A Jövő Mérnöke, 1981 (28. évfolyam, 1-39. szám)

1981-03-07 / 8. szám

A demokrácia gyermekcipői A négyszög szögei Tartalomelemzési Sorozatunk szereplői — a párt, KISZ, szakszervezeti bizalmi és az állami vezető — hétköznapjaink demokratizmusának gyakorlói munkamódszerükről, elveikről vallottak. Elmondták, hogy ők hogyan csinálják, s arról is szó esett, hogy mit várnak el tőlük. E befejező írásban az általuk elmondottakat összegezzük, azt gondolván, hogy az így kialakult kép általánosítható a BME munkahelyi négyszögeire, illetve azok működésére. Az általánosítás persze megkérdőjelezhető, hisz a minta négy ,négyszögtag, négy munkahelyről - túl kicsi, s úgy tűnik, esetleges. Nem ártana tudni, hogy a megszólaltatottakhoz milyen úton jutottunk el? Nos, a kiválasztásban a megfelelő társadalmi szervezetek nyújtottak segítséget - ami azt jelenti, hogy a megszólaltatottak „négyszög''-munkájukat a megkérdezettek véleménye szerint régóta jól végzik. Úgy véljük tehát, hogy mindenki összevetheti az általuk elmondottakat azzal, amit a maga munkahelyén tapasztal - hátha eredményes lesz az összehasonlítás. Lássuk tehát, miképpen működik a — korántsem ideális - BME négyszög pillanatnyilag. Először is: a négyszög szinte sose négy emberből áll. Az ülésen részt vesznek még kvalifikált állami vezetők, szakszervezeti bizalmiak, esetleg a személyzet is. Természetesen nem vonatkozik ez a tanszéki négyszögekre — bár ki tudja? Több helyen biztosan részt vesznek a testület ülésein például a vezető oktatók . ..) Ami annyit jelenthet a gyakorlatban, hogy egy-egy szavazat kevesebbet ér, hisz többen vannak, s az esetleges vétójog csak néhány, alapvető fontosságú kérdésre vonatkozik. E csökkent szavazati értéknek azonban, jelenleg nincs különösebb jelentősége — a kérdések többnyire szavazás nélkül dőlnek el. A formák betartása nem jellemző. A négyszögek - helyesbítek - sokszögek munkájára nem jellemző az írásbeliség. Vagyis kevés helyen kapják meg előre az ülések napirendjét, illetve a megtárgyalandó témákhoz szükséges anyagot. Ezt a tényt, megint magyarázhatjuk a „bürokrácia utálatával”, pedig valószínűleg másról van szó. Tudniillik, az „írásbeliség" többletmunkával jár. (Hogy miért lenne fontos — az érveket lásd a sorozat negyedik írásában!) A bizalmiak — írásos napirend, munkaterv híján — az informálási kapcsolatokra, s az „öröknaptárra" támaszkodva tudják meg, mi lesz az ülések témája. Ennek megfelelő a felkészülésük is. A párt-, KISZ-, szakszervezeti csoport nem tárgyalja meg előre, hogy miképpen foglaljon állást a bizalmi - s ha mégis, akkor is csak az elveket határozza meg. A bizalmi „az operatív kérdésekben egyedül dönt". A demokratizmus tehát meglehetősen közvetett. (Tessék a konyakos viccre gondolni. Tudniillik a konyak a munkásosztály itala, melyet választott képviselői útján fogyaszt!) A csoportok négyszögülések előtti összehívását nem valami tilalom akadályozza. Egyszerűen nem szokás. Nincs rá igény. Ha lenne — a bizalmiak megtennék. Az állami vezető — amelyik — szívesen látná ezt — mert úgy biztos lenne abban, hogy a bizalmi valóban, közvetlenül a közösség véleményét mondja el s nemcsak azt, amit annak tart. De hát, hogy legyen igény arra , ami nem volt szokásban, sőt?! A közvetett képviselnek megfelelően a beszámolás is közvetett. Vagyis ha van, akkor évente - nyilván általában. (A kép azért nem ilyen sötét, hisz az érdekelt munkatársakkal azért el-elszokott beszélgetni a bizalmi — sokszor még az ülések előtt is. Csakhogy ki nem érdekelt egy munkahelyen?) A négyszögtagok egyben testületi tagok is minden kérdésben elmondhatják véleményüket, bár nem mindenben kérik ki tőlük. A jogok kérdése nem merül fel élesen — éppenhogy azért, mert nem tartják be