Magyar Nemzet, 1959. november (15. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-20 / 273. szám
4_ IJlílWUILlLÍ" Még egyszer a ,,dühös fiatalok”-ról Colin witaou ,na talán híresebb-hírhedtebb jelenség világszerte, mint a többi Angrey Young Man együttvéve. Általában őt tekintik az angol "dühös fiatalok" ideológusának. A címke ellen persze Wilsop éppúgy tiltakozik, mint kortársai. Rájuk is jellemző, ami az efféle irodalmi-nemzedéki csoportosulásra általában: miközben a kívülálló közvélemény egységes, azonos célú áramlatról beszél , ők indulatosan tagadják a közös karámot. Wilson műveiről pl. éppen Kingsley Amis írt lesújtó iróniával. A kívülálló azonban biztosabb szemmel ítélkezhetik: noha Wilson izlésköre, eszmevilága sokban különbözik társaiétól — a maga torzult módján mégis egy koráramlat ideológusa ez a hányavetin fenegyerekeske eső, nemegyszer fülsértőn hamis hangokat vicsorgó fiatal esszéista. Huszonöt éves volt, amikor 1956-ban a teljes ismeretlenségből robbant elő első könyvével, a Kívülállóval (The Outsider). Ez a műfajára nézve filozófiai esszékötet olyan feltűnést keltett Nyugaton, melynek máig sem tudja magyarázatát adni az elfogulatlan olvasó. Az Outsideréről most nem szólunk részletesen (az Élet és Irodalom egy múlt évi számában jelent meg róla részletes ismertetés); alapvonásai: elképesztő filológiai* filozófiai felületesség, ezt kompenzálón dühödt nyegleség minden, Wilson könyvéig élt tollforgatót illetően, képzavarokkal túltelített, burjánzó mondatok, s a nekivadult stílus felszíne alatt: néhány okos meglátás, újszerű gondolat. Wilson tétele: korunkban az alkotó értelmiségikívülálló" kell, hogy legyen. A művésznek ahhoz, hogy maradandót alkothasson, el kell vonulnia a kor kínálta történelem eseményei elől, a való világ kicsinyes formáiból, “látszatvalóságából" vissza kell húzódnia a termékeny magányban önmagába. Ez a tétel a mai nyugati művészetet illetően sem helytálló — a kívülállás kényszerét indokló kortörténeti eszmefuttatásban azonban sok meggyőző észrevétel akad. Helyenként — aligha tudatosan — szinte a marxi elidegenedéselméletet illusztrálja Wilson okfejtése. Az Outsider szembeötlő sajátsága azonban semmit sem bizonyít, alig elemez — ködös kinyilatkozások, homályos jóslatok keverednek itt önbálványozó megjegyzésekkel és szemérmetlenül meghamisított idézetfoszlányokkal (ezekből egész listákat állított össze a kárörvendő kritika). Első művének tükre szertelen, titánkodó ifjúnak mutatta Colin Wilsont , aki tücsköt-bogarat összeolvasott, felületesen, s egyelőre emésztetlenül, de akiből nem hiányzott a tehetség ígérete. Remélni lehetett, hogy átgondoltabb, felelősségteljesebb vélemény is várható majd tőle. akinek éppen ellenkezője történt. A The Outsider sikere, a külföldi népszerűség, a hozsannázó és kiátkozó kritika szellemet engedett ki a palackból. Szabad utat nyitott Wilson alapvetően mániás hajlamának, mely alapvető dilettantizmusával és már-már beteges önteltségével keveredve ijesztő szintézishez vezetett. A fenegyerek Wilson, pénz és siker birtokában szabályos irodalmi bohóccá fejlődött. Literátori ítéleteit, filozófiai kinyilatkozásait — “Shakespeare nagy költő volt, női regényírókra emlékeztető lelkialkattal, kár, hogy nem olvasta Zarathustrót" — szabályos időközökben kommentálja a sajtó, s amikor második könyve, a Religion and the Rebel 1957 októberében megjelent. Wilson, a tolvabohó fickó" már vicclapok állandó céltáblájává lépett