Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1989-10-27 / 3. szám
Nem kell különösebben megokolni, hogy az 1956-os forradalmat ünneplő versek nagy része miért Nyugaton született meg. Bár akad itthon is — most elég, ha csak a nemrég publikált Füst Milán-költeményre emlékeztetünk —, de annyi bizonyos: az életét (az újraélés bátorságát) és ihletét a forradalomtól kapó költő, aki gyakran tevékeny részese is volt az eseményeknek, sokkal intenzívebben tudta átélni ezt a „világ csodáját”, mint itthon élő, megfélemlített és szájzárra ítéltetett társai. A kinti szabad légkörnek, a költőt csak megrendítő szólásszabadságnak köszönhető, hogy 1956 forradalmát oly sok vers örökítette meg. Ez a költemények sorából kibontakozó történelemkönyv, jóllehet egyes darabjai szinte leltárszerű pontossággal idézik föl októbert s a későbbi napokat és hónapokat, azért több bármely históriai leírásnál, mert a szív és érzelem igazságait is közvetíti. Amíg az itthon maradt lírikusnak a forradalom rejtegetni való kincse, a nyugatinak kitárulkozás, mámor, életigazolás. És gyakran — mint Fáy Ferenc Jeremiás siralmai vagy Siklós István csöndErdeje előtt című poémájában — apokaliptikus látomás a megvert nemzetről és a „sortűzzel, tarkólövéssel, szuronnyal, fejvesztéssel, megtiprással, ütlegeléssel” eltüntethető emberről. Az Új Látóhatártól (Látóhatártól) a Katolikus Szemléig és a Nemzetőrig, az Irodalmi Újságtól a Szivárványig — hogy egy frissebb keletű lap is említtessék — szinte nem volt olyan orgánum, amely ne adott volna közre 1956-os vagy annak szellemében íródott verseket. Egészében e témának szentelt verseskötetről alig tudunk, ami viszont létezik, az kivételes érzékenységgel próbál emléket állítani a világ ámulatát is kivívó forradalomnak. A már említett Siklós István-költemény mellett Kannás Alajos 56 (!) verse mint kötetegész is figyelmet érdemel (a Kormos kövek először Rómában jelent meg, 1957-ben, második kiadása — a számozott verseknek címet is adva — Münchenben, 1988-ban). Kannás, az állhatatos szemlélő — „nem alkudtam meg, mert a Forradalom nem lehet semmi alku tárgya, hiszen a Magyar Március és Magyar Október történelmünk fakulhatatlan ikercsillaga” —, mint Illyés Gyula az Egy évben (1945), elsősorban eseményrajzot ad, a forradalom kis és nagy csatáit, meghitt és fölkavaró pillanatait avatja verssé, ugyanakkor, némi filozofikus beütéssel, a „történet” mögé is szeretne látni. Kereszt- és páros című soraiban, ismétlődéseiben, biblikus képeiben mindig ott az a többlet, amely a valóságos pillanatot — épp metaforikájának erejével — általánossá teszi (Fekete dél). Ebben a kis terjedelmű versekből álló könyvben azonban — amelyben az egész mű esztétikai értéke feledteti az egyes darabok kisebb-nagyobb bizonytalanságait — még ott a túlélés sóhajnyi reménye, de Fáy Ferenc Jeremiás siralmai című ötrészes, 1956 novemberi keltezésű poémájában, híven a bibliai helyzethez, már csupán a mérhetetlen szenvedés hangja szól; átokzuhatag és ima a „bűnös fajtáról”. Az apokaliptikus képek, a szinte egymásból kinövő lázálmok — Fáy ezekhez későbbi lírájában sem lesz hűtlen — hangulatilag tökélyre fejlesztik az érzést: nagy érték megy veszendőbe, melynek legkisebb próbája is kínhalál. Közvetlenül a forradalom bukása után született vers Márai Sándor