Magyar Ifjúság, 1974. január-április (18. évfolyam, 1-17. szám)
1974-03-08 / 10. szám
filmassysrém fiúk A fiúk túl vannak a nehezen megszerzett igazolási papírok fölötti izgalmakon. Most újra a melóé az elsőség. Este korán végeznek, nincs különmunka, így kicsit magukkal is törődhetnek.* Amikor már minden megszerzett anyag biztonságban van a Tisza utcai lakásban, beszélget Pista bá’, Nagy Ármin és az öreg portás, a lakás gazdája, vagy ahogy egymás közt nevezik, „Lidi néni”. — A fiúk rendkívül nagy feladatokat oldottak meg — mondja Pista bá’ —, vigyáznunk kell rájuk. Esetleges lebukásukkal eddigi összes, nem kis eredményünket kockáztatnánk. Az igazság az, hogy ha a gyerekek bajba kerülnének, annak beláthatatlan következményei lennének. Ezért úgy döntöttünk, hogy egy ideig az ügy és a fiúk érdekében semmiféle munkába nem vonjuk be őket. Hallgatnak mind a hárman. Tudják, hogy minden szó igaz. Nincs joguk kockára tenni azt, amit eddig elértek. Nagy Ármin szólal meg nagyokat sóhajtva. — Kisinasaink helytálltak, pihenjenek. Érjék meg egészségben a háború végét. Németh József beszél a fiúkkal. Kacsa és Tőkés örömmel, boldogan készült a beszélgetésre, de ahogy teltek a percek, úgy tűnik tova az a nagy boldogságuk. Józsi bá’ megdicséri őket, megköszöni a segítségüket és bizony hol hallgat, hol pedig keresgéli a szavakat, ahogy a két fiatal vidám szemébe néz. Végül is azzal válnak el, hogy egyelőre nem kapnak újabb feladatokat, várjanak türelemmel, nem feledkeztek és nem fognak elfeledkezni róluk. Most jó ideig nem szabad egymással találkozniuk. A fiúk, ha nem is túl lelkesen, de megértik, vagy legalábbis meg akarják érteni Józsi bá’t. De az életben sokszor alakulnak másképp a körülmények, mint ahogyan az emberek eltervezik. Így történt ez az ő esetükben is.0 1944. március 19-ére, József napra jókedvűen ébredtek a Kiss gyerekek. Akkor még nem tudják, hogy ez a nap Magyarország náci megszállását hozza. Amilyen vidám az ébredésük, annyira elszomorítják őket a nap eseményei. A VAS-csoport tagjait is elkeseríti az események alakulása. Éppen elég gondjuk van. Mire számíthatnak, mi várható? Hiszen, ha tudnák! Nagy Ármin tolmácsolja Pista bá’ szavait: — Fel kell vennünk a kapcsolatot a katonaságnál levő elvtársakkal. A papírokhoz most már fegyverek is kellenek. Egy papírlapról olvassa fel, hogy kinek mi lesz a teendője, majd elégeti a papírt. Kérdés van elég, latolgatnak, vitatkoznak. A fiúkról azonban most nem esik szó. Csupán egy-két nap telik el a németek bevonulását követően, amikor a New York palota körúti kapujában hat német egyenruhás jelenik meg egy magyar rendőrtiszt társaságában. Jutka, a legkisebb Kiss gyerek épp kilép a kapu alatti portásfülkéből, ahová az előbb vitt nagyapjának egy kis harapnivalót. Szembetalálkozik a „nemszeretem egyenruhásokkal” — éppen eleget szidták előtte a németeket a fiúk —, nem tudja kikerülni őket, így meglepetten köszön nekik. — Kezét csókolom. A rendőrtiszt megkérdezi tőle: — Hallod-e, te kis copfos, laknak itt a házban lengyel újságírók? — Laknak fent a harmadikon lengyelek, de hogy újságírók-e, azt én nem tudom. — Na jól van — feleli a tiszt és bemennek a portásfülkébe. A kislány indulna