Hévíz, 2005 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1-2. szám - Kardos Gy. József: Csokonai Vitéz Mihály és a komikum (tanulmány)
tes, finom célzások példát és ösztönzést adva utódainak is. Csokonai szatirikus karikatúrái (negatív jelenségek és jellemek torzképei kiéhezetten gúnyos célzattal) mintául szolgáltak Aranynak, Petőfinek, Kosztolányinak és nem egy későbben élt költőnek. Már az 1785-1787 között írt „zsengéi” és az egyéb korai művek között is akad jónéhány, amelyek a nagy kiérlelt szatírákat úgy is előlegezik, hogy a költő „újraírja” ezeket. Például: A gazdag, Egy fösvénynek leírása - a Fösvény (1789), Zsugori uram (1794), A kevély (1794), Egy magyar gavallér (1790) - A magyar gavallér (1796), Rút ábrázat s szép ész („zsenge” 1796) - Ezekben a költő a pénzgyűjtő, gőgös urakat, illetve a „divatőrülteket” állítja pellengérre, hogy a gazdagsággal és a divatmajmolással „szembeállítsa az ész, az értelem” fölényét. (A remek szerkesztésű Rút ábrázat s szép ész a humornak, az öngúnynak és a szatírának a keveréke - komikus fokozással bíráló könnyedséggel és szenvedélyességgel. - Csokonai saját gúnyok csúnyaságát is védelmezi ellenfele, a kor üresfejű divatmajmával - mint általános érvényű típussal - szemben.) - Keserű szatíra A pesti dicsőség is (1795), amely a városi élet visszásságait, fonákságait bírálja. A vígeposzokban és vígjátékokban is gyakran előforduló témák (nemesi életforma, álhazafiság, mihaszna, léhűtő nemesek, kulturális elmaradottság, a költők mostoha sorsa, a mecénások hiánya) jelennek meg a következő művekben is: A prózában írt, A bagoly és a kócsag, illetve A pillangó és a méh éles látásmódú jelképi szatírák 1790-ből (finom, de könyörtelenül telibe találó iróniával is). A tél és A nyár (1789 - 1794) a puhányok, a kenyék, a naplopók, illetve a mulatozások, mihaszna összejövetelek karikatúrája. A Búcsú a magyar Múzsáktól (1795) saját sorsát panaszolja öngúnnyal, öniróniával is. A Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz (1802) már címében (témájában) is humoros, komikus hatású. Ez aztán tovább fokozódik („lefokozás”) a szövegben (deákos - népies öniróniával, az élettelen megszemélyesítésével, sziporkázó ötletekkel, tréfás pátosszal). A költemény magával ragadó - eleven, szellemes, kacagtató - jókedve alkotójának megint az egyik legfontosabb jellemzőjére - az élet mámoros szeretetére utal. Csokonai vígeposzai a XIX. század oly gazdag szatirikus verses epikájának elkészítői voltak (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi; Petőfi Sándor: A helység kalapácsa; Arany János: Az elveszett alkotmány; Bolond Istók: A nagyidai cigányok; Arany László: A délibábok hőse). A vígeposz (eposzparódia) a klasszikus hősköltemények nagyszabású, magasztos tartalma helyett kisszerű témát dolgoz fel azok formai eszközeivel, emelkedettségeivel, csodás elemeivel, így Csokonai Békaegérharc 20 Hévízé. 2005/1