Magyar Horgász, 1966 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1966. január / 1. szám
2 Előre is bejelentem, hogy az itt következőkben el fogom vetni a sulykot! Nem, kérem, nem a méretekről lesz itt szó, bár a legtöbb horgászasszony, — akár „maszek” az illető, akár a férje jogán horgászik — szereti diadallal hangsúlyozni a tóból kibűvészkedett pikkelyesek nagyságát. A konyhamérleg azután persze olykor csalódást okoz és némi helyesbítést tenne szükségessé, ha lenne az emberben annyi lelkierő, hogy a kiigazítást éppen úgy a nagy nyilvánosság előtt eszközölje, mint a korábbi bemondásokat! Ám ezúttal nem erről akarok szólni. Már eleve is bocsánatért esedezem a balatoni horgász kollégáktól, akik nyilván a „magyar tengert” tartják a legszebb panorámának és a legideálisabb horgászvíznek. De minthogy vitathatatlanul legnagyobb költőnk, Petőfi is odamondott volt a „zordon Kárpátoknak” az Alföld iránti szeretetében, úgy jómagam is azon az elfogult állásponton vagyok, hogy a legszebb, ami a legközelebb esik a szívünkhöz! Nekem a Velencei-tó az, amit nem cserélnék fel a Balatonért, sem részlegében, sem nagy egészében. Ha sikerül is kicsiklandoznom a többségből bármiféle ellenérzést és ellenkezést e téren, mégis megmondom, hogy a sík víz egyhangúságában koránt sincsen annyi gyönyörűség, annyi romantika és ezerféle szín, mint amennyit csak egy picike, nádasoktól körülvett tisztáson talál itt egy lírai aláfestésű lélek. Nem is beszélve azokról a reménységekről, amelyekkel hajnalonkint vízre készül egy megszállott horgász , aki már előre látja gondolatban a szákjában ficánkoló potykát, dévért, angolnát, amiket majd sikerül kicsalogatnia a nádrengetegből. Olykor persze előfordul, hogy a reménykedésből és a fogásból semmi sem lesz... De ki merné mondani, hogy sporttársunk kielégítetlenül, kedveszegetten megy haza, mikor órákon át élvezhette a vizen visszatükröződő verőfényt, a tó illatát, a nádak eolhárfához hasonlatos zizegését, suttogását , a békák koncertjét, a nádi rigó énekét a sirályok rekedtes károgásával vegyesen, — látta a szitakötőket táncolni a víz felett és „mellre szívhatta” mindazt a felejthetetlenül szép élményt, amit a Velencei-tó tud töméntelen más benyomással egyidejűleg nyújtani? Bármint felhördülnek a balatoniak mindezeket olvasva, nekik is igazat kell adniok abban, hogy — lokálpatriotizmus ide vagy oda — a nagy rivális megjelent a színen és most már csak rövid idő kérdése, hogy felzárkózzék az idősebb testvér mellé, népszerűségében nemcsak elérve, de esetleg bizonyos vonalon túl is szárnyalva annak jelenlegi eredményeit. Mondottam elöljáróban, hogy el fogom vetni a sulykot, — íme látnoki szemeim máris észlelik, hogy rövidesen arányszámban több lesz a Velencei-tavi horgász, mint a balatoniak, — hiszen a fekvése folytán könnyebben, gyorsabban megközelíthető a tó, továbbá egy kis hétvégi nyaralót is hamarább és olcsóbban húz fel egy természetimádó ember itt, álmodozva a nyugdíjas időkről, amikor is írótoll, kéziszerszám és villanymotor helyett horgászbotot tart majd a kezében és a hivatalok lármája, gépek zaja helyett a vadlibák hangját hallhatja őszi csukázásokkor... Persze ez magával hozza egyúttal azt is, hogy fokozottan kell ügyelni a halgazdálkodásra, figyelemmel lenni minden olyan körülményre, amely nem kívánatos kártétellel jár a halállományra vonatkozólag, hiszen nem érdek, hogy a tókörnyék fejlődésével idővel „több legyen az eszkimó, mint a fóka”! Aszszonyi szemmel még több más mondanivalóm is volna. Valahogy nagyon jólesne, ha a több rutinnal, tudással bíró horgászok „patronálnának” olyanokat, akik még nem jelentenek klasszist a horgászat terén. Nem kívánom azt, hogy magukkal cipeljenek idegeneket, amivel csak a horgászélvezetet csökkentenék a minimálisra. De — mondjuk — egy szakavatott horgász tarthatna havonként egyik vagy másik strandvendéglőben olykor fehér asztal mellett egy kis oktatást a szerelésről, a különböző horgászi módszerekről, csalikról, blinkerezésről, stb. stb. És ahol kérdezni és vitatkozni is lehetne. Ezzel nemcsak a gyengébb horgászoknak segítenének, de