Ifjúmunkás, 1977 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1977-04-24 / 16. szám

Atiratoh újjáépííéshor Idéznénk két távoli vállalat között lezajlott üzenetváltásból... De előbb eloszlatnánk minden fajta előítélet, amely a válla­latok levelezéséhez fűződik. Is­merjük be, hogy egészen nor­mális időkben sem lehet ráfog­ni minden átiratra, telexre, távi­ratra és más iratra, hogy bürok­ratikus, felesleges, papírlavina indító stb. Tehát idéznénk: „Kérjük, hogy a szerződésben meghatározott betonacél meny­­nyiséget 30 tonnával növeljék meg.“ Válasz: „Kérésüket telje­sítjük. A 30 tonnát szakaszosan küldjük, szükségleteiknek meg­felelően.“ A kérés és a válasz között mindössze félóra telt el. Úgy látszik, hogy az országos összefogásban a vállalatok kö­zötti párbeszédből kikopott sok sallang és huzavona. A több betonacél a craiovai előregyár­tott épületelem gyárnak kell. Ez a gyár nemcsak lakáselemeket készít, hanem blokkelemeket is. Szinte kész szobákat, amiket é­­pítőtelepen gyorsan illesztenek össze. A blokkelemből összera­kott ház egyelőre még drágább a „hagyományosnál“, de a költ­ségeket most csökkenti az idő. Craiovának és az ország több más károsult helységének most kell a lakás- és blokkelem, aminek gyártásához többek között beton­acél szükséges. A válasz a Cim­pia Turzii-i Sodronyipar Művek­től érkezett... Nehogy azt gon­doljuk, hogy a gyorsaság meg­alapozatlan döntésből szárma­zik. A sodronyipariak jóval a craiovai igény megfogalmazása előtt felmérték a lehetőségeiket és mert tudták, hogy termékeikre nagy szükség van, nemcsak mé­regettek. Az első évnegyedben annyi betonacélt termeltek ter­ven felül, amennyi elegendő 750 darab kétszobás lakáshoz, év végéig pedig még 1250 la­káshoz szükséges betonacélt ál­lítanak elő terven felül. Ebből bőven jut a craiovai elemgyár­­nok is. L . .. .VERESS ALBERT 1971 óta mun­katársunk, levelező, fotós, népszerű orvosi sorozatunk szerzője és a Bo­rogatás állandó rovatvezetője. Három éve végezte a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet. A Neamţ megyei Boteşti községbe került kör­orvosnak. . . Ennyi állt személyi lapján, amikor ez év február végén meghívtuk a bu­karesti Petőfi Sándor Művelődési Házba egyik hétfő esti olvasótalál­kozónkra, hogy három év alatt össze­gyűjtött élettapasztalatát megossza a jobbára főiskolásokból verbuválódott olvasóközönséggel. Már a kezdet kez­detén érdeklődő tekintetek kereszt­tüze fogta be a csángó subás, szakál­las fiatalembert. A kíváncsiság ért­hető: Petőfi házi olvasóink nemsokára maguk is szembe néznek azokkal a gondokkal, amelyeket — feltehetően — Veress Albert barátunk már le­győzött. S hogy a beszélgetés minél hatásosabb legyen, játékot javasoltunk, rávettük Bercit, legyen interjú-alany. A játékszabályok ismertetése után négy fővárosi diák lelkesen vállalta az alkalmi újságíró szerepét. Deme­ter József, Józsa Albert, Péter Árpád és Püspöki Lajos rögtönzött kérdései nyomán született az alábbi interjú, melynek tanulságait hasznosnak vél­jük minden olvasónk számára. Ezúton mondunk köszönetet a já­tékot vállaló „újságíróknak“, a további kérdésekkel besegítő diákközönség­nek és nem utolsósorban Kocsis Csaba 111. éves műegyetemi hallga­tónak, aki szívhez szóló