Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1953. 41. évfolyam
Kisebb közlemények - Juhász Géza: Csokonai Rozáliája 440–464. p.
ADATOK ÉS ADALÉKOK Juhász géza CSOKONAI ROZÁLIÁJA Csokonai kritikai kiadása alkalmával elháríthatatlanul szembekerülünk azzal a problémával, amelyet ő maga tűzött elénk a Lilla-dalok élőbeszédében : »Nem ... voltak ezek az én verseim soha olyan céllal íródva, hogy belőlük egy, és egymással összefüggő kis poétás román kerüljön: egyszer egyik darab készült, másszor másik, és nem azzal a renddel, a milyennel e könyvben látni ; némelyiket még 1793-ban csináltam, ilyen a XVII.-dik dal, vagyis a Tanúnak Hívott Liget, mely a Campe magyarra fordított Psychologiájának ajánló levelében és a XXXVIII.-dik, azaz a Feredés, melynek egy része a Gessner Daphnissá-ban paraphrasisálódott ; van olyan is a melyik 1802-ben jött ki a semmiségből. Egynehányat másnak a kérésére írtam. Hanem nagyobb részét élő személynek készítettem ; és akkor valóságos érzéseim ritkán engedték eszembe jutni, hogy én poéta vagyok, vagy még jövendőben erotikus író kerekedik belőlem.« (Harsányi Mályás : Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei. Genius kiadás. Budapest, 1922. I. k. 444-445. I. A következőkben : HG.) Köztudomású, hogy a Lilla-daloknak több mint fele már Komárom előtt készen volt, ha nem is a végleges formájában. Ha pedig nagyobb része élő személynek szólt, meg kell kísérelnünk annak a kiderítését, ki lehetett az az élő személy. Nemzedékek óta forgalomban van egy irodalomtörténeti hagyomány Rozáliáról, a beteg szomszéd lánykáról. Munkánk közben ez egyre tarthatatlanabbnak bizonyult. Idáig alig tudtunk Rozáliáról egyebet, mint hogy még a költő életében meghalt. Ez sokkal kevesebb, semhogy ezt tehetnők a kritikai elrendezés alapjává. A fölbukkanó tények gyökeres szembenézésre kényszerítettek. A következőkben arról adok számot, hol, kinek a személyében sikerült több valószínűséggel megtalálnom azt a Rozáliát, akinek feltételezésével megoldódnak Csokonai lírájának eddigi talányai. Látszólag messziről indulok : az első, aránytalanul rövidebb részben Földi János bírálatát ismertetem Csokonai Blumauer-fordításáról, s csak az után térek rá a Rozáliaproblémára. Igaz, hogy a megoldás döntő bizonyítékát Földinek ez a levélformában írt bírálata adja , de úgy tűnhetik, hogy ebben az összefüggésben szükségtelen közölni az egészet. Mégis úgy érzem, nem mondhatok le arról a lehetőségről, amelyet ez a kiadatlan bírálat kínál. Ez már eleve megteremti azt a légkört, amelyben tanulmányom alakjai mozognak : Csokonai, a lángeszű diák, Földi, az egyetemes tudású bölcs mester, az avatottan akkurátuskodó barát — és Rozália. 1. Csokonai végső évei Arany János írja Szász Gerő költeményeiről, hogy sokszor kedve volna hosszas bírálgatás helyett átkölteni egy-egy hibás művét, akár a vén cigány, mikor újrahegedüli a nótát, s úgy mutatja meg, mi rossz a társa játékában. Földi Jánosnak is hasonló érzése támadhatott, mikor egyik levelében így bírálta meg Csokonait. Igaz, ebből az derül ki, hogy Földinek ugyan minden kifogása jogos, de hegedülni Csokonai tudott jobban. Kísérlete mégis méltó a figyelmünkre, önmagában is, még inkább azért, mert általa mélyebben megvilágosodik a két költő baráti viszonya, művészi és politikai felfogása. Már Kölcsey említi Földinek ezt a levelét 1817-es Csokonai-recenziójában, kiemelve Földi »makacsságát, s azon mesteri tónust mely neki sajátja volt, valamint zordon ízlését«, amelynek ijesztő föltárulását Földi leveleinek valahai megjelenésétől várja. Sajnos, ezekből a levelekből ma sem ismerünk sokkal többet,mint amennyi Kazinczy Levelezésében olvasható. E szerint Kazinczy és Földi 1790 táján még csaknem egyenrangú barátoknak, versenytársaknak látszanak, fej-fej mellett nyomulnak előre verselésünk művészibbé tételében. Kazinczy a német jambus felől indul el a »kétszeres« (rímes-időmértékes) verselés felé, Földi — Rájnis nyomán —