a formákat (szavazás stb.) Az elvek, amelyeket képviselnek, a fizetésemeléshez, jutalomhoz alkalmanként irányelveket is kapnak a négyszögek. Mindemellett a fizetésemelésre fordítható összeg minimum kilencven százalékát jelenleg az áremelések kompenzálására fordítják - s kimondva vagy tagadva - ezt helyesnek is tartják. A maradék részből lehet differenciálni ... Minek alapján folyik a megkülönböztetés? Elsősorban a megszerzett papírok és címek számítanak, s csak kiugró teljesítmény esetén az oktató-nevelő munka. Nehezen mérhető - tartják, csatlakozva az egyetemszerte uralkodó állásponthoz. Akkor mi az ami értékelhető? Természetesen az egyetem fenntartásához szükséges szervezések, a megszerzett címek, papírok, a szakmai munka és a társadalmi tevékenység. KK-munka — úgy tűnik elég van, jut mindenkinek - s még arra is van energia, hogy figyelemmel kísérjék, nehogy valaki kimaradjon, hogy igazságos legyen a munka elosztása. Szociális szempontot — fizetéskor, jutalomkor - nem vesznek figyelembe. Szempont viszont - kimondva vagy tagadva - az életkor, a munkában eltöltött idő, az, hogy ki mikor megy nyugdíjba. Jutalmazáskor viszont igyekeznek eltekinteni a címektől, s igyekeznek csak a végzett munkát értékelni. A négyszög-, sokszögülések akár nyilvánosak lehetnének - vagy legalábbis az elhangzottak jó részét nem tartják titkosnak. Titoktartást tulajdonképpen „csak” a személyi kérdésekben — minősítés, jutalmazás, kitüntetés - várnak el tőlük, illetve tartanak jogosnak maguk is. E kérdések titokként való kezelése részben érthető és indokolható. (Lásd Héberger Károly válaszait a sorozat negyedik folytatásában.) Meg kell azonban állapítani, hogy az érvek egy része támadható, mert abból indul ki ugyan, hogy milyenek ma az emberek — például: magukkal szemben elfogultak, másokkal szemben túl kritikusak, alkalmanként felizgatja őket egy-egy nagyobb összeg, de nem törődnek azzal eléggé, hogy van-e munka, teljesítmény a pénz mögött - de nem tűzi célul az emberek megváltoztatását. Pedig talán éppen a nyilvánosság kritikája nevelne nagyobb önkritikára és jobb belátásra mások iránt. Ez tehát a pillanatnyi helyzet - amennyiben a minta jó. Persze tudjuk, van számos hely az egyetemen, ahol ennél sokkal rosszabb a helyzet, s biztosan akad, ahol jobb. Az sem biztos, hogy e sorok írójának igaza van, mikor egy igazibb, közvetlenebb demokrácia reményében megjegyzéseket fűz — s így utólag - a négy írás szereplői által elmondottakhoz. De talán a helyzet efféle felmérése is közelebb visz bennünket az ideális demokratizmushoz. (A tévedések elkerülése végett: a bíráló megjegyzések nem a négy megszólalót — hanem a négyszögek esetleges, meghatározatlan munkamódszerű rendszerét, gyakorlatát bírálják, veszik nagyító alá.) Teöke Gábor A bajtársi körökön, a MAFC-on és talán a sportrepülőklubon kívül, amelybe néhányan eljártak, a műegyetemisták nem éltek közösségi életet. Nem is igen jutott volna rá idő, mert a vegyészmérnöki karon nagyon szigorúak voltak a tanulmányi követelmények. A hatszoros túljelentkezés miatt igen szigorúan megrostált 51 elsős közül a normális időben - 9 félév alatt — csupán 17-nek sikerült befejeznie az egyetemet. Én a felvételemet kitüntetéses érettségimnek köszönhettem, a korpiát pedig nagyon szerettem, akkortól kezdve, hogy kezembe került az első kémiatankönyv. Azt rögtön kiolvastam, és úgy tűnt, hogy értem is. Az iskolában tehetséges kémikusnak tartottak, de az egyetemen már csak jó közepesnek számítottam. Végül két utóvizsgával szerencsésen megúsztam a dolgot, s én is a boldog 17 között voltam a diplomaosztáskor. A nagy lekötöttség nemigen zavart, egyedül azt fájlaltam, hogy az idegen nyelvekben nem tudom továbbképezni magam. Pedig már