elő-Sajnos, Colin Wilson éppen azt nem kapta meg mindmáig, amire múlhatatlanul szüksége lenne: a kemény, tárgyilagos, mélyreható bírálatot. Humor, irónia vele szemben nemcsak hiábavaló — szinte káros is. Mert miközben a karikatúrák pojacás vadzsenivé avatják — Wilson népszerűsége, műve, életmódja, s e kettő legendája okából, napról napra nő az angol ifjúság bizonyos köreiben. S itt meg kell állnunk egy percre. Ez az ifjúság testesíti meg immár évek óta azt az életérzést, melyre a "dühös fiatalok" egész művészete épül. Húsz és harminc év közti félig felnőttekről van szó, közép- és kispolgári ivadékokról csakúgy, mint előkelő családokrenegátjairól", vagy —ritkábban — munkásgyerekekről. Ez a generáció a háború végén eszmélt a világra; megélte a munkáspárti kormányzás évtizedét, majd 1955-től a konzervatívok uralmát; elvégezte az egyetemet, vagy középiskolát, végiglapozta a British Museum néhány raktárrészlegét, vagy legalábbis a katalóguscédulákat, állásba ment, vagy szabadúszó lett — aztán egyszercsak sivárnak, kiürültnek érezte életét és mozdulatlanul anakronisztikusnak a világot, melybe született. S a konzervatív Anglia merev formái közepette ezek a fiatalok “külön világot" teremtettek maguknak: bőrzekével és Néró-frizurával, rock’n’ rollsl és közömbös nemi érintkezéssel, exisztencialista szolgálati szabályzattal és amerikai TV-drámákkal; “külön világot", melyben az egymás mellé került Elvis Prisley és Sartre, Marilyn Monroe és Samuel Beckett, Orwell, Dylan Thomas és James Dean, a legendás mozisztár, a furcsa világot, melyben szabadulásvágy és torz cinizmus, sóvárgó tisztaság és kloákaszenny ölelkezik. Így pattantak ki Defoe, Dickens és a Viktoria-kor látszatra változatlan Londonában a jobb híjánexisztencialistának" keresztelt night-clubok és találkahelyek, melyek félhomályában egy gyérpénzű, álmokba menekült, kettősarcú ifjúság éli és elemzi életét, a jelenvalót megtagadva, a jövőt tehetetlenül kutatva. Mindezt Wilsonról szólva kellett elmondanunk. Mert a “kívülállás" ilyetén gyakorlati életvitelét maga a szerző valósította meg a legvégletesebben — s erről gátlástalan exhibicionizmussal számol be a Religion and the Rebel hosszú “bevezető" fejezetében. Az új könyv legérdekesebb része ez: hiteles vallomás egy kor, egy nemzedék állapotáról. Maga a mű tan a The Outsider-nél is kaotikusabb, mintha egyetlen , Ideggörcs feszítésében ömlene elő a mondanivaló. Filozófiai világképét fejti itt ki Wilson , és az áradó mondatokból éppen nem rokonszenves koncepció körvonalai bontakoznak elő. Már a The Outsider-ben is olvashattuk: a “kívülállás" zavartalan harmóniája csak va ■ lamilyen Isten-kép megalkotásával érhető el. A második könyv tovább fejleszti ezt a gondolatot, az irracionálisba, a mítosziba fordítja. Nietzsche felsőbbrendű emberéből és Kierkegaard istenségéből gyúr; magának Wilson valamiféle, hideg, testetlen Felsőbb Lényt, aki a világtól elkülönült, “kívülállót" megfelelőképpen kárpótolja a földi tartallmakért, s akinek ölelésében egyedüli értelmét, kiteljesedését nyeri el az emberi lét és alkotás. Wilson elmélete némi rokonságot mutat a Gábriel Mercel-féle katolikus exisztencializmussal — csak éppen annak humanista formái helyébe itt homályosságukban is ismerős koncepciók lépnek, a kiválasztott, atömeg" fölött álló Isten-lelkű emberről, hatalmáról, rendeltetéséről. Wilson prófétai hevülettel ostorozza a századernyedt liberalizmusát", apicsogó széplelkek vizenyős