Kortárs, 1993. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)
1993 / 7. szám - Czigány Lóránt: Pilinszky Nyugaton - Kiegészítések Csokits János könyvéhez
Czigány Lóránt Pilinszky Nyugaton KIEGÉSZÍTÉSEK CSOKITS JÁNOS KÖNYVÉHEZ I. „Ő az elnémított magyar líra legfrissebb jelentős tehetsége” — szögezte le Pilinszkyről Cs. Szabó László szűkszavúan a Magyar versek Aranytól napjainkig (Róma, 1953) életrajzi jegyzetében. Igaz, a Hét évszázad magyar versei második kiadásából (1954) már nem hiányzik Pilinszky neve; bár az ott megtalálható két verse (Harbach 1944, Francia fogoly) antológiában mégiscsak Nyugaton jelent meg először, egy harmadik társaságában (Piéta). Cs. Szabó szerényebb terjedelmű, de az irodalom értékrendjét töretlenül őrző válogatásában. Az is igaz továbbá, hogy Szabolcsi Miklós a Kis magyar irodalomtörténetben (1961) kényszeredetten ugyan, de elismeri, hogy Pilinszky költészetében „bizonyos általános humanizmus nyert kifejezést”. Ma már mégis irodalomtörténeti közhely, hogy az elnémított lírikust a hatalom utasításait maradéktalanul végrehajtó apparatcsikok tíz hosszú esztendőre az irodalom peremvidékére szorították. (Aki a periférián eltöltött évek életrajzi részleteire kíváncsi, haszonnal forgathatja Tüskés Tibornak az adatokat megbízható pontossággal összegző Pilinszky-kismonográfiáját, 1986.) Csupán a hatvanas évek közepén nyert Pilinszky újra polgárjogot az irodalmi életben, bár a sokak által utánnyomásban ma is sűrűn forgatott és szakmai berkekben csak „nagy spenótnak” becézett akadémiai irodalomtörténet még akkoriban (1966) is azon dohogott, hogy Pilinszky „élményeinek feldolgozatlansága... akadályozza az eszmei-művészeti kapcsolatok kialakulását a költő és a jelen között”. A hivatalos szemléletben a változás „pillanatát” 1969 és 1971 közé rögzíthetjük. Egyrészt 1969-ben Pilinszkynek már megadatott, hogy a vitathatatlanul elismertek társaságában bemutathassa egyik fiatal pályatársát (Takács Zsuzsa, Költők egymás közt, és nem csak azért, mert a fiatalabb korosztály költői már egy ideje gwrwnak tekintették), másrészt viszont sikerrel koronázott londoni szerepléséről a II. Nemzetközi Költőfesztiválon csupán saját lapja, az Új Ember emlékezik meg ugyanabban az évben, noha erre talán a Nagyvilág lett volna az illetékes fórum (amely Illés Béla vagy Mesterházi Lajos legújabb kínai, illetve litván nyelvű sikeréről előszeretettel értesíti az erre, vélném, alig kíváncsi olvasót). Amikor 1971-ben kitüntetik a József Attila-díj I. fokozatával, ez véglegesen zöld utat nyit neki otthon (is). Ellenségei utóvédharcokra kényszerülnek. „Talán ez az az idő, amikor értetlenség és disszonáns hang már nem zavarja meg fogadtatását... amikor a teljesítmény és a kritikai elemzés végre szinkronba kerül (az én kiemelésem, Cz. L.) egymással” — állapítja meg még mindig visszafogottan fogalmazva Tüskés Tibor a Pilinszkyt ért támadások elhalkulásáról. Pilinszky idegen nyelven először franciául jelent meg három versével a Gara László által szerkesztett, a francia költészet jeleseit műfordításra ösztökélő antológiában (1962). Angolul pedig Gömöri György írt először költészetéről rövid tanulmányt, fordításokat is mellékelve a New York-i Hungarian Quarterlyben (1965) egy évvel korábban, mint ahogy a budapesti New Hungarian Quarterly, mely nem minden hozzáértés híján közvetítette a magyar irodalmat az 1