Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-01-17 / 8. szám

tíz óránál, de itt ott néhány lámpavilágot , orsó pergését kivéve, nyugodott minden. A kastély kapuja elé álltak, de az, ámbár az udvar és kert ke­rítésének minden léce hibázott, be volt erősen csukva , minthogy minden oldalon árok és alacsony kőfal volt, az udvarba nem lehetett behajtatni, az erős zörgetésre semmi viszonzás, még a ház ebei sem feleltek, mintha minden ki lett volna halva. Istók bácsi a lovaknál maradt, utasunk leszálloit, átlépte a fal­­kerítést, az ablakok alá akart menni, de térden felül bukott a hóba, oda nem juthatott. Bement tehát maga az udvarba, a kis rekesz ajtón a folyosóba, sehol egy árva világ. Emlékezett a konyhára, a cseléd­szobára; a­mint ide közeledett, apró ölebecskék ijedelmük egész zajá­val tudatták a szokatlan látogatást, erre a ház komondorai is elő­ugortak és széttépéssel fenyegették a nyugalom háborgatóját, de a­mint ez nyájasan száll velük szembe, a bundások vissza­vonultak ciróga­tás közt, csak a folyosóban csaholó ebecskék nem tudtak ijedtükben magukhoz térni. E lárma alatt egy ablak függönye mellett világosság tűnt fel, nem sokára megnyílt e kis ablak, s több rendű rémült asszonyi hang kiáltotta azon a „ki az?“ kérdést. Éjeli vándorunk váltig felelt, hogy ő az, nevét is mondotta, de az meg nem értették, az ijedség a házban oly nagy volt, hogy meg­­le­hetedett minden igazolásnak. — Jól van, mond haragra pattanva a bebocsájtást kívánó, én itt a hideg kövön maradok reggelig, tiz mértföldről jövök, hogy kedves nénémnek kezét csókolhassam, és ti pimaszok itt hagytok megfagyni, reggel megdermedt­ testemet vihetitek­­­be nénémnek, de bizonyosak lehettek benne, hogy egytől egyik gyalázatosan elcsap. Nem mintha ajfenyegetésnek lett volna hatása, mert az első ijedt­ség lecsillapodtával látták, hogy nem rablókkal, csak egy ifjú nővel van dolguk, a cselédség elhatározta az ajtót felnyitni, és őt bebo­­cs­áj­tani. A­mint az ajtó kinyílt, utazón­­nk kiragadta a lámpát az első cseléd kezéből, parancsolta, hogy kövessék, nyissák fel a kaput azon­nal, eleget mentegetődztek, hogy a lakat kulcsa nincsen náluk, azt el kellett nyomban hozni, a szán betért, lerakatta pogyászát, mely egy rakás táskákból, bőrládákból és iskatulákból állott, a mint ezt egy mai tökélyetes népipere kellékei nagyszámban kívánják meghagyta, hogy a lovakat a legjobb istállóba adják, fuvarosa enni inni kapjon, a­mint illik. Ez előleges rendelkezésekre meghökkent a cselédség, ily hang­hoz a háznap nem volt szokva. A házi asszonyhoz kívánt vezettetni tüstént. Megnyugodt a mentegededzésben’, hogy azt nem szabad éjjel felvenni, ha maga a ház égne is felette. Szobát parancsolt nyit­tatni, egy nagy tágas terembe vezették, hova már holmiját letet­ték; fűtetlen volt, parancsolta a fűtést, mutatták a repedt, a kenetlen kályhát, mely tán félszázad óta fütve nem volt, követelte, hogy fűtött szobába vezessék, mondták, hogy az egész házban két szoba fűlik, az asszonyságé, és a komornáé, hova a cselédnek menni nem szabad mert mit mondana, ha most felvernék, a kisasszony. A kifejezés felette sértette, parancsolta, hogy világítsanak előtte a kisasszony szobájába, kit majd a neki szánt farkas orditóba fog szoritni. A komorna, Ida lányasszony, kit álmából felvenni mertek, ked­ves kis teremtés volt, Lebenyi kis asszony fogadott leánya, és ezen tekintetből volt az egész háznépnek oly tiszteletérzése iránta. A kis­asszony hatvan éve mellett a komorna húsz éve feltűnt, de ezt onnan kell magyarázni, hogy ő e tisztet anyjától öröklötte néhány éve; a nagyvárosban nőtt fel, minden házi és különösen kézi munkához nagy ügyességgel értett, most itt tengett, pangott a falusi magányban, hol az öreg ispányon, kertészen és a helybeli lelkészen kívül mivel a férfi sem létezett, de azért mindig jó kedvvel, ha­bár az életnek több mint felét aludni kényteleníttetve. Szobája csukva sem volt, oly biztosnak tartotta, hogy