humanizmusát", gátlásait, lelkiismereti habozását, tétovaságát , s ezek helyébe a hidegen célszerű Tett, az Erő, acselekvéssé tudatosult Ösztönök" gyakorlati etikáját kínálja. A Religion and the Rebel filozófiájának tragikus paradoxonja, hogy egy hagyományokba bágyadt, kínzón anakronisztikusnak érzett világ megtagadása közben — éppen nem új, sötét és veszélyes elméleteknek nyithat prófétai jóhiszeműségével és lázas halandzsáival kaput... Sükösd Mihály Magyar Nemzet NAPLÓ november 30 Jan Draph zongoraművész és Jerzy Antepowicz operaénekes hangversenyt ad a Lengyel Olvasóteremben november 21-én este 7 órakor. A Debreceni Csokonai Színház ma mutatj be Le: ’•ssen Az alkalmi férj című darabját.* Az Unicum Szeszaragyaldolgozóinak meghívására operaházi művészek — Gyurkovics Mária, Házy Erzsébet, Komlóssy Erzsébet, Dénes Erzsébet, Melis György és Kövecses Béla — felkeresték a gyárat, s a baráti fogadtatás és üzemlátogatás után nagysikerű hangversenyt adtak a gyár művelődési otthonában. Kurucz D. István festőművész és Kamotsay István szobrász kiállítása november 21-én megnyílik a Műcsarnokban. Ebben az évben 22 műemléképület születik újjá a Várban és hozzáláttak a közvetlenül a Vár lábánál fekvő tabáni “műemléksziget" restaurálásához is.* Szovjet filmhét kezdődött Jugoszláviában, az »Emberi sors« belgrádi díszbemutatójával- E hó 28-án Moszkvában, Kijevben és Leningrádban jugoszláv filmhét kezdődik. -Péntek, 1959. november 11- A Színházi előadások az A vers, a regény, a novella önmagában is él. Bárki kezébe veheti, olvashatja, élvezheti, elmélyedhet benne. Az iskolai tananyag kiragadott részletekkel, kötelező olvasmányokkal kellőképpen érzékeltetheti a magyar és a világirodalom fejlődését és a tanuló, ha figyel az órán s szorgalmasan elolvassa a kitűzött feladatokat, megfelelő ismeretekre tesz szert. A drámát azonban látni kell, csak akkor lesz élővé igazán, ha szövege megelevenedik. A tankönyv e téren nem elegendő, színház kell, előadás, interpretálás. Az utóbbi időben sokat fejlődött ifjúsági színházpolitikánk és az elért eredmények további nagy feladatokat fedtek fel. Ebben az évadban Budapesten három színház tart ifjúsági előadásokat — nem számítva most, ebben az összefüggésben a Bábszínház működését, amely elsősorban a még nem iskolás gyermekeké, sem az Egyetemi Színpad érdemes és sikeres előadói munkáját, sem pedig az Operaház és a Filharmónia zenei műsorait, amelyek az ifjúság különféle korosztályainak szólnak. A Nemzeti Színház négyezer bérletet bocsátott ki, elsősorban a gimnazisták számára, a Néphadsereg ugyanennyit, főleg ipari tanulóknak. A bérletek ára nagyon olcsó, egyegy előadás körülbelül annyiba kerül, mint egy mozi. A bérleti előadások műsorát mindkét színház repertoárjához alkalmazkodva állította össze. A Nemzeti tervében a Bánk bán szerepel, a Kormos ég, az Othello és a Tartuffe, a Néphadseregében a Pesti emberek, a Szivárvány és előreláthatólag a tavasszal bemutatásra kerülő Új Zrínyiász. Az általános iskolásoknak szóló színházi előadások rendezése a Déryné Színház feladata. Már az elmúlt évadban eleget tett a falu színháza ennek a megtisztelő kötelességének és négy ifjúsági műsort mutatott be Budapesten és a nagyobb vidéki városokban. Legjobban sikerült közülük az 1848-as történetet bájos versekben megjelenítő Szigligeti ribillió. Ezenkívül Az aranyember, a Légy jó mindhalálig és Moliére Botcsinálta doktora volt a tavalyi műsor, az ideiben eddig A lőcsei fehér