Nefelejts, 1868. január-december (10. évfolyam, 1-52. szám)
1868-07-19 / 29. szám
346 NEFELEJTS, háttérben Páris városával. Az éjjeli jelenet Gervais börtönkápolnája előtt holdfénynyel ? stb. Itt a darab drámai tartalmánál s az életvalóság hatásánál fogva a kiállítás hatalmasabban megragadja a phantaziát mint bárhol. De színházaink hibája, hogy többnyire csak azt szeretik fölcziczomázni, ami üres. A koldustanyát a népszínházban egy spenótzöld rajnavidéki háttérrel tüntetik elő, romok vagy penészes földalatti boltok helyett, mi valótlan s hatást tévesztő. A notredamei harangozó torzöltönyére bohóczcsörgők voltak fölvarrva. Miért? Quasimódó nem bohócz, sőt mestere keményen megdorgálja, midőn bohóczot akar játszani. Quasimódó csak olyan tisztes egyházszolga volt a maga idejében, mint az a kis páros, törpe a pesti ferencziek templomában, ki misék alatt csöngetyüs perselyébe az ájtatosság adóját szedte. A szerepek kiosztása sem volt szerencsés. Ha a szereposztó egy szép czigányleányt keresett nagy szemekkel, vastag hajfonattal, spanyol olajszínbőrrel, egy derék czigányleányt, akkor választásának Jászai Mari k. a. becsületére vált. De ha Eszmeraldát vélte benne föltalálni, nagyon eltévedt. Jászai Mari egyénisége egy fiatal leányka lényét, égő szerelmét, szenvedéseit nem képes visszatükrözni. Mozdulata és szava egyaránt nehézkes ily szerepre. Ki látta arcán ama titkot rejtő bánatot? Phoebus karjai közt az első szerelem fellángolását a gyermekies ártatlan átolvadással egy szeretett lénybe? Senki. Se a szerelem, se a borzadály Claude Frollótól, az undor és a részvét vegyülete Quasimódó iránt, a gyermeki öröm — nem találtak életmeleg kifejezést. A börtön szalmáján elbeszélt kínzás még leginkább sikerült. De midőn a borzasztó inquisitor emésztő szerelmét festi iránta s Eszmerálda boldog álmodozás-iban Phoebuson mereng, végre felsikolt: Hová tetted Phoebusomat, gyilkos! Ez körülbelül úgy volt mondva, mint midőn Seringinos mester azt mondja Babylasznak: „Az ördögbe én karomat akarom.“ — Ismét itt vagy! . . . mondja Eszmerálda , a vesztőhelyen a vérbirónak. Megreszkedt-e bele csak egy h ideg is? — A szerepet egybekötő néma játék többnyire hiányzott. Udvarhelyi Phoebust játszta. Csinos bajuszával úgy nézett ki, mint Phoebus-Apollo. De ő se akart fölmelegedni. Azon jelenetben épen, midőn Eszmeraldáját először vonta szí- vére, egy perczben úgy látszott, mintha más Eszmeraldát ke- resett volna; legalább egy pillantással hűtlen volt hozzá. — Phoebust ifjú hévvel és bájolan kell játszani. Vinczéné (Phoebus dajkája) jobb ízlés nélkül cselekedte, hogy elkomizálta az ájulást, midőn Phoebust leszúrják. Ez öreg asszonyban van komikum, de azért őszintén teszi, amit tesz. A torz és a komikum két különböző dolog. Várhidi elég sötét Frollo volt, csak egyszer pattant el a húrja, midőn ezt mondja Eszmeraldának: ha szeretsz, megmentelek. Itt közel járt a vígjátéki tónushoz, azért nevettek. Quasimodót Gonda adta. Alakjáért s hangjáért választot- tták e tisztességre. Arczát elég ocsmányra fente, de testmoz ' dulataiban épen ma nem tudott esetlen lenni; hangja sem bömbölt s különösen hiányzott azon jelenetben, midőn az ostromolt templom karzatán Eszmeraldát gyötrődni, remegni látja, az a tragikus küzdés e bamba, de jó szívben: miért vagyok siket, miért nem értem őt? — — Nem akarunk deliségének derogálni, vegye át egyszer Molnár e szerepet s emlékeztessen vissza Barthára. Kassai mint Clopin koldus