középiskolás koromban jól beszéltem németül, valamennyire franciául és angolul; pozsonyi gyermekkoromban szlovák és cseh morzsákat is szedtem fel. Olvasni is németül tanultam először, 3 esztendős koromban. Ennek az a magyarázata, hogy a nevelőnőm szudéta-német volt, aki csehes akcentussal, de németül beszélt.Szüleim is jól beszéltek németül. Édesanyám egy jómódú pozsonyi németajkú családból származott, a magyart idegen nyelvként tanulta a felsőbb leányiskolában. Édesapám pedig erdélyi-szász eredetű - bár magyar anyanyelvű — család sarja volt, előbb katonatiszt az osztrák-magyar közös hadseregben, majd a trianoni béke után Magyarországra költözött, s a Pester Lloydba írogatott német nyelvű tárcákat. Később a lap külpolitikai munkatársa volt, majd sajtóattasé a bécsi magyar követségen.) A gimnáziumban pedig a németen kívül latinul, angolul és franciául tanultam. Egyébként németül a vegyészmérnök szakon is kellett tudni; egyes gyakorlatokat német segédkönyvekből kellett végezni, vizsgákra is készültünk német művekből. - Mi vonzza még ma, nyugdíjas korában is ide a Műegyetemre? - A középkelet-európai klub előadásait látogatom. Nagyon tetszik az a pezsgő és színvonalas klubélet, ami ma zajlik a Műegyetemen. A nemzetiségi kérdés, a kis országok történelme, sorsa mindig érdekelt. Először is születésemből következően. Aztán kisiskolás koromban megrázó élmény ért. A tanító ceruzarazziát tartott — ez már Budapesten történt — s elvette Hardtmuth—Kohinoor, vagyis csehszlovák gyártmányú trónomat. Majd hosszú és dörgedelmes előadást tartott, aminek az volt a lényege, hogy csak „Nem, nem, soha" meg „Trianon" feliratú piros-fehér-zöld végű (roszszabb minőségű) ceruzát szabad használni. Aki ellenségeink gyártmányát megveszi, hazaáruló. Kisgyerekként ezt a drámai élményt természetesen nem tudtam feldolgozni, de sajnos, életem során számos hasonlóban volt még részem. Mindig figyeltem, s érdeklődésem a nemzetiségi kérdések iránt mindmáig megmaradt. A KEK-klubban megfigyeltem, hogy a mostani egyetemistákat is izgatja ez a kérdés, néhány fiatal bámulatosan felkészült,tájékozott. Nem tartom helyesnek azonban, hogy a szó szoros értelmében nekiesnek egy-egy előadónak, tőlük kérik számon az egyes országokban a nemzetiségi kérdésekben megnyilvánuló viszszásságokat. Azokról nem az előadók tehetnek. A jövő nemzedék pedig jól teszi, ha egy „diplomatikusabb” stílusban gyakorolja magát, amiben államférfiainktól, íróinktól is tanulhat — nem keveset. (csernovics) Orion Rádió és Villamossági Vállalat „Fizikai” diplomások Fiatal diplomásokat kerestem, akik fizikai munkakörben dolgoznak. A közvélemény szerint ugyanis egyre többen vannak ilyenek. Szerettem volna, félretéve a közvélemény előítéletekkel teli „magyarázatait” fölváltani a „tiszta forrására. Választ kerestem a miértre. Nos, ha ilyen sok van belőlük, akkor válasszunk találomra közülük. A telefonkönyv az O betűnél nyílt ki. Az Orion Rádió és Villamossági Vállalat személyzeti főosztályvezetője a kérdésemre, hogy vajon náluk van-e fizikai állományban dolgozó diplomás, igennel válaszolt, s csak arra volt kiváncsi, hánnyal akarok beszélni. — Miért, ennyire sok van? — Igen, bár nem mind fiatal ... És másnapra megszervezte a találkozót három fiatallal. Jól beszél oroszul Semmiféle választ nem érthetünk meg igazán, ha nem ismerjük a hátterét. Itt rövid bemutatással kell kezdenem. Sz. F. Gy. huszonkilenc éves, nős, öt éve dolgozik itt, ugyanabban a munkakörben. Családi segítséggel fölépített magának egy családi házat. Az, hogy jól beszél oroszul, később még lényeges lesz. L. L. huszonhét éves, nőtlen, negyedik éve van az Ódonnál. Mindketten a Kondót végezték el nappalin, a híradástechnikai szak mikrohullámú ágazatán kaptak