Lobogó, 1962. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1962-05-16 / 20. szám
Hisz ez egy ékköves doboz! — sokszázan mondották már ezt, akik e városba érkeznek, szippantanak levegőjéből, és megkerülve a központ forgalmát felsétálnak a várba, ahol minden ház, minden gránitkocka műemlék. Sajátságos történelmi levegőt áraszt Veszprém, olyat, amelyet csak itt érezhet az ember. Ez megfogja, átöleli az ideérkezőket, újra és újra megsimogatja a letelepülőt. E néhány mondat után meg is érkeztünk, ahhoz a gondolathoz, amelynek jegyében a következőket írjuk. Nagy Jenőnek hívják, gyógyszerész, botanikus, és természetjáró, pártmunkás, a hazafias népfront aktivistája. Akiről mennyit elmondanak, az másutt csak helyi ember lehet. Itt, akiről csak szó kerül, — hogy a városért él, s nem tud betelni a város szépségével, — majdnem mind „idegen", betelepült. Nagy Jenő is az. Fiatal, katona gyógyszerészként egy vasárnap kora reggel érkezett ide. Megmosakodott, aztán kitekintett a laktanya ablakán és maga előtt látta a vár keleti oldalát. Rajta felejtette tekintetét. Ott, a vár legmagasabb pontján a barokk püspöki palota úgy támaszkodott oszlopaivala várfalra, mintha agyon akarná nyomni a várost. Legalábbis az első pillanatban érezte így, s ezzel az érzéssel nem egyedül állott, mert aki Veszprém-külsőről elindul a város felé, láthatja ezt a képet, érzi, hogyan súlyosodhatott a vár és a palota a városra. Nagy Jenő elindult, végig sétált a váron. Ez is azt a bizonyos mondatot formálgatta magában: — hisz ez egy ékköves doboz. — Akkor még inkább a csodálat, mint a szeretet gondoltatta ezt vele. Aztán peregtek a napok, egy év sem telt el, hiába helyezték Pestre, életét egésznek csak Veszprémben tudta elképzelni. Mi történt? Nehéz elmondani... Néhány egyszerű szót próbál formálni, hosszú gondolkodás után. — Itt a Bakony. Hazánk legnagyobb botanikus paradicsoma. — Egy kicsit elidőz. Képek, diaiernek között motoz. Egy cseh költő néhány sora suhan át a szobán. — „Miért is kell a férfinak a világon két szerető?" A költő a hivatásra és a feleségre gondolt. Nagy Jenő szerelemmel szereti feleségét és a botanikát, a várost, a gyógyszertárat. Minden mozdulatával ezt erősíti. Már függöny van az ablakon, a falon lepedő, még egy pillanat és csodálatos színes képeket vetít a városról, közdeközbe egy-egy bakonyi ritka virág felvétele megfogható szépségben vegyül a képek közé. Iii város, igazán várossá talán az utóbbi évtizedben nőtt. Alig múlt tíz esztendeje, hogy ritka rangra emelkedett. Egyetemi város lett. De, nemcsak az egyetem, hanem két vegyipari kutató intézet is gazdagítja. És gyárak is nőttek itt a földből. Két nagyüzem. A Fémárugyár és a Televízió- és Rádiószekrény Gyár. Veszprémnek régen alig volt értelmisége, munkásosztálya pedig egyáltalán nem. A néphatalom adta e két nagy ajándékot. Valaki azt mondta, Veszprém százszor jobban érzi a felszabadulást, mint más városaink, mert itt szinte mindenki szolga volt. A kisiparos, a kereskedő, az írnok, szolgája volt a püspökségnek, a káptalannak, a katonatiszteknek és a dzsentriknek. Veszprém a feudalizmusból lépett a népi demokráciába. S talán ezért van az is, hogy oly nagy szükség volt itt a betelepült emberekre. Ha valaki tíz éve veszprémi, akkor már őslakos. Sőt, vannak olyanok is akik hetenként csak három napot töltenek a városban, mégis igazán veszprémiek. Például ilyen dr. Korányi György, a NEVIKI Kossuth-díjas igazgatója, aki a Népfront Városfejlesztési Bizottsága vezetője. Többet talán nem is kell mondani, mert aki olyan elfoglalt ember, mint Veszprém (Szer), a Vörös hadsereg tér Keő Ferenc, a gyárban munka közben