Magyar Ujság, 1898. április (7. évfolyam, 91-119. szám)
1898-04-01 / 91. szám
VII. évfolyam 91. szám. Főszerkesztő: GAJÁRI ÖDÖN. Budapest, 1898. Péntek, április 1. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Schlauch beszéde, Budapest, márczius 31. A gyöngélkedő herczegprimás felkérte Schlauch Lőrincz bibornokot, hogy helyette és nevében a Szent István társulat ez idei nagygyűlését nyissa meg és vezesse az elnökséget. Erre a szép alkalomra Schlauch Lőrincz bibornok, ki a szónak és a tollnak egyaránt jeles mestere, nagyszabású beszédet dolgozott ki, melyet személyesen akart felolvasni a nagygyűlésen. De az éjjel a nagyváradi biboros püspök hirtelen beteg lett, ennek következtében a Szent-István - társulat mai nagygyűlésén Csuszka György kalocsai érsek elnökölt, Schlauch beszédét pedig az alelnök által felolvastatta és igy ez a beszéd hivatalosan átadatott a nyilvánosságnak, a kritikának. Ezen a jogon mi is foglalkozhatunk most már Nagyvárad bíboros püspökének társadalmi és vallási téren, a napi politikával csak távoli vonatkozásaiban összefüggő beszédével. Ez a beszéd nem keltett valami fényes külső sikert. Még tetszésnyilatkozat is alig hangzott fel a gyűlésen. Lehet, ennek oka abban keresendő, hogy a beszédet csak másodkézből kaptuk és hiányzott a gyűlésről Schlauch Lőrincz rokonszenves, megnyerő egyénisége. Ez pedig sokat számít a szónoki előadásnál. De mi ezen okhoz bátorkodunk hozzátenni még egy másik okot. Ugyanis ez a beszéd egy elcsépelt, legkevésbé sem új kérdéssel foglalkozott. Ezt a kérdést már pro és kontra egész kötetre menő tanulmányokban kifejtették, megvitatták és pedig olyformán, hogy egyik fél bizonyítékait sem fogadta el egészen a világ. A nagy vitában az a kérdés tehát, vájjon a vallásnak, vagy a tudománynak biztosíttassák a feltétlen uralom ezen a világon, mindeddig jóformán megoldatlan kérdés maradt. Az látszik a leghelyesebb felfogásnak, hogy ne állítsuk szembe a tudományt és a tradicionális vallást, mint egymás ellenségeit. Inkább kövessük a kiegyeztető módszert. Ne keressük az áthidalhatatlan elvi eltéréseket. Azonban a vallás és tudomány feltétlen uralmi kérdésének feszegetése, ha az csak épen akademicre, privát mulatságra történik, nem veszedelmes. Miként nem veszedelmesek egyéb társadalmi és állambölcseleti elméletek sem, míg azok a bölcseleti vizsgálódás lombikjában kavarognak. Ezek az elméletek olyanok, mint a mérgek. Csak akkor károsak, ha az organizmusba jutnak. Különben közömbösek. A Schlauch Lőrincz által felvetett és a klerikális sajtónak különben az újabb időben igen kedvencz témáját képező kérdés sem olyan veszedelmes, míg az a vallási, a társadalmi és irodalmi téren mozog, amíg Zola a regényeiben, Brunetier doktor pedig a lourdesi csudák kimagyarázásának okából írt tanulmányaiban foglalkozik ezzel a kérdéssel. A szabad kutatás szelleme és a tudás kimért határai között mozgó lelkek vitatkozása marad az egész dolog. A kérdés súlyossága ott kezdődik, mikor politikát csinálnak ebből a kérdésből, hogy t. i. a tradiczionális vallás vagy a tudomány uralkodjék-e feltétlenül? Amikor a modern politikai és állami elmélettel és felfogással szembe állíttatik, az ósdi, a skolasztikus, tradiczionális a teológiai felfogás az ő túlhaladott, sötét középkori politikai elveivel; mikor arról van szó, hogy a papi vagy a szabadelvű felfogás érvényesüljön-e a társadalmi és állami feladatok és intézmények létesítése körül, ekkor már ott állunk a napi politika tömkelegében; a politikai napi kérdések között, politikai párt a politikai párttal szemben. Akkor már ez a kérdés pártpolitikai és hatalmi kérdés. Konkrét véve a dolgot, a reakcionárius néppárt és a liberális pártok küzdelme tárul fel előttünk. A felvilágosodás, a jogegyenlőség és politikai szabadság a demokráczia örök harcza az obskurantizmussal, a tár s „MAGYAR ÚJSÁG“ 'tÁRCZIJA, A gyáva. — A Magyar Tjság eredeti tárcsája. — Irta: JiÁzáx Béla, lakta, tele volt a lelke félelmetes szorongással. Most szürke komolysággal. Nyomta a lelkét a sok kötelesség. De azért lejött. Hadd lássa, mit változott a város. Tulajdonkép azt leste ilyenkor, mit változott ő. A maga lelkét kémlelte a változások kutatásában. Most egyhangú közönynyel haladt végig a főúton, egyenest a kávéház felé, nem érzett semmi szorongó fájdalmas érzést, mint legutóbb, a lakodalma