Mennyből az angyala. Márai, a kimért polgár egy kissé érzelmesen, de annál nagyobb megrendültséggel karácsony esti látomásként éli át nemzetének megfeszítettségét, mely öröm is egyben, hiszen a legyőzött díszítményként — örök példaként — került ama kitüntetett helyre: „Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország”. Az áldozat megkerülhetetlensége e New York-i szenteste-fölidézésben is hangot kap: „Angyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből”. A méltósággal kezelt gyász és téma magyarázza e versekben a biblikus motívumok eluralkodását, s az érzelmi telítettség is innen eredeztethető. S alighanem a képtobzódás is. „Tűzmadár és korommadár, / kiégett fekete határ” — kezdi 1956. november 4-i datálású versét Máté Imre. „Hazám! Lángodtól ég a nap, / S amelyből ennyi fény fakadt, / Az a seb nem halálos!” — kiált föl Emlékbeszéd egy ifjú harcos felett című versében Tollas Tibor; „sírás / a vakondokok mélyebbre ástak / mindenki ás / földalatti ország / hóhérok / fekete szakállukban elvesztek a csillagok” — nyugtázza fájdalmát és szégyenét Évfordulójában Kocsis Gábor; „ennyi halál / ennyi halál / vér virágzik a holtakon" — amígy Sulyok Vince (Siratóének). Aczél Tamás Feltámadásában azt idézi meg, akinek „vasszöggel vezetett át a keze és a lába”; Faludy György Egy elesett ifjú emlékének című verséből pedig a totális megvertség riadalma süt ki: „Ködök forognak, kárognak a varjak, / a sárba terült az ország avarnak.” Ugyancsak ezeknek az éveknek a termése — alig vagyunk egy-két évvel a forradalom leverése után — Kibédi Varga Áron Fohász 1957-ben című verse, Csokits János Monológ süketeknek és Tűz Tamás 1956 után című költeménye, valamint Csiky Ágnes Mária Gyerek-legendája és Békés Gellért Testamentuma. Zsolozsmázva, dühödten, érzelmesen, a „kufároknak, kesztyűs gyilkosoknak” (Csokits) fügét mutatva szólnak ezek a versek, s mégis mintha mindegyikük Békés fölismerését visszhangozná: „Mi elhullunk — népünknek élni kell, szabad népként a szabad hazában!” Mindannyiukat a hit mozgatja: túlélni, bármily körülmény közt túlélni a veszedelmet. Gömöri György ötrészes nagy verse (Változatok egy ismert témára) ugyancsak a virrasztók felelősségét hangsúlyozza, mintegy képpé oldva a szép reménytelenséget: „... Az időtlenül hosszú éjbe nézünk / és mégis tudjuk — mi bírjuk tovább, // ülünk a parton, átkozott virrasztók. / Őrizzük Isten üres tarsolyát.” E versek emelkedett hangja, esdeklésszerű imája — talán Csokitsé a kivétel — érthető, a gyász majdnem minden esetben elszorítja a torkot. Ezen az állapoton igyekezett túllépni András Sándor ama meggondolással, ha rekviemjét szokatlan helyen játszatja, talán észre lehet majd venni a „fals” hangok megrendültségét is. A gyászmise a hattyú utcai kocsmában evvel a profán ünnepélyességgel kitágult, hiszen az elterelő hadmozdulat — „hadd gyónjunk a romok urának / a cifra borok kegyes asszonyának” — csak még közelebb hozta a kibeszélhetetlen fájdalom kis és nagy köreit: a személyes, a barátok halálával bekövetkező veszteséget, és a felelős magyar kormány miniszterelnökének és társainak likvidálását. (Ezen kívül András Sándor egy másik versében is adózott Nagy Imre emlékének.) Még olyan nem politikus költők is fölidézték 1956 eseményeit, mint a „kagyló korára” visszaemlékező