját, Schindler’s Ark, 1982) író Thomas Keneally, az ugyancsak megfilmesített Oscar and Lucindát (1988), illetve a Ned Kelly balladáját (The True History of the Kelly Gang, 2001) író Peter Carey, és az ausztrál származású, de Mexikóban élő DBC Pierre (2003) után ismét egy ausztrál író kapta a „Bookert”. A tasmániai Richard Flanagan regényeiben az ausztrál történelmi múlt egyegy szeletét ábrázolja, mondhatni egy sajátos nemzeti narratíva körvonalazódik írásaiban, amelyben fegyencek és fegyőrök, bennszülöttek és különféle nyelvű, hagyományú bevándorlók nem anynyira a közös identitás kialakítását, hanem az egyéni boldogulás útját keresik. (Publicisztikai írásai viszont elsősorban politikai, környezetvédelmi és művészettörténeti kérdésekkel foglalkoznak.) Második regénye a szlovén emigránsok életét bemutató The Sound of One Hand Clapping (1997) még elsősorban Ausztráliában tette ismertté a nevét, de a következő, a Gould’s Book of Fish (2001) már Commonwealth-díjat kapott. Ebben a regényben az egyébként Írországból Ausztráliába deportált fegyencessel büszkélkedő Flanagan visszanyúl az ausztrál múlt mitikus kezdeteihez, és egy valós személy fiktív életrajzát írja meg. William Buelow Gould fegyencművész, aki a fegyenckolónia orvosának parancsára a helyi halfajtákról készít illusztrációkat egy tudományos kutatáshoz, miközben szerelmi viszonyba keveredik Kétpenny Sal-lel, a parancsnok bennszülött szeretőjével. A márquezi mágikus realista hangulatú regény, a maga alakváltó, időutazó figuráival elsősorban arról szól, hogyan lehet megjeleníteni és továbbadni a történelmet. Gould, akit fogva tartói csupán nyilvántartási számon emlegetnek, minden egyes fejezetben bemutat egy halfajtát, amely a közeli tanulmányozás során egyre jobban hasonlítani kezd egyik-másik szereplőhöz, vagy akár át is változik emberré. Kinek-kinek megvan a maga mániája, a maga megkülönböztető őrültsége. A fegyenctelep szadista, szifiliszes parancsnokának például az, hogy „a fegyenctelepből nemzetet lehet csinálni.” Flanagan regényeiben a kirajzolódó nemzetmitológia, mint látjuk, távol áll a megszépítő, hősiességet előtérbe állító narratívától, nem gáncs nélküli lovagok, hanem távoli vidékre száműzött bűnözők és magukat ugyancsak rabnak érző őreik keresik a túlélés lehetőségét, miközben mindannyian irgalmatlanul irtják az őslakosokat. Ha a Gould’s Book of Fish egy kegyetlen, de a mágikus realista ábrázolásmódnak köszönhetően valahogy mégis lebegő valóságban kibontakozó szerelmi történet, akkor Flanagan új regénye, a The Narrow Road to the Deep North ismét a szerelem törékenységét és tehetetlenségét jeleníti meg. Csakhogy a második világháborús háttér ezúttal a korábbinál kegyetlenebb, túlélésre kevesebb esélyt adó világ, amelyben a Flanaganra korábban jellemző mágikus lebegtetés helyét a brutalitás, a fizikai szenvedés mikrorealista leírása vette át. A címként átvett „keskeny út” nemcsak a megismerés vagy önbeteljesítés felé vezető út szinonimája, hanem egy nagyon is reális, észak felé haladó 415 kilométeres vasútvonalé, amely Thaiföldet köti össze Burmával, és amelyet 1943-ban a japán császár parancsára kényszermunkásként épített száznyolcvanezer ázsiai civil, és kb. hatvanezer brit, ausztrál, amerikai és holland hadifogoly. Az embertelen bánásmód és a rettenetes körülmények miatt közülük több mint százezren odavesztek. A történelmi emlékezet mechanizmusai csakúgy, mint a nemzeti narratívák konstruálásának mechanizmusai, időnként egyes tények elfeledésével, átértelmezésével működnek. Ha azt hinnénk, Richard Flanagan az ausztrál közelmúlt egy kiemelten fontos, afféle nemzeti szenvedéstörténetként konstruált epizódjához nyúlt, amikor a Halálvasút építésén robotoló ausztrál hadifoglyok történetét választotta regénytémául, tévedünk. Az ausztrál történelmi emlékezet az Antant csapatainak Gallipoliban történt partraszállását tekinti a nagybetűs Hőstörténetnek, amelyben néhány ausztrál és új-zélandi osztag is részt vett. Noha a Dardanellák ostroma is jelentős veszteséggel és visszavonulással végződött,