asszony és A Pál utcai fiúk csatlakozott hozzá. Terveikben egy szovjet úttörő darab szerepel, A láthatatlan kalap címen és a Tavaszi rügyek, Mikszáth regényének dramatizálása. Évente Budapesten 140 előadást tartanak az ifjúságnak és 100-at vidéken, az idei évad első két hónapjában 45 ifjúsági előadásukat 25 ezer néző tekintette meg. Az ifjúsági programból a vidéki színházak sem maradnak ki. Legtöbben repertoár-darabjaikból tartanak külön ifjúsági előadásokat, de előfordul, hogy éppen e célból tűznek műsorra egyegy darabot. A legrészletesebb tervet eddig a debreceni színház dolgozta ki. A Tartuffe és Rozov: Boldogság, merre vagy? című műve mellett bemutatásra tervezi a Kormos ég-et, a Macbeth-et, Humperdinck: Jancsi és Juliskáját, a Néma leventét, Brecht Kaukázusi krétakörét és a Cseresnyéskertet. Szegeden opera ifjúságnak előadásokat is felvettek a tervbe, Kecskeméten 1300 ifjúsági bérletet bocsátottak ki. Az idei év bizonyos tekintetben kísérletnek számít. A Művelődésügyi Minisztérium pedagógiai intézmények bevonásával figyeli az idei évad eredményeit, hogy jövőre még nagyobb lendülettel és még céltudatosabban szervezhessék meg az ifjúsági előadások szélesebb körét. S ez a kísérleti jelleg szükséges is, mert a jelenlegi helyzet még sok kívánni valót hagy maga után. Ha az ifjúsági színházi előadások egyik, talán legfontosabb célja, hogy kielégítő áttekintését adja a hazai és világ-drámairodalomnak, akkor a meglevő repertoárra alapozott ifjúsági műsortervek hézagosak. Az ifjúsági műsorok tervezése nem támaszkodhat csupán a repertoárra, ellenkezőleg: a repertoár tervezésekor tekintettel kell lenni az ifjúsági műsortervre. Bármennyire önmagáért beszél is minden mű, feltétlenül szükséges, hogy a rendező színház megfelelő és vonzó kiállítású prospektusokban a legfontosabb tudnivalókat közölje a műsorra tűzött darabokról és szerzőkről. Erre leginkább a régi szerzők és darabok esetében van szükség, de bizonyára az is hasznos, ha a mai darabok megértését könnyíti meg — s egyúttal más alkalmakra példát ad — egy a jegyhez mellékelt alapos elemzés, amely irodalomtörténeti összefüggésekre is utal és az iskolai tananyaghoz alkalmazkodik. Végül: a minisztérium és a színházak valóban becsülendő áldozatokkal járó munkája nagyobb segítséget és támogatást kíván az iskolai tantestületek és az ifjúsági szervezetek részéről. Ez bizonyára az áldozatot is csökkentené és a takarékosság sem elhanyagolható szempont. A legfontosabb azonban az, hogy a tantestületek és az ifjúsági szervezetek széleskörű közönségszervező munkája ifjúságunk színházlátogató kedvét növeli és a jövő generáció magasabb és átfogóbb műveltségét szolgálja. Zay László Mikes Lilla előadóestje a Bartók-teremben Mikes Lilla előadóművészetének legnagyobb ereje: a szatíra. Ma már a legelsők közé avanzsált az országban a szatíra-mondás területén. Könynyedén, kedvesen, de — ha kell — maróan és mélységekbe hatolóan interpretálja anyagát. Látszik, hogy — nagy stúdiumok után — valósággal vérévé vált mindaz, amivel foglalkozott. A drámai erejű költeményekben és regény-részletekben nem mindig találta el enynyire a hangot, bár állandóan éreztük, hogy magasrendű intelligenciájával óvakodni kíván a sablonos megoldások minden fajtájától. Tolsztoj regényének, az Anna Kareninának egyik részletével volt a legnagyobb sikere a “komoly műfaj" területén. Ugyanakkor Radnóti híres Hetedik Eclogája és Poe költeménye, A holló jóval “súlyosabb" elmondást