gitármuzsiká­jával önzetlenül hozzájárult a közvet­len, családias légkör megteremtéséhez. — Mikor megtudtad, hová kerülsz, hogy érezted ma­gad? Mert Boteşti nem éppen a világ közepe... Egyáltalán, számítottál erre az eshetőségre, vagy meg­lepetésként ért? — Nem erőszakolta rám senki, magam választot­tam. Illetve választottuk, mert akkor még nős voltam. A kihelyezés előtt kívánságtáblázatot készítettem, ezen első helyen Hargita, utána Beszterce, majd har­madiknak Neamţ következett. Feleségem akarta, hogy oda menjünk, mert a Boteşti-i körzetben volt kettős állás, úgyhogy erre elvetettük a kockát. Igaz, hogy a község nem a világ közepe, de nem is a vége, s nagyon jól érezheti magát benne az, akit érdekel minden. Szerintem sem a hely szentesíti az embert, hanem fordítva. .. Tudom, hogy ezek szavak, és hogy ti mit éreztek kihelyezés előtt, mert mi is ugyanazt éreztük, de higgyétek el, ott is emberek élnek. Emlék­szem, a kollégák egyre sírtak, én sajnáltam a­­köny­­nyeket. Odamentem és kipakoltam a bőröndöt. Mond­tam magamnak: mindegy, hol dolgozol. — Láttál-e addig életedben falut? — Falun születtem, ott nőttem fel, csak egyetem ide­jén lett belőlem városi. Dolgoztam a mezőn, az erdő­ben, favágók között, nyarakat gürcöltem át zsebpén­zért, szóval nem volt idegen számomra a falu, a pa­rasztember. Különben is meglepően gyorsan alkalmaz­kodom. — Nem lett volna jobb, ha szülőfaludba mész? — Még a gondolatától is féltem! Ahhoz, hogy ha­zamenjek, nagyobb önbizalomra lett volna szükségem. És akkor én még nem bizonyítottam semmit magam előtt. Volt egy kolléganőm, aki Udvarhely mellett, nyug­díjba ment apja körzetét vette át, mikor végzett. Nem szerettem volna a bőrében lenni, de ahogy utólag hal­lottam, ügyesen megbirkózott a nehéz feladattal. — Mit tudtál előzőleg Botesti­ ről? — Amit a térképről leolvashattam. Vagyis, hogy 260 kilométerre leszek Marosvásárhelytől, hogy műút mellett fekszik, ami nagyon fontos a kocsim miatt, hogy nincs vasútvonala és hogy nagyjából feleúton van a nagyobb moldovai városok között — Milyen volt az első találkozás a faluval? — Kihelyezés után azonnal odautaztam, számba venni a hozományt. Körülnéztem, a rendelő jó fekvé­sűnek tűnt Egykori bojárlak... így vált valóra a boteşti-i bojár hangoztatta hasznossá válás a falu számára. Lakni ott volt az egykori számtiszt lakása. Szóval, elé­gedetten dörzsölgettem a kezem. Aztán a hivatalos munkábaállás előtt egy héttel megérkeztem, hogy be­ Ifjú munkásul • Fiatal vásárhelyi orvos Moldovában • „Az egész országban otthon érzem ma­gam!" • Három év helytállás falun • „Ha több időm lenne, többet dolgozhat­nék” • Iași-ig ment a híre • „Mindenütt emberek, testvérek élnek" • Orvosi lak, mint falumúzeum • „Már csak az irá­nyító tábla hiányzik!” • leszoktak a munkarendbe. Elődöm ravaszabb volt, a­­zonnal kihasználta a helyzetet, s úgy elment, azt se mondta, félkalap. Mit tehettem? Belecsöppentem a munka kellős közepébe. Még pecsétem sem volt, nem is beszélve a szakkönyvekről. A hír futótűzként terjedt a faluban: megjött az új doktor! S nosza, indult min­denki orvost látni. Aztán közbejött egy-egy komolyabb eset is, szörnyen be voltam gyulladva, de nem mutat­tam. Nappal fogadtam a kíváncsiskodókat, éjjel a