A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 25. VII. évfolyam (1975)
TANULMÁNYOK - Joze Pogacnik: Francé Preseren és Petőfi Sándor
Joze Pogacnik FRANCÉ PRESEREN ÉS PETŐFI SÁNDOR (Ellentétes és analógiás párhuzamok tipológiai elemzése) A címben szereplő téma feldolgozása sok elvi és módszertani veszéllyel jár. Két vers tipológiai elemzéséről van szó, s ezáltal két olyan szerzőről, akik között sohasem volt semmilyen eszmei-esztétikai kapcsolat. Mindazonáltal igen kifejezett a genetikai, ízlésbeli és gondolati rokonságuk, amelynek a közös forrásokban és hasonló ontológiai helyzetekben lelhetjük meg a magyarázatát. Ha elméletileg tekintünk a kérdésre, vizsgálódásunk tárgyát az eszmék története és két teljesen különböző nyelvű, kultúrájú és irodalmú közösségben való megvalóulása fogja képezni. Ez az elemzés tehát a modern összehasonlító irodalomtudománynak a határozott irányvonalát követi, amelynek alapjait Paul van Tieghemt már 1931-ben lefektette. Az eszme fogalma ily módon itt szélesebb értelemben használatos, ami azt jelenti, hogy filozófiai szigorúság, azaz valamely tudománytól való függőség nélkül; az „eszme" szó ismeretet, megismerést jelöl, elvont gondolatot, vagy az érzékenység egy állapotának intellektuális képzetét, amelyek az esztétikai élmény tárgyában lehetnek jelen. Az irodalom fejlődésének tanúsága szerint kevés azoknak az alkotóknak a száma, akiknek világszemléletét és életlátását nem befolyásolták volna a különböző filozófiai tételek. Ezek vagy közvetlenül (a forrásművek megismerése révén) vagy közvetve (a korszellem által) hatottak rájuk. Nyilvánvaló, hogy az eszmei megismerés nemcsak szűk tudóskörökben hat, hanem áthullámzik a világ egész intelligenciáján, miközben gondolati feszültséget teremt benne. A kutatók az ún. ellentétes és analógiás párhuzamok elemzése révén megállapíthatják az irodalmi mozgalmak eszmei előzményeit, támpontokat lelhetnek az egyes alkotók eszmei mondanivalójához, és fölfedhetik azokat az indítékokat, amelyek valakinek a művében valóságosan jelen vannak. A mi vizsgálódásunk tehát nem bocsátkozik olyasmibe, ami az irodalomtörténet és irodalomelmélet szemszögéből irreleváns lenne — az ilyen külső sajátságokat a hagyományos tematológia már nemegyszer feldolgozta —, hanem megkísérli, hogy egy meghatározott affektív állapot mögött meglelje azt a globális magatartásformát, amelyet a szakember valakinek a filozófiai vagy esztétikai tanokból eredő eszmei állásfoglalásával kapcsolatban elemez. Elemzésünkben arra törekszünk, hogy megtartsuk az egyensúlyt a között a három meghatározó jegy között, amelyekből — rendszerint — a