nyugal­mában senki sem zavarja. Mély, első álmát aludta. Gyertyát tartott utasunk képe elé, hogy azt magának megnézze, ez felébredt, szemér­mesen húzta össze dunyháját, és nézte ki, az, mi körülötte történik. A komorna képe jó első benyomást, látszott rá tenni, mert egé­szen otthonosan kezdett bundáiból, kendőiből kibontakozni, és a fek­vőt csípős,de megszelídült hangon megszólitá. — Engedi vagy nem a kisasszony, ez éjjel megosztja velem szobáját, csak maradjon az ágyban, ne háborgattassa magát kényel­mes fekvésében, majd én arra az avult kanapéra ledőlök, van mivel takaródznom, vagy igen, ha már a­mint látom csakugyan felkel és szolgálni akar valamivel, jól teszi, ha hoz nekem valami harapni va­lót, lássa, én huszonnégy órája nem ettem semmit. — Ha enni kíván nagysád ez órában,az nagyon roszul fordult hozzám, nálunk a mi az ebédtől, uzsonnától marad, én osztom meg az ölebecskékkel és macskákkal. Legfeljebb kenyérrel és sajttal szol­gálhatok. — Kenyér és sajt, az valami felséges lesz, egy pohár borocs­ka is hozzá ? — Pohár bor ? kérdé Ida megrettenve, mi esztendőn át nem lá­tunk bort, mindössze is néhány üveg van a háznál, amelyből a nagy­sága mint orvosságból iszik, ha magát roszul érzi; de talán ispány urnái. — Akár honnan, de ide egy üveggel, Istók bácsi számára, ki­nek megígértem. — Istók bácsi, mond az öltözködő komorna, Istenem, hát há­nyan jöttek ? — Csak magam, a bort fuvarosomnak ígértem. — Annak, abból az eszentiából ? az lehetetlen. — Meg kell neki lenni! volt a parancs. — Ha megkell, úgy megyek . . . mond az ajtó felé tartva. — Jó lesz, ha pár hasáb fát dobat kemencénkbe. . . — Meg lesz. . . — Azután zöld úti táskámat hozza be magával, hogy reggel felkelhessek. — Mindjárt­ és gyertyával kezében a komorna oda hagyta a szobát. Utazónőnk fel s alá járt a szobában, a hideget most hogy kiállotta, kezdé érezni, az elavultságuk mellett tiszta bútorok, a rend , mely itt uralkodott, néhány újabb falkép, egy kis könyv­tár öt hat év előtti munkákból, a hímző asztalnál megkezdett munka kellemesen hatottak rá. Rövid idő múlva egy nő cseléd az ígért sajton és kenyéren fe­lül ízletesen kínálkozó megkezdett sódart is tett le az asztalra. — És a bor ? — Bor, ismétlé a csodálkozó cseléd, azt nem tudom. — No mond, hogy annak meg kell lenni, tégy csak a kályhá­ba, hidegem van. Alig hogy kin volt, a telitetlen asztalról megkezdetett a jóizű falatozás. Azalatt Ida, kit kíváncsiságból a ház felébresztett nőcselédsé­ge körülvett, maga vitte a palack bort Istók bácsinak, csakhogy első forrásból megtudhassa, kit hozott vendégül. — Mi csak Koloskának ismertük, majd egy évig volt már fa­lunkban Péteriben Péteryéknél, mindnyájan szerettük, mindig jó kedvű, a szegénynek, elhagyottnak, üldözöttnek gyámolítója. Teg­nap este sötét volt már, mikor utánnam küldött, megdicsérte lovai­mat, azután engemet is, megkérdezte, ha nem hoznám-e ötöt ide, a­hol vagyunk, kétszer anyit ígért, de ki is fizetett, mint a­menyit kér­tem a fuvarért; reggel ötkor a ház előtt megáltam, kihordotta holmi­ját, felült szánomra, és most itt vagyunk, a­mint látja. — Ez az egész? és meddig maradnak itt ? —Én reggel haza megyek, meddig marad itt Koloska kisasszony, azt nem tudom, Péteryékhez is úgy esett le mint a felhőből, és azután ott maradt majd egy esztendeig, mint már hallhatta. — Megesnék bele, egy esztendeig . . . egy hétig sem tartja ki itt a kolostorban. —Majd poklot fog ő belőle csinálni, megszokta Péteryéktől, ké­rem, ott úgy bolondultak a gavallérok utána, szép is ám, nézze meg csak, magamnak is tetszik, mond Istók bácsi bajszát pödörve, de maga is tetszik ám nekem, tette hozzá neki bátorodva, ámde Ida jó utat kí­vánva, a­meddig körültekintett, már eltűnt. Addig a sunka jóval kisebb lett, mint mikor behozták. Ida a parancshoz képest egy üveg borral és a zöld táskával lépett be a szobába. — Ne nyissa ki, mond Koloska, poharát tartva, kóstoljuk meg a többit azután Istók bácsina­k adjuk.

Next