Jogtudományi Közlöny, 1871
1871-09-12 / 37. szám
Hatodik évfolyam. Pest, 1871. szeptember 12. JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY a budapesti, nagy-váradi, kassai és kolozsvári ügyvédi egyletek közlönye. Megjelenik minden kedden. Előfizetési dij: Félévre 6 ft., negyedévre 3 ft. o. ért. Ot-oYOW Szerkesztői iroda: Üllői-ut 1-só szám, II. emelet. Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza 4-dik szám alatt. A kéziratok bérmentve a szerkesztőhöz, a megrendelések a kiadó-hivatalhoz intézendők."-Altoi Allik magyar jogászgyűlés közleményei. Inditvány Dr. Melicker Ferencz ügyvéd úrtól Pesten. Tekintve, hogy hazai büntetőjogunkban a büntetőjogi elévülés pozitív törvény által szabályozva nincsen, mondja ki a jogászgyűlés meggyőződéseként, hogy a büntetőjogi elévülés büntetőjogi rendszerünkbe felveendő és a kor szelleme és a tudomány kívonataihoz képest törvény által szabályzandó. Indokok: A hosszú idő lefolyta fontos jogi következményekkel bír, és a polgári magánjogban jogszerző és jogenyésztő tényezővé, a büntető jogban pedig a büntető eljárás megszüntetése, és a büntetés kizárása egyik esetévé fejlődött. A hosszú idő, amennyiben jogszerző és jogenyésztő hatálylyal bir a polgári jogban elévülésnek (praescriptio) neveztetik, ez elnevezés a büntetőjogba is át lett véve, ugy hogy büntetőjogi elévülés alatt a bűntett megfenyítésének bizonyos idő lefolytánál fogvai megszüntet értjük. A büntető elévülés jogi alapja a hosszú idő eltelte. Az idővel a bűneset mindinkább kiszorul az életből egy feledékenységbe vissza, melyben már csak mint történeti múlt bír jelentőséggel, maga a tett következményei, az ejtett sérelem, a szenvedett fájdalom elenyésznek, a tett megállapításához szükséges körülmények eltűnnek, sőt sok esetben a tettes személye megjavul, a gonosz szándék, melyből a tett eredt, többé nem él, és a szenvedély, mely a tett kivitelére ösztönöz, elhal; - ehez járul, hogy bizonyos idő elteltével a bűn nyomai vagy egészen elenyésznek, vagy részben elhomályosodnak, a bizonyítási eszközök szükséges biztonságukat elveszítik, miáltal a vádlóra a bűnösség leegyőzése, a vádlottra nézve ismét az ártatlanság kiderítése megnehezíttetik, és így az idő behatásánál fogva igazságos ítélethozatala alig lehetséges. Ez okokból az állam, nehogy az igazságszolgáltatás elkésett eljárás végett tévútra vezettessék, és netán a igazságtalan ítélet által a büntető eljárás czélját téveszsze, a fenyítő eljárás megindítását bizonyos idő elteltével kizárja Azon esetben, ha a fenyítő ítélet már kimondatott, de annak foganatosítása elmaradt, a bűntett bizonyítása már megtörtént, az idő hatalma azonban nem szűnik meg lassan-lassan a bűntett következményeit elenyészteni, sőt magát a büntető ítéletet is feledésbe hozni, e mellé még azon körülmény is járul, hogy az elítélt bűnös vagy számkivetésben kénytelen élni, vagy pedig a felfedezés folytonos félelmében lenni, mi magában a büntetéssel egy hatású. E körülmény arra készteti az államot, hogy a kimondott büntetés végrehajtását bizonyos idő elteltével megakadályozza. A büntető elévülés tehát kettős irányú, kizárása a fenyítő vád emelésének és megakadályozása a fenyítő ítélet végrehajtásának. A fenyítő jogi elévülés már a régi görögök előtt is ismeretes volt. Demosthenes Phornao védelmében az elévülésre hivatkozik, — de tanúskodik még az elévülés mellett Lysias, kinek beszédei kételyt nem engednek az iránt, hogy az atheneiek az elévülést ismerték, és hogy azoknál az elévülés mellett még egyes el nem évülő bűnesetek is léteztek A régi római jogban az elévülés nyomait feltalálni nem lehet, sőt azon körülmény, hogy a Cicero által védelmezett Rabirius, Saturninus néptribun meggyilkoltatása végett a tett után 36 évre még vád alá helyeztetett, az elévülés ellen szól, (Cicero pio Ribirio perduellionis rei C. 9. „Causam suscepisti antiquiorem memoria tua, quae ante mortua et, quam tu natusesses.") de leginkább azon körülmény, hogy a régiebb római jogforrások a büntetőjogi elévülésről, mely egy fontos és el nem hallgatható intézmény, teljesen hallgatnak, mutatja, hogy a köztársaság korszakában a büntető elévülés még nem volt ismeretes. A rómaiaknál a büntető elévülés első nyomaira a császárok korában akadunk, az első római törvény, mely azt említi a lex Julia de adulteriis, (736) mely a fajtalansági bűntettekre öt évi elévülési időt rendel. A római jogászok csakhamar átlátták, hogy ily rövid idő a súlyosabb bűnesetekre elégtelen, ezen segítendő, azt a nagyobb bűntetteknél megnégyszerezték, idővel a viginti annorum praescriptio, Septimius Sevirus és Antonius Caracalla császárok által lett a rendes elévülés, úgy hogy ezen húsz évi időtartam mellett, az eredeti ötéves elévülési idő csak kivételként állott fenn a fajtalansági és egyéb kisebb bűneseteknél. Ezen elévülés mellett léteztek a rómaiaknál egyes bűnesetek, melyek soha el nem évültek, ilyen volt a parricidium (L. 10. D. ad leg. Pomp. de parv. 489 ) semper accusare permittitur, a suppositio partus (L. 19. §. 1. D. de leg. Corn. de falsis, accusatio suppositi partus, nulla temporis praescriptione depellitur) es az apostazia (L. 4. Cod. de apostasia. Nullis linita temporibus hujusmodi eriminis arceatur indago.) Az itélet kimondása után a római jog elévülésnek többé helyt nem engedett. Mi a német jogot illeti, léteznek ugyan egyes törvénytöredékek, melyekből kitűnik, hogy az ó germán jogban a büntetőjogi elévülés nem volt egészen ismeretlen, így, a Sachsenspiegel szerint, ha a sértett fél, a sértő ellen egy év alatt vádat nem emelt, többé váddal fel nem léphetett.