Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1920-09-19 / 38. szám
XXXVII. évfolyam. — 38. szám. Megjelenik minden vasárnap. Budapest, 1920 szeptember 19. Szerkesztőségi II., Székely-u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér serkán), hove a lep szellemi részét illető küldemények czímzendők. KÖZIGAZGATÁSI HETILAP Előfizetési ára: Egész évre ____ 96 korona. Fél évre ____ 48 « Kiadóhivatal: II., Székely u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér sarkán), hove a lap anyag részét illető küldemények czimzendők. ALAPÍTOTTA: Kéziratokat vissza nem adunk. BONCZA MIKLÓS: Hirdetések árszabály szerint Olvasóinkhoz. Költségeink napról-napra való növekedésére tekintettel, lapunk megélhetésének, illetőleg legalább is a készkiadásoknak lehető biztosítása érdekében. olvasóközönségünket nyomatékosan kérnünk kell, hogy úgy a folyó évre esedékes előfizetési díjakat, mint a múltra vonatkozó esetleges díjhátralékokat — akár a megküldött postatakarékpénztári lap felhasználásával, akár postautalvánnyal — mielőbb hozzánk juttatni szíveskedjenek. A szerkesztősélt. Az önkormányzati választójog és az önkormányzati szervezetek. Lapunk előző számában a belügyi kormányzat legközelebbi feladataival foglalkozván, jeleztük, hogy dr. Ferdinándy Gyula belügyminiszer programmja szerint első feladatként "a községi és törvényhatósági aktív és passzív választójog szabályozása s ennek alapján a községi és törvényhatósági önkormányzati szervezetek reorganizációja jelentkezik. Ez a sorrendi elsőség teljesen indokolt és a mai helyzetben egészen természetes. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy az egyetemes és gyökeresszervezeti reformok nyomban megalkotásáról a mostani rendkívüli viszonyok között komolyan alig lehet szó; ellenben a legszükségesebb és legsürgősebb parciális reformokat — halogatás nélkül — meg is lehet, meg is kell valósítani. Ez az álláspont vezette a kormányt és a törvényhozást a’A székesfővárosi törvényhatósági bizottság újjáalakításáról szóló 1920 : IX. törvénycikknek pár hónappal ezelőtt történt megalkotásakor. E törvény létrejöttekor mindenki tisztában lehetett azzal, hogy az első lépést a további lépések logikai következetességgel fogják követni; hogy a főváros után a többi (vármegyei és városi) törvényhatóságok, valamint a községek önkormányzati szerveinek (a törvényhatósági bizottságoknak és a képviselőtestületeknek) újjászervezésére is csakhamar rákerül a sor. De a további lépések szüksége nem jelenti egyúttal azt a logikai szükséget, mintha a vidéki önkormányzati választójognak és szervezeteknek az uj fővárosi törvény analógiájára, vagy épen kópiájaként kellene alakulniok. Amint különbség volt köztük a múltban, méginkább lehet s bizonyára lesz is a jövőben. A fővárosi uj törvénynek (az 1920: IX. t.-cikknek) egyikmásik lényeges alapelvét azonban a többi önkormányzati szervek újjáalakításánál is nyugodtan elfogadhatjuk, így elsőben is a bizottsági tagok létszámának tetemes leszállítása a többi törvényhatóságoknál is felette kivánatos. Ha az 1920 : IX. t.-c. Budapest székesfővárosban a törvényhatósági bizottság tagjainak számát 400-ról 200-ra, tehát felére szállította le; épugy indokolt, hogy az 1886 : XXI. és XXII. t.cikkek szerint a vármegyei th. bizottságnak 600-ig, a városi th. bizottságnak 400-ig, a r. t. városi képviselőtestületnek 200-ig emelkedhető taglétszáma szintén tetemesen, legalább is felére leszállíttassák. Szakközönségünk előtt felesleges bővebben fejtegetnünk, hogy ezek a túl nagyszámú, majdnem népgyűlés jellegű önkormányzati testületek közigazgatási szempontból mennyire hátrányosak. Még ha a vármegyéknél, különösen