rendelő irattárát tanulmányoztam, bekaptam egy-két konzervet és mikor már nem bírtam, aludtam pár órát. Közben még a mezőre is kijártam, mert általános moz­gósítás volt, a munkákkal igen elmaradt a szövetke­zet. Ez nem stréberkedés, és igen jó hatással volt az emberekre, s a későbbiekben nagy hasznát vettem. — Vagyis: közel kerültél az emberekhez? — Úgy érzem, igen. Nem hiúságból, inkább önis­meretem érdekében kérdőíves felmérést készítettem, s ennek anyaga ezt igazolja. Talán azzal magyarázható ez, hogy ki nem állhatom az emberek közötti merev, kimért viszonyokat. Akivel csak lehet, összebarátkozom. És az emberekről hamarabb elhiszem a jót, mint a rosszat. Azt hiszem, nagyon óvakodtam attól, hogy fel­vágós alaknak lássanak. Például a faluban nem min­denki tett különbséget orvos és állatorvos között Vol­tak, akik behívtak az udvarukba, gyógyítsam meg a borjút vagy a disznót. Szégyelltem őket lerázni, hát megpróbáltam, ahogy tudtam. Úgy látszik, sikerült.. Vagy volt egy esetem, egy rákos nő, aki már-már a sír szélén állt, tudta is, mi a baja, de már hat hónapja bent van a fektetőben, mindenki csodának tartja, hogy még él. Szerintem ez annak tudható be, hogy az asz­­szonyban jó adag élniakarás dolgozik, s az tartja fenn, de az emberek mindezt nekem tulajdonítják. És bíznak bennem... Utóbb már Iaşi megyéből is jöttek ide be­tegek azzal, hogy gyógyítsam meg őket. Ez többlet­­munka ugyan, de legyezgeti is a hiúságomat — Feddhetetlen orvosnak tartod magad? — Ugyan... A legnagyobb hibám hogy sokszor ki­borulok, nem bírom mindig türelemmel, s olyankor veszekszem az emberekkel. Utólag aztán rögtön meg­bánom, hogy nem kellett volna, hisz nem kollégáról, hanem segítségre szoruló, bennem bízó emberről van szó... Valahányszor így elvetem a sulykot, nagyon tu­dom utálni magam. — Hogyan néz ki közelről egy munkanapod? — Későn kelek, nincs már időm reggelizni, rohanok a rendelőbe, nehogy elkéssek. Körülbelül délután há­romig rendelek, s ha nem hívnak sürgősségi esethez, gyorsan megebédelek, majd a terepet járom délután hatig. Máskor, ha kevesebb a hívás, elindulok teke­regni valamelyik városba, rendszerint Románba. Ilyen­kor moziba megyek, vagy ismerősökhöz ugrom fel, eset­leg meglátogatom a kórházba utalt betegeimet. Min­dig akad valami. De szoktam otthon is ülni. Ilyenkor rendszerint félóránként zörgetnek az ajtón különböző betegek, akik nem jutottak el a rendelésre. Este hét és nyolc között megvizsgálom a gyermekfektető és a szülőszoba betegeit. Majd kábé egy órán át tartó iro­dai munka következik, esetleg még tévé, lemez, magnó, rádió, úgy tizenegyig. Ekkor kezdődik a harmadik mű­szak: levelezés, olvasás, tanulás. Rendszerint éjjel egy­­kettőkor sikerül ágyba dőlnöm... Ez lenne egy könnyű napom története, dióhéjban. — Említetted, hogy megérkezésed hírére elődöd azon melegében meglépett. A megoldatlan problémákon kí­vül mit hagyott rád? — Egy meglehetősen felszerelt rendelőt, szigorú mun­karendszert a káderek számára, vagy hétezer embert, másfélszáz egy éven aluli gyerkőcöt, hetven-nyolcvan várandós asszonyt. Ami azóta lett, azt már a jogász kollégával együtt harcoltuk ki, így sikerült a lehető leg­jobb felszerelést biztosítani a rendelőnek, s már csak egy Röntgen-gépünk