kívánt volna. A műsoron szereplő írók nevei — Jókai Mór, Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes, Gábor Andor, Illés Béla, Goda Gábor, Karinthy Ferenc, Simon István, Sziklai Jenő, továbbá Poe, Lev Tolsztoj, Nazim Hikmet, Lagin és mások — mutatják, hogy Mikes Lilla nagyon széles skálájú előadóművészet tökéletesítésére törekszik. Kellér Dezső finom, szívderítő konferansziból megbecsülés áradt, mind Mikes Lilla, mind az irodalomszerető közönség felé. Kocsis Albert és Szendrey-Karper László kitűnő hegedű- és gitárjátéka hozzájárult a Bartók-teremben rendezett est melegségéhez. REMENYIK ZSIGMOND: cögi**ag. cigaretta (Néhai Keltai Eduard színművész emlékeiből) Nem is olyan régen szegény öreg súgónk, Facséri Ödön halálával kapcsolatban mondtam el, illetőleg jegyeztem fel emlékeimből egy történetet, most meg mintha csak valami vonzana a halálhoz, (ami pedig úgy kell nekem, mint a rossz* nyavalya), újból egy efajta temetés történetet mesélek el önöknek. Történetem hőse, Kanizsai Vazul színművész kollégánk az Udvari és Várszínházból és országos hírű társulatunk közutálatnak örvendő igazgatója, a nagy Máttay Kornél. A történet megértéséhez tudni kell: ez a Kanizsai Vazul volt a világnak talán legnagyobb dohányosa. A szó legszorosabb értelmébe veendő, a cigaretta egy pillanatra sem került ki szájából. Egyikről a másikra gyújtott, méghozzá olykor minden hivatalos tilalmat áthágva, próbákon, sőt előadás alatt is, megbújva a színfalak mögött. Szenvedélye egyes alkalmakkor odáig fajult, hogy már az ügyeletes tűzoltók figyelmeztetésére sem volt tekintettel, sőt mi több, az ügyelők és rendezők szigorú pillantásait is semmibe véve, szívta, szívta örökös cigarettáját az utolsó pillanatig, amikor szerepe színpadra szólította. Különösen kedvelte, és ha tehetségéből futotta, olykor elég tűrhetően is alakította azokat a szerepeket, melyekben nyílt színen dohányzásra nyílott alkalom — ilyen esetekben végigpöfékelte az előadást, kurta szivart, hosszúszárú Virginiát, cigarettát, tajtékpipát és ősi bukót egy igazi művészhez méltó találékonysággal váltogatva, a szó legszorosabb értelmében telefüstölte, telebüdösítette az egész nézőteret, nemesi és magát a színpadot. Mittay igazgatónk viszont úgy utálta a dohányt, különösképpen pedig a cigarettát, hogy füstjével ki lehetett volna űzni a világból. Egyébként is zord, kedély telen, magánakvaló ember volt a javából, zárkózott és szó talán a végletekig, akinek a részéről mér egy fejbiccentés is megtisztel és számba ment, mondhatnám azt is, hogy érdektelen volt és barátságtalan. Néhányunkat, mármint csekélységemet főként és kívülem még Pozsgai Ubult és Perge Attilát valahogyan emberszámba vett, szivarozásunkat és csabakozásunkat csak egyszerű és néma megvetéssel tűrte, de ha társalgóban, színházi büfében vagy akárcsak a színház területén kívül is a hátsó kiskapunál feltűnt Kanizsai Vazul alakja, szájában a füstölgő, parázsló cigarettacsutkával, mintha szívszélhűdés közeledtét érezte volna, szó nélkül megfordult és köszönés nélkül távozott. Mindez az idegenkedés, megvetés és talán utálat természetesen elsősorban a cigarettának szólt és csak másodsorban Kanizsai Vazulnak. Nem mintha rajongott volna akár magáért Vazulért, akár művészetéért, ezt a legjobb akarat mellett sem lehetett volna állítani. De annyi erő, tárgyilagosság és méltóság volt azért ebben a Mittay igazgatóban, hogy ketté tudta választani — ha nehezen is és kemény küzdelmek