üzemmérnöki oklevelet. Mindkettőjüknek első munkahelye ez, L. L. ráadásul pályázat útján került ide, kiderült, hogy a szakdolgozata is arról szólt, amivel most foglalkozik. Munkakörük azonos: végmérők. A gyártási folyamat végén a mikrohullámú láncokat bemérik és ellenőrzik a minőségüket. Nagyrészt szovjet exportra dolgozik a gyár, s a végmérők feladatai közé tartozik az, is hogy a kész mikrohullámú láncokat átadják a külföldi partnercég képviselőinek. Ehhez kell az orsz nyelv ismerete. Harmadik beszélgetőpartnerem Sz. Z. huszonhat éves. Ő az érettségi óta dolgozik itt. Műszerészként kezdte, aztán tavaly befejezte a Kandó esti tagozatát, ahol kapcsolástechnikai ágazaton szerzett oklevelet, a beosztása azonban nem változott. És akkor most rátérhetünk a miértre. Magyarországon két vállalatnál készítenek mikrohullámú láncokat, az Ódonnál, és a Finommechanikai Műveknél. Kőbányán, alig két buszmegálló választja el őket egymástól, de L. L. szerint az Orion közelebb van Budafokhoz, ő ugyanis ott lakik. Egy kutatóintézetben is foglalkoznak hasonlóval, de oda kevés a főiskola - mondják. Aki tehát mikrohullámú ágazaton végez a Kondón, és a szakmájában akar elhelyezkedni, nem válogathat különösebben. Ezek után lehet választani a fejlesztés, a „papírmunka” és az elektronikával való testközelben” maradás között - latolgatják a lehetőségeket. Mindhárman az üzemet, a gyakorlati munkát akarják és akarják ma is. A végmérés rendkívül bonyolult munka. A csoportban nyolcan vannak, technikusok, műszerészek és a két, végzettsége szerinti üzemmérnök. A szakmunkások betanulási ideje véleményük szerint háromszorosa a diplomásokénak. Meglehetősen nagy idő ez, ha figyelembe vesszük azt a nem elhanyagolható tényt, hogy az egyébként a fizetésükön fölül tíz százalék „professzionális pótlékot” is kapó üzemmérnök-végmérőknek saját bevallásuk szerint két-három évre volt szükségük ahhoz, hogy a végmérés minden csínyjátbingját elsajátíthassák. Nem pazarlás Arra a kérdésre, hogy vajon nem érzik-e pazarlásnak a diplomát, határozott nemmel válaszoltak. Amit tanultak, azt mind hasznosítani tudják, nem akarnak innen elmenni, az okok között az anyagi meggondolások pedig csak valahol hátul kullognak, hiszen ennyi év gyakorlat után üzemmérnöki, fejlesztői stb. munkakörben sem keresnének roszszabbul. Itt nagyobb áttekintést kapnak az egész termelési folyamatról, mintha mondjuk fejlesztők lennének, akiknek csak egy-egy részterületben való elmélyedésre van lehetőségük. Azonkívül nem is mernék vállalni a modellfejlesztői munkakört, mert ahhoz - szerintük — még két évet kellene tanulni. Értelmiségiek? Mit jelent ez a számukra, hová tartozónak érzik magukat? - próbáltam erre terelni a szót. Éles vita kerekedett pillanatok alatt,de abban egyetértettek, hogy ez sokkal bonyolultabb kérdés annál, hogy van-e diplomája valakinek, vagy nincs.- Ez még nem jelent semmit. - Az én papám az ELTE-n végzett annak idején, és amikor marósként dolgozott egy gyárban, akkor is megvolt otthon a könyvtára, meg utána is, előtte is tanársága idején - mondja L. L. -. A mi szakmánkban teljesen összemosódik ma már a jól képzett szakmunkás és az üzemmérnök feladata, az egyiknek több a gyakorlata és autodidakta módon úgyis folyton képeznie kell magát, hogy le ne maradjon, a másik pedig néhány év előnyre tesz szert a főiskolával. Találomra Diplomások, akik fizikai állományban dolgoznak, és úgy érzik, hogy a helyükön vannak. Szeretik a munkájukat, elégedettek ők is, velük is. A miértemre másoktól talán másféle választ kaptam volna. Találásomra mégis ők akadtak horogra. berta KISZ-bizottság, február 26. Éppen most hozzák a kari lapokat. Néhány tagú kis társaság veszi be magát a tárgyalóterembe, hajítogat, dossziékba