Kortárs, 1993. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)

1993 / 7. szám - Czigány Lóránt: Pilinszky Nyugaton - Kiegészítések Csokits János könyvéhez

Czigány Lóránt Pilinszky Nyugaton KIEGÉSZÍTÉSEK CSOKITS JÁNOS KÖNYVÉHEZ I. „Ő az elnémított magyar líra legfrissebb jelentős tehetsége” — szögezte le Pilinszkyről Cs. Szabó László szűkszavúan a Magyar versek Aranytól napjainkig (Róma, 1953) életrajzi jegyzetében. Igaz, a Hét évszázad magyar versei második kiadásából (1954) már nem hiányzik Pilinszky neve; bár az ott megtalálható két verse (Harbach 1944, Francia fogoly) antológiában mégiscsak Nyugaton jelent meg először, egy harmadik társaságában (Piéta). Cs. Szabó szeré­nyebb terjedelmű, de az irodalom értékrendjét töretlenül őrző válogatásában. Az is igaz továb­bá, hogy Szabolcsi Miklós a Kis magyar irodalomtörténetben (1961) kényszeredetten ugyan, de elismeri, hogy Pilinszky költészetében „bizonyos általános humanizmus nyert kifejezést”. Ma már mégis irodalomtörténeti közhely, hogy az elnémított lírikust a hatalom utasításait ma­radéktalanul végrehajtó apparatcsikok tíz hosszú esztendőre az irodalom peremvidékére szo­rították. (Aki a periférián eltöltött évek életrajzi részleteire kíváncsi, haszonnal forgathatja Tüs­kés Tibornak az adatokat megbízható pontossággal összegző Pilinszky-kismonográfiáját, 1986.) Csupán a hatvanas évek közepén nyert Pilinszky újra polgárjogot az irodalmi életben, bár a sokak által utánnyomásban ma is sűrűn forgatott és szakmai berkekben csak „nagy spenót­nak” becézett akadémiai irodalomtörténet még akkoriban (1966) is azon dohogott, hogy Pi­linszky „élményeinek feldolgozatlansága... akadályozza az eszmei-művészeti kapcsolatok ki­alakulását a költő és a jelen között”. A hivatalos szemléletben a változás „pillanatát” 1969 és 1971 közé rögzíthetjük. Egyrészt 1969-ben Pilinszkynek már megadatott, hogy a vitathatatla­nul elismertek társaságában bemutathassa egyik fiatal pályatársát (Takács Zsuzsa, Költők egy­más közt, és nem csak azért, mert a fiatalabb korosztály költői már egy ideje gwrwnak tekin­tették), másrészt viszont sikerrel koronázott londoni szerepléséről a II. Nemzetközi Költőfesztiválon csupán saját lapja, az Új Ember emlékezik meg ugyanabban az évben, noha erre talán a Nagyvilág lett volna az illetékes fórum (amely Illés Béla vagy Mesterházi Lajos leg­újabb kínai, illetve litván nyelvű sikeréről előszeretettel értesíti az erre, vélném, alig kíváncsi olvasót). Amikor 1971-ben kitüntetik a József Attila-díj I. fokozatával, ez véglegesen zöld utat nyit neki otthon (is). Ellenségei utóvédharcokra kényszerülnek. „Talán ez az az idő, amikor értetlenség és disszonáns hang már nem zavarja meg fogadtatását... amikor a teljesítmény és a kritikai elemzés végre szinkronba kerül (az én kiemelésem, Cz. L.) egymással” — állapítja meg még mindig visszafogottan fogalmazva Tüskés Tibor a Pilinszkyt ért támadások elhalku­lásáról. Pilinszky idegen nyelven először franciául jelent meg három versével a Gara László által szerkesztett, a francia költészet jeleseit műfordításra ösztökélő antológiában (1962). Angolul pedig Gömöri György írt először költészetéről rövid tanulmányt, fordításokat is mellékelve a New York-i Hungarian Quarterlyben (1965) egy évvel korábban, mint ahogy a budapesti New Hungarian Quarterly, mely nem minden hozzáértés híján közvetítette a magyar irodalmat az 1

Next