árán —, Kanizsai Vazulban a színészt és az embert, természetesen mindég az esendő utóbbi rovására. Jól ismerte közepes tehetsége határait, de valami megmagyarázhatatlan, engesztelhetetlen őskori gyűlölet lobogott benne a szüntelen cigarettacsutkát rágó, füstölő, pöfékelő emberi lény iránt, akire talán már úgy is tekintett, mint aki nem ebből az egyébként sem tökéletes világból való. Egyszóval ez volt a helyzet és ez volt nagyjában a viszony Kanizsai Vazul és Mittay Kornél igazgatónk között. Azon napok egyikén, amikor — ha jól emlékszem —, éppen valami Bernstein darabot próbáltunk, a Nászindulót, a Tolvajt, vagy másféle bernsteinládát, esténként pedig tele ordítottuk a színházat Shakespeare valamelyik véres szövegével zsúfolt nézőtér előtt — tehát ezen napok egyikén Kanizsai Vazul valamivel később jelent meg a délelőtti próbán. Ki sem mentette magát, senkit sem üdvözölt, csak leült az üres színpad egyik szögletébe és maga elé meredt szótlanul, sápadtan, akár a halál. Szövegét is csak eldarálta, amikor rákerült a sor, majd mint aki jól végezte dolgát és egyébként sincs ezen a helyen semmi keresnivalója, úgy ahogy jött, távozott. Este, még előadás előtt, nem tudtam megállni, hogy el ne csípjem a színfalak mögött, mert ha tartva is ugyan a közöttünk levő művészeti distancot, valóban kedveltem ezt az embert. — Mi történt, Vazul? — kérdeztem a tőlem telhető legközvetlenebb barátsággal. — Haláleset? — Még nem — válaszolta Kanizsai, tekintetet mereven a kopott padlóra szegezve. — Egyelőre csak eltiltott az orvos a dohányzástól. Azt mondja: szív és tüdő. És ezért a hülyeségért eltiltott a dohányzástól, méghozzá végérvényesen és kategórikusan. Még felhúzta vállát és száját is elpittyesztette, mint ahogy szokása volt, ha tapsot és sikert akart kicsiholni a közönségből a színpadon és már botorkált is tovább, az egybesereglett bakók, királyok és árulók között, mert kezdődött a nagy fene előadás és az ügyelő csengője felberregett a színfalak mögött. Másnap, harmadnap éppen hogy csak mutatkozott, anélkül, hogy a művészek vagy a műszakiak közül bárkivel szót váltott volna. Szinte az volt az érzésünk mindannyiunknak, (mert az esetnek pillanatok alatt híre ment a színház területén), hogy valami szörnyű sérelem, vagy talán egy előre megérzett tragédia hatása alatt megszakította minden személyes kapcsolatát egy ellenséges külvilággal. — Most legalább remélhetőleg jó útra tér! Épp itt az ideje, hogy ne csak éppen levegőbe füstölje, de komolyan fogja fel az életet! — mondotta Mittay igazgatónk, mert ő is értesült a dologról természetesen, méghozzá éppen Pozsgai Uhui és Perge Attila jóvoltából, akik bár maguk is nagy dohányosok, szivarozók és csibakozók voltak, de sohasem mulasztottak el egy alkalmat, hogy bolondot űzzenek a szegény Kanizsai Vazulból, így tartott ez egy hétig. A tagság körében éretlen tréfáktól és holmi színházi műröhögésektől kísérve, amikor levélben, hivatalosan bejelentette Kanizsai, hogy mindjobban elhatalmasodó betegségére való tekintettel két hónapi szabadságot kér, visszaadja a reá kiosztott szerepeket és bevonul a Rókus-kórházba. Nem akarom túl hosszú lére ereszteni annak a hat hétnek a történetét, látogatásaink leírását a betegnél a kórházban, ezeket a szomorú és mindjobban reménytelenebbé váló és csüggesztőbb látogatásokat, szegény szerencsétlen Kanizsai Vazul haláláig. Szív és tüdő — mint ahogyan mondotta orvos Kanizsainak —, és még jó tudja mi minden egyes.