szortíroz. . Kíváncsiságból megnézem a dossziékat. Feliratok: Közhír, 22 darab, Jövő Mérnöké 22 darab. Vastag a dosszié, a 107-es tankörében még benne a február 9-i szám. Nem is tesznek bele újakat, nem fér, meg minek is, ha nem viszik el? A 105- ös tankör január 24. óta nem kiváncsi az egyetemi sajtóra, a 104-es úgyszintén. A 108- as a február 14-i JM-eket „fekteti el”. Az építőmérnöki kar fachjaiban csak „karimákat” találok: elsős vízépítősök, negyedéves vízépítésök, és szerkezetesek, az ötödévesek közül négy szak nem vitte el a legutolsó számot. A JM-et hiába is keresném a dossziékban: Kiing Istvánnak címezve ott tornyosulnak a szekrény mellett a ficakban. Akárcsak az építészkar előfizetett példányai, amelynek szétosztásáért a címzés szerint Dankó Zsófia felelős. Tavaly decemberben ugyaninnen sok kilóra való IM-et kellett a MÉH-be vinni, mert minek őrizgetni, ha nem kell senkinek? De tényleg nem kell? Szeptember óta a közlekedéskori elsőévesek — legalábbis a 105-ös és a 106- os tankör tagjai - többször jöttek a JM szerkesztőségébe panaszkodni: előfizették, ám mégsem kapják meg az újságot. Hasonló a helyzet a villamos- és a gépészkaron, úgy látszik, a terjesztés feladatával egyedül a vegyészmérnöki kar tud megbirkózni. Dinnye! Pedig voltaképpen az egész nem nagy ügy. Van a központi terjesztő, Gosztonyi Zsuzsa. A nyomdából hozzá érkezik a JM, ő pedig saját kezűleg viszi fel a KISZ-be, a megadott helyre. Itt lelnek rá - ha eljutnak idáig - a kari terjesztők, akik évfolyamonként és tankörönként szortírozva a fachokba teszik az előfizetett példányokat. Régebben a dékáni hivatalok ezzel megbízott előadóihoz kellett menni a JM- ért. De a terjesztés akkor sem funkcionált. Most a kari lapokkal egy helyen található az egyetemi újság, és most sem funkcionál a terjesztés. Miért? Azért, mert érte kell menni. Teljesen mindegy, hogy hova. Egész egyszerűen az a baj, hogy nem repül sült galambként az előfizetők szájába. Nem tudom, a terjesztés felelősei maguk szintén előfizetők-e. Mert ha igen, akkor a saját példányukhoz sem jutnak hozzá. Az előfizetési díj - ha nem is nagy összeg - az ablakon kidobott pénz. Vagy több is veszett Mohácsnál? Ha nem előfizetők, és nem érdekli őket társaik ablakon kidobott pénze, miért vállalják ezt a munkát? Mert hát ugye „egyéni KISZ- vállalásként” csinálják. Azaz nem csinálják, nem teljesítik a vállalásukat. A terjesztésért, a terjesztők munkájáért a kari lapok felelős szerkesztői felelősek. Ezt ugyancsak meglepődve hallottam, Váradi Jánostól, az egyetemi KSZ-bizottság ágit.proposától. Előzőleg ugyanis már megkérdeztem egy-két kari lapos szerkesztőt: mit tudnak róla, kapják-e az előfizetők a JM- et? Fogalmuk sem volt róla. „Nem kapják? Majd utánanézünk, és megpróbálunk tenni róla” - volt a jóindulatú válasz. A felelős szerkesztő Váradi Jánosnak adnak számot a terjesztési munkáról. „Szánom-bánom, újra mepróbálom” a vége ezeknek a beszámolóknak, a lánc mégis folyton elszakad. Talán erősebb szemekből kéne összefűzni gondoljuk mi, a terjesztésen kívül állók (könnyű nekünk!), de a jelek szerint vagy nincs nemesebb anyag, vagy rejtve szunnyad a hallgatói tömegben. És a terjesztést igenis el lehet lezserkedni. Szerepel a vállalásodban? Oké vagy, strapáltad magad, hogy ki talált valamit? Nem teljesítetted? Na bumm! És akkor mi van? Azért van két füled: az egyiken bemegy az ejnye-ejnye, a másikon kijön. A felelős szerkesztőknek pedig amúgyis annyi a gondjabaja, köztük a terjesztés tizedrangú kérdés. Hogy közben néhányszáz ember becsapva, meglopva érzi magát? „úgysem olvasnák el" - rá a felelet. „Nem érdekli őket". Csakhogy: ignotis nulla cupido , mondja a latin közmondás. Amit nem ismerek, nem szeretem ... (cserno)