Tolnai Új Világlexikona 10. Lak-Mag (Budapest, 1928)

L - Léghajózás

LÉGHA A levegőbe való felemelkedés és az abban való szabad mozgás egyik legősibb vágya volt az emberiségnek, melytől a természet meg­tagadta a szabad térben való csapongás lehető­ségét, arra kényszerítvén, hogy a légóceán iszapjában, a Föld felületén, a nehézségi erő örökös rabbilincsei alatt görnyedve élje le életét. Az emberi képességek kibontakozása, a kulturális fejlődés azonban szükségképpen ma­gával hozta, hogy az ember szembefordult az őt korlátok közt tartó természettel, szellemi erejével sokkal tágabb fejlődési perspektívá­kat, bővebb életlehetőségeket csikart ki tőle, mint amennyi őt­­— mint a földön élő lények egyikét, — a „természet rendje szerint” meg­illette volna, így kényszerítette ki a termé­szettől — annak törvényeit és jelenségeit ügyesen felhasználva s a maga javára fordítva, ■— a tőle megtagadott szárnyakat s így vált a harmadik dimenzió, a szabad légtenger, a vég­telen tér urává. A levegőbe való felemelkedés és az abban való tartózkodás, szabad mozgás — lebegés és repülés, — természeti példái a füst, a ma­gasban úszó felhők, a madarak és a repülő rovarok. Ezek ötlöttek legelőször az ember szemébe s keltették fel benne a vágyat a rög elhagyására. A természet e példái két külön­böző módját használják fel a felemelkedésnek és a repülésnek s az emberi tudás teremtette légi járóművek is ennek megfelelően kétféle működési elvet követnek. A repülő élőlények az áramló, mozgó levegő energiáját, alkalmas módon értékesíthető felhajtó erejét veszik igénybe a nehézségi erő kiegyensúlyozására, súlyuk felemelésére, más szóval erőműtani, dinamikai úton repülnek ; ugyanezt teszik a „repülőgép” gyűjtőnév alá foglalt légi járó­­művek is, melyek „nehezebbek” lévén az őket körülvevő közegnél, annak ellenállását kény­telenek súlyuk felemelésére s a magasban való megtartására segítségül hívni. E „dinamikus” légi járóművekkel szemben állanak a levegőnél könnyebb füst és felhő példáját követő repülőkészülékek, a léggömbök és a léghajók, melyeknek felemelkedése és lebegése az archi­medesi törvényen, illetve a bennük levő s a könnyű atmoszféránál kisebb fajsúlyú (tehát JÓZÁS könnyebb) gáz természetes felhajtóerején alap­szik ; ez a fajsúlykülönbség okozza, hogy az ilyen gáztöltéssel bíró légi járómű, felhajtóerő­többlettel bírván, nyugvó légkörben mindaddig emelkedik, míg a gáztöltés a környező levegő­vel egyensúlyba nem jut ; a felhajtóerőtöbblet ekkor megszűnvén, a légi járómű ebben a ma­gasságban lebeg (sztatikus lebegés és emel­kedés). Ezért nevezik az ilyen repülőkészüléke­ket „levegőnél könnyebb”, tudományos szó­val élve sztatikus (aerosztatikus) légi járómű­veknek, repülési módjukat pedig sztatikus repülésnek. Mivel az emelésre felhasznált közeg (gáz) felhajtóereje a gáztérfogat és az általa kiszorí­tott levegőmennyiség faj­súlykülönbségéből ered, világos, hogy Földünk légatmoszférájá­ban a legnagyobb felhajtóerőt elméletileg a teljesen légüres tér adja. Ennek súlya 0, a levegőé pedig (tengerszinti magasságban) 1293 kg./ms, lévén, minden köbm. vákuum­mal 1-2 kg. súlyt lehetne emelni. Mivel azonban a vá­kuum, mint emelő „közeg” felhasználása a léghajózásban lehetetlen (ennek okát a következőkben ki fogjuk majd fejteni), eme­lésre olyan gá­zokat kell fel­használni, me­lyek a levegő­nél lényegesen kisebb fajsúly­lyal bírnak. Legkönnyebb ezidőszerint is­mert gáz a tisz­ta hidrogén, melynek köbm.-enkénti súlya 0­0896 kg. ; egy ms. tiszta hidrogén felhajtóereje ennél­fogva 1 203 kg.-nak felel meg. A léghajózásban Az R 36 angol óriás léghajó

Next