napján. Akkor küzdött a múltja ellen s elhitette magával, hogy joga van az uj élethez. Az uj élet a tisztaság. A múlt sok imbolygó reménye után itt a valóság. A múlt sok kutató tévelygése után iselibe állott az egyenes út. Kikerüli a mellékösvényeket. Keserű megvetéssel gondolt a háborgó érzelmeire, s megelédéssel a maga akkori nyugodalmas lelkére. Vége, legyen vége a múltnak. Üljetek el kísértetek. Ne lássa őket s aztán, ha látná is? Meg se remegne, s elhaladna mellettük, ártatlansága Diadalmas tudatában. A szép szőke asszony bűvöletétől nem félt többé, úgy érezte, — s mily jó sors, — a kisértet nem jött elibe, meg volt az esküvője szép nyugodalmas rendben, nem látta a régi emlékeket, lekötötte egészen a jelen, a mirtus-virág, a mennyasszonya szűzi mosolya és vöröskréta szinü hajának illata ... Eltelt hat hónap s az éjjel lejött felolvasni. Barátok és rokonok hívták, jótékony czélra, szerették és becsülték itt, tudta — hát lejött. Ahogy a kávéházba belépett, nem ismert ott senkit, leült az ablakfülkébe, kihörpinte kávéját és kitekintett az ablakon. A közönség szállingózni kezdett az Akadémia felé, szép leányok, asszonyok, párosával, templomból jövet. Ismerte őket, s ezernyi mesetárgy suhant végig az agyán. Mindegyikről tudott valamit. Meglátta az ő kicsi történeteikben a nagy néma tragédiákat. Egyik másik lelkének természetrajzát már megírta. Jól eső érzés fogta el, amint a modelljeinek elvonulását nézte. Úgy érezte, hogy ezek csak bábuk, életet ő öntött beléjük. Ez a szép asszony, aki büszkén koczogott az öreg anyja mellett, tudja-e várjon, hogy nincs lelke? Tudja-e, hogy milyen szívtelen? Tudja-e, hogy miért vette el a férje? Ő tudja, neki azt megsúgták, s megcsinálta élő alaknak, élőbbnek, mint a minő az életben . . . Közben mind sűrűbben haladtak az emberek, ki dolga után, ki a délelőtti korzóra, hogy hirtelen kocsi robogott végig az utczán, a kocsiban egy feketébe öltözött asszony, az asszonynak szép szőke haja volt, a szőke hajú asszony pedig ő volt, a múlt, a rém, a kisértet. Igen, ő maga, a kocsi befordult az Akadémia felé s ki tudja, talán a felolvasásra? Erre nem gondolt. Elmegy a felolvasására, tehát látni fogja, tehát meghallgatja, ah, talán még mindig, mindig szereti ... De szereti-e ő ? .. . Akkor nem is felelt a vallomására, de most? Akkor azt hitte, szép dolog a tiszta, a nyugodt, a becsületes szerelem, de most? Miért remeg? Miért jött lázba? Miért kapja magára kabátját s rohan el, egyenest az Akadémia felé, hiszen van még idő, nem késik el, ő az utolsóelőtti szám, jó egy óra múlva jön rá a sor, miért ez a hirtelen fellobbanó érzés? Nem gondolt az érzéseire, csak átengedte magát nekik. Ment, hajtotta valami, nem tudva magának számot adni, egyébként nem is kutatva. Ott volt, az első sorban, a felolvasó asztallal szemben s ránézett komolyan, merő, hu. Friss márcziusi reggel volt, hogy lefelé haladt a vidéki szálló vászonszőnyeggel bevont lépcsőin, az utczasarkon egyet fordult s tartott egyenest a kávéháznak. Szembe került a tér kellő közepén álló templommal s ebben a pillanatban ráestek az emlékei. Látta balról a hidat, olyan most, mint egy vasúti híd, nagy vaspántokkal, magas vasivekkel, a tér közepén aranyos kőszobor, az oláh püspök palotája barnára festve, a cukrászat előtt vaskioszk, csak a régi iskolaépület, a maga ütött-kopott külsejével, integetett feléje barátságosan. Mosolygott reá. Adj Isten — reáliskola! - mormogta, te még nem lettél hozzám hittelen. A többiek átalakultak, új ruhát öltöttek, szétrombolták ifjúságomat. Megindult a híd felé. Eközben arra a régi rozoga fahídra gondolt, amelynek karfáján annyi barátságos estét végigüldögélt a barátjaival, annyiszor koptatta a deszkáját, jó és rossz időben, iskolából jövet is, menet is, fiatalos lélekkel ábrándozva a jövőről. Nos hát, itt ez a jövő. Most már jelenné lett. Aztán milyen más. Tíz év . . . Ha tíz év múlva végigmegyek rajta, hányszor elgondolta, mi lesz, hogy lesz, mint lesz ?! Hát ilyen lett . . . Felolvasásra hívták le. Hónapok múltak el, hogy utoljára volt itt, akkor lakodalmát Szerkesztőség: ISS: Előfizetési ár Egyes szám ára: 4 kr. KiadnivaM:; ' ' • ' 1 " -■ .1 ........................... .rj3a— - ■ — —- — — — ' — .........— — —n..i ■ ■ ....................... i.i -» » »r - ■ — ■ — ■■■ .i.... ... ■ m Lapunk mai száma 16 oldal