hiányzik ahhoz, hogy mindenünk legyen. Létesült laboratórium, fogászati rendelő, gyer­­mekfektető, szülőszoba, konyha, fürdőszoba. És renge­teg a munka. Ehhez még egy vagy két orvos kellene, akkor lényegesen többet tudnék tenni a faluért, mint eddig. — Úgy éred, az orvosi munka révén nem szolgálod eléggé Boteşti-et? — Őszintén mondom, hogy a nonstop gyógyítás miatt még az egészségügyi nevelést sem tudom úgy ellátni, ahogyan szeretném. Érzem, hogy rendes körülmények között futná még az erőmből színjátszó csoport szerve­zésére, politikai munkára, egy fotókörre. Így is nekikezd­­tem falumúzeumot szervezni, már diákkoromban érde­kelt a néprajz, s ez a vidék roppant érdekes ilyen szempontból, Boteşti-hez például két csángó falu is tartozik. Ide 9 kilométerre fekszik Szabófalva, ahol La­katos Demeter csángó parasztköltő élt, nemegyszer jártam náluk is gyűjteni. A községi vezetők termet ígértek, de mire összegyűlt az anyag jó része, szükség lett a teremre, állatorvosi rendelőt nyitottak benne. Jobb híján most a lakásomban halmoztam fel az ér­tékesebb darabokat, s már csak az irányító táblát kel­lene kiszögeznem. — Voltak-e konfliktusaid az eltelt idő alatt? — Igen... Rossz szokásokkal, alkoholizmussal, a testi és a lakáshigiéne ellenzőivel. De szaktársaimmal, a köz­élet embereivel nem. Esetleg a magánéletemben, de most már az is megoldódott. — Fejtsd ki pontosabban... — Nős voltam... Diákházasság volt, s az idő teltével rájöttünk, hogy annak idején elsiettük a dolgot. Persze, az ilyen hajótörés nem törvényszerű, éppen a körzet lett volna hivatott arra, hogy még jobban összetartsunk, annál is inkább, mert szakmabeliek voltunk. — Magányos vagy? — Megszoktam, hogy a munkán kívül is társak kö­zött teljen az időm. Itt az a helyzet, hogy összefogtuk az értelmiségi gárdát Romántól húsz kilométeres körzet­ben. Szerencsés véletlen, hogy mindük közül nekem van a legjobb lakhelyem, ezért rendszerint Boteşti-en gyűlünk össze baráti szóra. Nem probléma ilyenkor pár liter bor, egy-két tyúk. Különféle szakterületek képviselői vagyunk, s ez nagyon jó, mert mindegyikünk ért vala­mihez, amit tovább adhat a többieknek, s így igen hasznos ez a kapcsolat. Ha az ember csoportszellemet tud a háta mögött, már nem érzi magát egyedül Idegőrlő lehet bárki számára az a tudat, hogy idegen­ben van, akár saját szülővárosában is. Azonnal tár­saságot kell keresni, amelyben fejleszthetjük magunk. — Nem érzed néha távol magadat a világtól? — Minden erőmmel kerültem az elsekélyesedés veszélyét. Románba sokszor eljárok. De bemegyek Piat­ra Neamţre, színházba. Vagy megtörtént, hogy Ko­­lozv­ár-Napocára stoppoltam (a kocsim többnyire be­teg), megnéztem a Csillag a máglyánt, Sütőtől. Közben láttam Varga Vilmos estjét, s még egy operaelőadást is... Ilyenfajta tekergéseim nem ritkák. Aztán ott a tévé, rádió, figyelem őket, román, magyar lapokat járatok, s többek között a Borogatás révén az egész országra ki­terjedő levelezést vezetek. Tudom, mi történik nálunk és külföldön is. — Úgy érzed, jó pályát választottál? — Szerettem volna valamikor erdőmérnök lenni, de sehogy sem vitt rá a matematika tudásom. Szüleim nem szóltak bele a dologba, de mikor az orvosi mellett kötöttem ki, bevallották, titkos vágyukat