jellemző alak volt, egy kissé még talán lehetett volna pálinkaszagúbb, hogy trónját (a hordót) kiérdemelje. Gervaist, az anyai szív, az anyai fájdalom e kimerítő szerepét Császárné játszotta. Szándékosan hagytuk utoljára, hogy teljes dicséreten végezhessük. A két nagy jelenetben, midőn gyermekét elrabolják, midőn a vélt rablófajt a czigányleányt körmei közt tartja, s a nehéz átmenet, midőn elrablott gyermekét ismeri föl benne, több, művésziesen megrendítő hang tört ki kebléből. Kár, hogy az itt-ott ernyecső hangot több könynyel nem pótolta. A börtön rovátkáin midőn mint tigris nyúl ki, övé lett volna a magasodó helyzet, s Eszmeraldának össze kellett volna esni. Gyermekének fölismerése, az a siró-nevető öröm, szaggatott hang kitűnő volt, csak egy, kétszer ismételt játék volt helyén kívül: midőn gyermekét, hogy gyönyörködjék benne, körüljárkálja, mintha rajt egy új ruha állásáról akart volna meggyőződni. Az anya közel vonja magához, szemébe mosolyog, örömreszkető kézzel megtapogatja egy pillantás termetére, mily szép vagy! — s ez elég. Mindenesetre az ő szereplése nem volt műkedvelői, ebben volt egyöntés, volt valóság. S a nyert tapsok ki voltak érdemelve. Tüzetes tudósításunkkal a népdráma gondos felkaroltatását czélozván, az olvasó megbocsátja, hogy a bálnak kevesebb tér jutott. BULYOVSZKY GYULA: A IV-DIK CSÁSZÁRFÜRDŐI BÁLRÓL. Ha lapunk mai számának kiszabott terét Gibbon jeles fordítójának érdekes „Karlsbadi levele“ el nem foglalja, hűgenreképeket óhajtottam volna nyújtani a múlt szerdai, ezúttal negyedik császárfürdői bálból, bemutatni fény- és árnyképeikben a jámbor papákat, az izgatott Othellókat javított és javítatlan kiadásokban, naiv demokratanőket, kik grófi czimeres fogatokról álmodoznak még a keringő andalitó dallamai közt is, szenvelgő delnőket communistikus hajlamokkal, regényhősnőket regényhős, színésznőket színpad nélkül, úgy szintén fényképeket Shakespeare „Borneo és Juliájá“-ból, Schiller „Ármány és szerelméből“, Opheliákat, Desdemonákat, Helénákat, Párist és Jágókat. Egy ily fővárosi bál bő keretet nyújt,de mindezeket jövőre kell hagynom. A mostani bál pedig annál élénkebb képeket nyújtott volna, mert e bálon az egész világ képviselve volt Madridtól Indiákig. Az idei császárfürdői báloknak különös szerencséje, hogy azok most valóságos divattá váltak. Minden átutazó notabilitás fölveszi azokat programmjába; a múlt bált az egész napon át dúló fergeteg miatt már csaknem elhalasztók, midőn Gorove miniszter úr meghívókért küldött, be akarta vezetni e bálba az ép itt időző nemzetközi távirászati gyűlés tagjait. Az idő estefelé kissé kiderült, de mégsem annyira, hogy a meghozatott zászlódiszítéseket fölrakatni, s a párisi világítást alkalmazni lehetett volna, melyeket ezúttal már az utolsóelőtti bálra kellett halasztani. De e külső disz fölösleges is lett volna, az internationalisták adtak e bálnak úgyis különleges érdeket. Csakhamar Gorove miniszter és Feszt államtitkár urak társaságában megjelent az egész küldöttség, mintegy ötvenen, kik közül több kitűnőséggel, mint rendező szerencsés valók megismerkedni, mit azzal hálálhattam meg, hogy viszonzásul bemutattam őket szépeink közül többeknek. Pár érdekes nevet ide is följegyzek: Glower angol ezredes Indiából, különben spanyol vér, „Don Juan“-ra emlékeztet, Pierson kapitány Angliából, Luders tábornok Oroszországból, Krapuchin Görögországból, Brandtström Svécziából, gr. Dürckheim és Jäger- X. ÉVFOLYAM.