a hátsó udvari lakásukba, de gondol egyet, a lift melletti ócska szék karfájáról leveszi „a lift nem működik” táblát és ráteszi a liftajtóra. Már szalad is, nehogy észrevegyék a csínyt. Még oda sem ér a lakásajtóhoz, már kiabál otthon tartózkodó bátyjainak. — Itt vannak a németek, a lengyeleket keresik. — Mit mondtál nekik? — kérdezi Kacsa. — Azt, hogy a harmadikon vannak, azok meg bementek a portásfülkébe nagypapához. — Akkor futás — és a fiú máris rohan a hátsó lépcsőn fel az emeletre, a két kisebb utána. A fiú szinte beesik az irodába, se nem kopogtat, se nem köszön. Nincs most ideje erre. Kiabálva mondja a meglepődött férfiaknak: — Itt vannak a németek, gyorsan a hátsó lépcsőn! A férfiak felkapkodják az előszobában hetek óta sorakozó táskákat és az ajtót tárvanyitva hagyva, futnak a fiú után. Elérik a második lépcsőházat, és máris rohanunk le. Búcsúzóul megsimogatják a gyerekek fejét. Kacsa kiles az első udvar kőkorlátján és látja, hogy a németek az első lépcsőházban nagyapja vezetésével a második emeletről most indulnak fel a harmadikra. Nagyot fúj, — hát eddig sikerült. Azzal a két kisebbel együtt szalad le a lépcsőn. A lengyelek közben a Miksa utcai kijáraton kijutottak az utcára. Sikerült megszökniük a németek elől. Kiss bácsi közben halkan átkozza magát, hogy nem tudja értesíteni a lengyeleket. Bár mikor kilépett a németekkel a portáról, meglepődve látta a táblát a liften, pedig nagyon is jól tudta, hogy a lift működik. Húzni akarván az időt, szép lassan megy a kéretlen vendégekkel felfelé a lépcsőn. Amikor a tárva-nyitva hagyott ajtóhoz érnek, nagyot néz és magában felsóhajt: „Hát mégiscsak sikerült!” Csak később tudja meg, tulajdonképpen mi is történt. Közben Kacsa befelé zavarja testvéreit: — Ti menjetek be és hallgatás! Értitek?! A kicsik bemennek a lakásba, ő pedig, mintha semmi más dolga nem volna, lemegy az első udvarba és a szökőkút kőkorlátjára ül. A szemét azonban nem veszi le a harmadik emeletről. Estére három civil ruhás német jelenik meg a házban. Az egyik betelepszik a portásfülkébe, a másik a hátsó kapunál ténfereg, a harmadik pedig egy irodából figyeli a lengyelek ajtaját. Egy hétig hiába váltják őket, semmi eredmény. Ekkor elhagyják a házat. * Az egyik délután Pityu és Jancsi a Mária Valéria utcában csavarog, nézik a szállodák előtt a rengeteg személyautót a civil meg egyenruhás urakat. A Hungáriával szemben patkószegeket, úgynevezett bikákat találnak a járda mellett. A ló, amelyet gazdája itt patkóit, már valahol messze húzza a szódáskocsit. Szedegetik a kicsavart, elkopott szögeket, amikor egy fekete személyautó kanyarodik a szállóhoz. A járda mellé nem tud beállni, tehát csak a szálló előtt sorakozó kocsik mellett áll le. Egy idősebb német tiszt száll ki belőle, és eltűnik a szálló bejáratában. A srácok nézik a szép kocsit. Egyszer csak kiszáll belőle egy fiatalabb tiszt meg a sofőr is, a járdára lépnek, kezet fognak és hangosan beszélgetnek az ott álló németekkel. A gyerekek közelebb, húzódnak a szép kocsihoz. Eszükbe sem jutnak a szelepek, csak bámulják az autót: „ha nekik ilyen volna!” Elvezetnék akár a világ végére is. Jancsi egyszer csak oldalba löki társát: — Odanézz! A gépkocsi