teljesítem. A választást az is befolyásolta, hogy orvosként, ha amatőr szinten is, még kielégíthető másik „szerelmem“, az er­dészkedés. Erdészként viszont sohasem orvoskodhatnék. — Ha teljesülhetne három óhajod, mit kívánnál? — Először is, hogy csak egyet teljesítsenek, de azt biztosan: 48 órás munkanapra volna szükségem, hogy mindenre fussa az időmből. Ha még hozzátenném a kifogástalan egészséget, túl sokat kérnék? — Ez utóbbi kérésednek van valami alapja? — Sajnos, készül az infarktusom. De egyelőre csak anginás panaszokkal birkózom, vendégünk volt-­ Pedagógia A tízórai bekebelezése után a fiú megtörölte a száját, majd szétnézett, mi­ként szabadulhatna meg a fölöslegessé vált papírszal­vétától. A folyosó végén, a mellékhelyiségben talált volna szemétkosarat, de hogy a közelben nem látott semmilyen szemetes edényt, „ügyesen“ kiejtette kezéből a használt papirost. A szalvéta az arra sétáló tanár elé esett. Aki felvé­tette, s egy kis lelki „masz­­százst“ sem sajnált a rend szabályai ellen vétő diák­tól. Este a nagyterem előtt az előadás szünetében a rendet oly szívén viselő ta­nár elszívott egy cigarettát. Szétnézett, nem látott ha­­musállványt a közelben, a márványra ejtette a csik­ket, s eltaposta. Alig két méterre tőle, mozdulataira rácsodálkoz­va, ott állt az eldobott szal­véta tulajdonosa. Bodó Barna VÉLETLENÜL — Nem jószántamból megyek el a vállalattól, Balog elvette a kocsimat. Mert megfogott, hogy a teherautómba krumpli volt felrakva..., pedig csak azért mentem a raktárba, hogy meg­nézzem, van-e konyhabútor, hogy tegyek valamit a konyhám­ba. .. és ott megkértek valami emberek, hogy vigyek fel nekik a hegyre öt zsák cementet és akkor jött Balog és megfogott, pedig nem is csináltam valami nagy üzletet... És akkor azt mondta, úgy ahogy vagyok, hozzam le a kocsit a vállalat gará­zsába és hagyjam ott. Másnap bementem, leraktam az öt zsá­kot. .. úgyhogy nem is volt kihágás, mert a cementet nem vit­tem fel a hegyre. És akkor Balog, a garázsfőnök, azt mondta, adjak egy deklarációt, mert másképp nem enged útra a ko­csival. Adtam deklarációt, megkaptam a menetlevelet, elvittem tankolni a kocsit és indultam volna ki a kapun, amikor jött Závoranu igazgató elvtárs, és amikor meglátott a volánnál, azt mondta, nem mész sehova, húzd a kocsit jobbra, mosd meg... és attól kezdve nem engedték, hogy tovább dolgozzak. Pedig nem is csináltam olyan nagy kihágást, három hónap alatt, ami­óta itt dolgozom, csak most az egyszer fogtak meg ezzel az egyetlen kihágással, így panaszkodott Birse Gheorghe, 26 éves sofőr. Családi kö­rülményeivel is előhozakodott, hogy milyen nehéz volt a csa­láddal bekerülni városra, hogy nemrég kaptak a vállalattól la­kást, be kellene rendezni, hogy az asszony két hete szülte a második gyereket, az első is csak kétéves... Még az a szerencséje, hogy ilyen kicsik a gyerekei. Mert ha nagyobbak lennének, ők is megszámolhatnák : mennyi is való­jában az „egyetlen, kihágás“? Hogy elment a kocsival a bútor­raktárba, munkaidő alatt — ez egy. Ott lerakott valami krump­lit — kettő. Felrakta a cementet — három. Mindezt egy nap alatt figyelhette meg a „Balog", amikor neki is — teljesen vé­letlenül (?) — a bútorraktárban volt dolga... Molnár H. Lajos

Next