egyben összekovácsolnák a horgásztársadalmat egy homogén egésszé és a megszívlelendő tanácsok és útmutatások eredményeképpen mindjárt kevesebb lenne a kocahorgász is... Én például a magam részéről még nagyon is el tudnék viselni egynéhány jótanácsot, mivel a fogási eredménynaplóm egyáltalán nincs összhangban azzal a lelkesültséggel, amivel három év óta horgászom! Eddig a mondókám és amennyiben nem törik be a fejemet az őszinte igaz szóért — maradok a jövőben is a balatoni és a többi horgásztársam tisztelője s a Velencei-tó mindvégig odaadó rajongója. Kováts Kálmánná 4712444AM&2,*. Elektronikus alagút számlálja egy folyó halait Egyangol folyón az elektronikus alagút nem csak számlálja a le- és felfelé haladó halakat, hanem azt is megmondja, hogy lazac vagy tengeri pisztráng haladt-e azon át és mi volt annak a hossza. Ez az újregisztrálási rendszer (a maga nemében az első a világon) olyan kísérletek végrehajtását segíti elő, amelyek célja annak megállapítássa, hogyan elégítheti ki egy folyó mind a lakosság, mind az ipar szükségletét amellett, hogy annak halállománya is megtalálja benne táplálékait. Nagy-Britaimnia, valamint más országok azon hatóságai, amelyek feladata a vizek tisztaságának és halállományának megőrzése, élénk érdeklődéssel figyelik ezeket a kísérleteket, amelyek Észak-Angliában, a Leven folyón folynak. A Leven-nek — amely a Windermeere-tó végén folyik és a Mosecambe öbölnél ömlik az Ír-tengerbe — ez a tíz kilométeres szakasza egyike az Egyesült Királyság legfestőibb tájainak. Vizében szép számmal van lazac és pisztránglazac. Az elektronikus alagút egy 1,22 m hoszszú, 45,7 cm átmérőjű üveghenger, amely egy zárás közelében úgy van 91 cm mélyen a vízibe süllyesztve, hogy minden halnak — akár felfelé, akár lefelé úszik — azon át kell haladnia. Az üveghengerbe elhelyezett három rozsdamentes acélszalag elektródaként szolgál, amelyek között — a víz által vezetett — áraim kering. Minden esetben, amikor hal halad át az üveghengeren, az áramkör ellenállása megváltozik; az áram intenzitásának ezt a változását fogja fel és regisztrálja a parton felszerelt két elektromos számláló. Az első az üveghengeren áthaladó összes halak számát mutatja, a második azokét, amelyek súlya az 1800 grammot meghaladja. Majdnem bizonyosra vehető ugyanis, hogy azok a hallak, amelyek ezt a súlyt meghaladják, lazacok, amíg a többiek pisztrángok. A halak hosszát egy másik műszer méri. További elektronikus készülékek regisztrálják a víz hőmérsékletét, szintjét, sebességét, az esés magasságát, zavarosságát, oldott oxigéntartalmát, a légnyomást és a levegő hőmérsékletét. (Le pécheur belge.) Delfinek mint pásztorok A delfinek ismert intelligenciája lehetővé teszi tengeri pásztorokként való felhasználásukat. Port Elizabeth-ben, Dél- Afrikában, mindenesetre azért építettek egy nevelőparkot, hogy ott a delfineket a halrajok összeterelésére és őrzésére idomítsák. Ez a hír kétségtelenül összefüggésben van azzal, ami „tengeralatti kísérleti gazdaságok” létesítését jelenti egyidejűleg Japánban, Franciaországban (Bretagne) és Angliában (Man) szigetén. Ez utóbbi helyen a „White Fish Authority” (halászati felügyelet, amely csak a fehérhalakkal fogalkozik; nemeshank ugyanis csak a lazac és a pisztráng) egymillió darab teljes nagyságú (eredeti szöveg szerint „felnőtt”) halat szándékszik a közfogyasztás céljaira termeltetni. A halak nevelését egyrészt körülzárt tengeralatti gazdaságokban, másrészt — egyidejűleg — nyílt, de mesterségesen melegített vízszakaszokon végeznek. Szakemberek véleménye szerint a Föld lakosságának élelmezése szempontjából sürgős, hogy a halászat jelenleg évi 46 millió tonnányi termelése mielőbb 60 milió tonnára emelkedjék. Egyidejűleg a tengeri mezőgazdaság javításával is foglalkoznak. Ugyancsak a White Fish Authority algamezőket akar létesíteni. Ugyanezen elgondolásból kiindulva Louisville-ben (Tasmánia, Ausztrália) egy üzemet indítottak meg, amely ezekből a tengeri füvekből, az alginátokat kivonja. Egy bárkára szerelt aratógéppel ugyanis ezeket a füveket évente háromszor lehet kaszálni. (Le pécheur belge.)