Pest vármegyében, — mely magában véve is egy kis ország, — vagy a régi Magyarország többi nagy vármegyéiben (Bács-Bodrog, Bihar, Hunyad, Krassó-Szörény, Máramaros, Temes, Torontál vármegyében stb.) némileg az indokolhatta a nagy taglétszámot, hogy ekként a vármegyei közgyűlésben a vármegyének minden községe képviselve lehessen, már a t. és a r. t. városoknál ez a szempont a 400 vagy 200 tagú közgyűlést egyáltalán nem indokolhatja, sőt minden tárgyilagos közigazgatási szempont, a szakadminisztrációnak minden jól felfogott érdeke kézzelfoghatóan ellene szól. Tudvalevőleg a világ legnagyobb városainak (egy New-Yorknak, Londonnak, Párisnak, Berlinnek, Bécsnek) képviselőtestülete még a 100 tagot sem éri el, vagy alig haladja meg. A nagy- és kisközségeink képviselőtestületeinek az 1886: XXII. t.-c. 32. §-ában megállapított taglétszáma (20—40, illetőleg 10—20) kevésbbé eshetik kifogás alá, bár némi leszállítást ez is megtűr. Ugyancsak tovább fejleszthetőnek tartjuk az 1920 : IX. t.cikknek azt az intézkedését, amely szerint a fővárosi törvényhatósági bizottságban — az ülési és szavazati joggal bíró főtisztviselőkön kívül — tagsági helyet nyert az országos vagy fővárosi állami intézmények, hatóságok és hivatalok élén álló 22 illustris egyén, mint állásuknál (tisztüknél) fogva hivatott szakférfiak. Az új fővárosi törvénynek ezt az egészséges gondolatát át lehetne vinni a vidéki közéletbe is, s úgy a vármegyei, mint a városi és községi közgyűlés színvonalát jelentékenyen emelhetnék az általános műveltséget, a szakértelmet és tudást képviselő olyan tagok, akik választás nélkül, a törvény alapján, hivatalból szerepelnének ott. Ellenben a fővárosi új törvénynek azt a sarkalatos rendelkezését, hogy — a fentemlített hivatalos tagokon kívül — az összes többi tagok (200) kizárólag választás útján, éspedig az elképzelhető legradikálisabb — férfiakra és nőkre egyaránt kiterjedő valóban általános — választójog alapján nyerjenek mandátumot: a vidéki önkormányzat területén nemcsak hogy nem tartjuk megvalósíthatónak, de azt — jól felfogott közérdekből — határozottan veszedelmesnek tekintenék. Nem csinálunk titkot abból a meggyőződésünkből, hogy mi a nálunk meghonosított radikális választójogot már az országos választásoknál is túlzottnak látjuk s az általános választójog megfelelő korrektívumainak keresését és megvalósítását elengedhetetlennek tartjuk. Arra pedig a legnagyobb aggodalommal gondolunk, ha ugyanez a korlátlan általános választójog az önkormányzati élet egész területén is meghonosíttatnék. Hiszen — amint erre már többször hivatkoztunk — külföldön, az általános választójog országaiban, az önkormányzati választójog rendszerint korlátozottabb a parlamenti választójognál. Tehát a mi meggyőződésünk szerint a vármegyei, városi, községi választójogot jelentékenyen szűkebbre kell szorítani az országosnál. Korrektívumokként kínálkozhatik: megfelelő értelmi és vagyoni census (mint a műveltség és egyéni függetlenség bizonyos fokmérője), a magyar állampolgárság, az egyhelyben lakás és adózás bizonyos időtartamának megkívánása, erkölcsi és általános megbízhatósági szempontból a kizárási okok szigorítása, végül a passzív választójognak (a választhatóságnak) szigorúbb feltételekhez kötése. De még mindebben, vagyis az aktív és passzív választójog bármily gondos körülbástyázásában sem látunk minden irányban megnyugtató garanciát. A modern eszmeáramlatok közepette bármilyen ósdinak, bármilyen konzervatívnak, esetleg népszerűtlennek tűnjék is fel a mi álláspontunk, mi nyíltan bevalljuk, hogy az újabban annyit támadott viritizmusnak bizonyos módosított, modernizált alakját a vármegyei, városi