lehúzott hátsó ablakán keresztül egy fekete diplomatatáskát pillantanak meg a kocsi hátsó ülésén. Körbekémlelnek. Pityu 9. W POLSKIE már nyúl is be a kocsiba, kiemeli a táskát, megfordulnak. Irány a Régiposta utca. Az utcában betekerik a táskát Jancsi levetett pulcsijába és futás. Este, amikor Kacsa hazaér, ketten is leszólnak a szobából. — Ki az? — kérdik a kölykök. — Hát ki volna — mérgelődik, de már megy is fel a lépcsőn a gyanús hangokat hallató fiatalokhoz, úgy kérdezi: — Ti meg mit csináltok? A két srác vigyorogva mutatja a sezlonon heverő, sebtiben letakart táskát. — Találtátok? — Igen — nevet Jancsi —, a Duna-parton a szállodáknál egy német kocsiban. Kacsa lerogy a sezlonra. Hát ezek megőrültek! Faggatja a kicsiket, hogyan, miképp? Azok büszkén mesélik hőstettüket. — Egyen meg benneteket a fene — legyint a fiú. — Mutassátok, mi van benne. — Nincs abban semmi különös — mondja mérgesen Pityu. — Hiába feszítettük ki a zárját, meg egyáltalán, hiába csórtuk el — toldja meg Jancsi. — Csupa vacak papír, és ráadásul mind németül van írva. A fiú nézegeti a papírokat, van ott pecsétes irat, zárt boríték nem is egy. De még térkép is akad vagy három. Gondol egyet és megjátssza, hogy mérges. — Ilyen rizikóba mentek bele, és azt sem tudjátok, mit csórtok. Ha megtudja a nagyfater, szíjat hasít a házatokból. — Mit csináljunk — vakaródzik a két kölyök. — De azért — derül fel Jancsi arca —, képzelem a németek képét, amikor volt táska, nincs táska. — Kár, hogy nem láttuk a képüket — nevet Pityu is. — Na, gyerünk srácok, be a sparherdbe a táskával és addig égessük el, amíg a mutter be nem toppan. A papírokat berakja a feje alá a sezlonba, aztán lemennek a konyhába és elégetik a táskát. A két kölyök meg sem várja, amíg teljesen leég, mennek játszani. Kacsa megpiszkálja a tüzet, csak a hamu, meg a csatok maradnak a tűzhelyen. Újra a szobában ül, öszszeszedi, rendbe rakja a papírhalmazt, majd újságpapírba teszi és a rejtekhelyre viszi. Odaadja majd a felnőtteknek, azokat biztos érdekli. Gyorsan napirendre tér a dolog felett. Nem tulajdonít nagy jelentőséget a papíroknak. De a kölykökre haragszik, nem férnek a taknyosok a bőrükbe, még egyszer egetverő bajt hoznak a nyakukra. * Két nap múlva Lali és Laci ijeszt rá Kacsára. Este amikor felmennek hozzá, Lali megszólal: — Ehhez mit szólsz — és elővesz a zsebéből egy pisztolyt. — És ehhez — szól Laci és neki is pisztoly van a kezében. Kiderül, hogy valamilyen katonai raktárban segítettek és onnan csórták azokat. — Van ott elég, észre sem veszik — jegyzi meg Lali. — Legközelebb neked is szerzünk. — Teljesen becsavarodtatok — jegyzi meg Kacsa. — Mi a fenének nektek a pisztoly? Nekem ugyan nem kell. Semmi kedvem a hülyeségetek miatt lebukni. A két fiú csak mosolyog. — Jó lesz ez még valamire. És ne irigykedj, szerzünk neked is. Távozásuk után Kacsa csak dünnyög, mi a fenének is mutattuk meg neki a pisztolyokat. Jól ismeri a barátait, tudja, ha begurulnak, hamar ütnek, akárcsak ő. De most fegyverük van, és használni is fogják, ha kell. De mikor kell? Ah, a fene egye megaz egészet, most komolyan izgulhat értük is, hogy ebből mi lesz. (FOLYTATJUK) ÍRTA: KOVÁCS J. LÁSZLÓ HARMINCÉVES TÖRTÉNET