Bakucz József — „mennyboltszín szemed angyalom / a tankok mint a szürke tetvek / mászták meg szerda hajnalon / szép rózsafánkat Budapestet... (Órák) — vagy a Kishúgom I. húszversnyi ciklusában az „emberarcú álom” elleni terrort megvető Major-Zala Lajos. Gyakran már a vers fölütése, állásfoglalásra késztetvén a befogadót, hangulati fogódzót ad: az ódon hangú, régi poéták hangján megszólaló igric mintha sokadalom közepén állna, s úgy próbálná megnyerni hallgatóságát: „Hallottad-e hírét, / hogyan esett tőrbe, / orosz kelepcébe, / orosz kelepcéből / bitóra hogy jutott / Nagy Imre, magyarok / igaz reménysége?” A maszk, híven költészetének „zenei” hanghordozásához, Máté Imréé, s evvel a regölő „bájolással” a borzalmak megjelenítésének olyan többletet tud adni, mint András Sándor a kocsmai siratással. Faludy György londoni keltezésű Nagy Imréje (1958) leírás és érzelmi leltár; vershősét a portrét rajzoló költő a siralomházi magányból a magyar történelem nagy alakjaihoz emeli: „a perc lejárt, a lelked tiszta / s egy óra sem kell már, amíg / Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát / beérik kurta lábaid.” A forradalmat, annak eseményeit és hőseit megszólaltató költemények formai sokszínűsége nyilvánvaló. A bohóc és vásári kikiáltó igazsága semmivel sem lehet kisebb, mint az érzelmesen, megrendülten, a fájdalomtól szinte dadogva „éneklő” emberé-költőé. Ez a formai változatosság a forradalmat őriző, 1956 évfordulóira írott verseknek is sajátja. A találomra ideírt költeményekből is kitelnék egy kisebb antológia: Fáy Ferenc: „Síppal, dobbal, nádihegedűvel"; Sárga requiem; Víz-mosta vers; Október; Őszi készülődés; Határ Győző: A léleknek rengése; Sírlapra; Tűz Tamás: Lázálom; Faludy György: Egy helytartóhoz 25 év után; Ezerkilencszázötvenhat, te csillag; Cs. Szabó László: Három iszonyat; Baránszky László: 1956—1983; Gömöri György: Emlékeztek; Csokits János: Ha elmondom, mi történt velünk...; Máté Imre: Huszonöt év után; Tollas Tibor: Tíz év után; Makkai Ádám: Kegyelem; Horváth Elemér: Nincs; András Sándor: Felszabadulás hódoltság alól; Vitéz György: Statárium; Sulyok Vince: Számvetés bujdosásban; Kabdebó Tamás: Janicsár-induló stb. Látható: 1956 jegyében nemzedékek épültek egymásra, s tagjaiknak életét örökre meghatározta az élmény, Faludyval szólván: „feltépett utcák, sínek, de fölöttük / a szabadság liliom illata —”. Gőgösen („Én 56 forradalmára vagyok” — Máté Imre), mindenre elszánva („Fogd hát a késed két marokra / s a szabadságod védd vele” — Fáy Ferenc), magunkat s a világot átvilágító ítélkezéssel („a te parttalan eláradt / gyermekkereszteshadjárat / nép a ketreckirakatban! / s fogadalmunk foganatlan”) szólnak ezek a versek; a történelem tanúiként egy olyan korról — bennük az igazság már-már esztétikai kategória —, amelyben a nemzet, rabtartóit megunván, elindult a fölemelkedés útján. Ezért énekeltetett meg 1956 például a Petőfit megidéző Faludy Györgynél, de ezt sugallva másoknál is — csillagként: „Ezerkilencszázötvenhat: nem emlék, / nem múlt vagy nékem s nem történelem, / de húsomvérem, lényem egy darabja, / szívem, gerincem ...” □ „Ezerkilencszázötvenhat, te csillag” NYUGATI MAGYAR KÖLTŐK A FORRADALOMRÓL SZAKOLCZAY LAJOS FOTÓ: HORUS-ARCHÍVUM 8 Ezerkilencszázötvenhat MAGYAR NAPLÓ 1989. október 27.