Nemzet, 1882. október (1. évfolyam, 31-61. szám)
1882-10-16 / 46. szám
volt vele. A népnyelv irodalmi nyelv lett: a népköltészet magas költészet. S ez megmaradt mind e mai napig, s ez volt a roppant siker, mely Petőfit oly nagggyá tette, mely emlékét örökre fentartja. Elérte már a földfeletti régiókban, a mi után vágyai emelték: a szerelemben a boldogságot, a költészetben a dicsőséget. S az eszményi diadalnak anyagi eredménye is volt. Egész Petőfiig nem érte azt el magyar költő, hogy mellékhivatal nélkül, vagy legalább akadémiai tagság nélkül szellemi munkája után megéljen, még családot is tartson. Petőfivel az eddig megírt költeményeiért, a kiadója Emich, húsz hónapra kötött szerződést, havonkint száz forint fizetésre. Húsz hónapra biztosítva volt a költő, anélkül, hogy valakinek azt kellett volna mondania: »Köszönöm.« Húsz hónapra ! Egész életére! Elérte már, amit az égben látott: a hirt, a boldogságot ; csak az volt hátra, hogy azt is diadalra vezesse, ami földi bálványképe : a magyar nép, a szabadság. Ez is eljött. Márczius tizenötödike volt. Ekkor írta meg a »Talpra magyart!« El is szavalta a piacz közepén az ifjú Magyarország tomboló rivallása meg. Ettől a naptól számítja a magyar nép újjászületését: ezen a napon hullottak le a bikilincsek a jobbágyok kezéről; ezen napon lett szabaddá a föld és a szellem. S soha többé rabigába nem lehetett azokat verni. Ezt a napot »Szent Petőfi napjának« nevezte Magyarország, mert ezt a napot ő állita meg az égen, igazabban, mint valaha Józsué. És azután elkövetkeztek a »véres napok,« a mikről álmodott, a miket megjósolt, a miket híva hitt. Költői alkotásainak uj korszaka nyílik itt meg. A miket eddig irt, azokat is nagybecsüekké tette az általános költői aranyérték; de a szabadságharcz alatti versei legtöbbjének története van, s egy commentatornak kellene járni a nyomában, aki azokat elmondja, hogy megértse az utókor. A »Feketepiros« dalokat, mikben a költő »vérbemártott lantját véres kezekkel pengeti.« Ismerni kell a kort, az események hátterét, a napok uralkodó eszméit, a lázas kedélyhangulatot, mely mellett azok keletkeztek. Némelyik csak akkor lesz érthetővé, csak akkor mondhatjuk rá, hogy szabad volt így írni, ha hozzáképzeljük a köröskörül lángba borult országot, a kétségbeesés erőfeszített küzdelmét, az egymást túlszárnyaló rémhíreket, s aztán megint a diadalmámor leírhatatlan őrjöngését s a népharag félreszaggató szenvedélyeit. Úgy kell e költeményeket olvasni, mintha mindegyik egy sarcophag födelére volna vésve. Némelyik költeménye maga magyaráz, mint a »Hallod-e szivem?« Gyanúsítják gyávasággal, hogy csak másokat lelkesít de maga nem megy a csatatérre. Azután a »Búcsú«. Indul már , búcsúzik nejétől, sejti végzetét. Hitta a dicső halált, s akkor jelenik meg előtte, amikor legboldogabb az élet. És én mindig nagyobb hősnek tartottam Hectort, ki a halál előérzetével indult a harczba neje ölelő karjai közt, mint Achilleuszt, kit a bosszú vitt oda és a biztos diadalérzet. Az a vitézebb, a kinek az idegei fájnak a halál tekintete előtt és ő parancsol nekik hogy ne fájjanak. Petőfi elárvereztette a könyvtárát a sebesültek javára s elment a táborba. Erdélybe ment, ott volt egy lengyel hadvezér, Bem, az megbecsülte a magyar költőt, hadsegédévé tette. A történelmi hűség végett meg kell említenem, hogy akkor a magyar kormány is adott Petőfinek egy lelkesítő Csatadaláért, amit a hadsereg közt kiosztottak, s a mit ő a magyar marseillaisenek szánt, ötszáz forintot. Ez volt az utolsó költeményei egyike, a mik az »Életképek«-ben megjelentek. Egy költeményéhez különösen teljes világítás kell, különben árnyékot vetne az a költő jellemére. Ez a Vörösmartyhoz írt verse, amelyben egy költő társának sokszor visszatérő reframeben azt mondja: »Nem én tépem le a fejedről, Magad téped le a babért!« — Petőfi nem volt féltékeny mint költő, költőtársaira, sőt elismerés, magasztalás hangzott az igazi fölkentek irányában verseiből. Arany Jánost Homérnak nevezi és saját maga fölé emeli őt. Hanem Petőfi a »költő« féltékeny volt a «politika« nagy hőseire. Erről versei is szólnak. Ki kell mondanom, hogy Petőfi féltékeny volt Kossuthra. Féltette a csillagát a feljövő naptól. A márciusi napok dicsősége csak addig tartott, amíg a magyar minisztérium lejött Pozsonyból, míg a magyar parlament összeült , azontúl a márciusi hősökről senki sem beszélt. A képviselőválasztásnál is szerencsétlenül járt a költő. Ott lépett fel szülőföldén, az annyiszor megénekelt Alföldön és keservesen megbukott. Az a nép, melynek szabadságát kivívta, kudarczczal kergette el a nemzet legfényesebb lángszellemét s megválasztott helyette egy obscurus embert, a kinek nem voltak ugyan semmi érdemei; de volt tele pinczéje a választás előtt s üres pinczéje a választás után. Ez aztán még magán becsületében is megsértette Petőfit, s mikor ő lovagias elégtételadást követelt tőle, azt megtagadta. És az országgyűlés elnézte neki a vesztegetést és a lovagiatlanságot és Petőfi az egész országban nem kapott egy kerületet, mely képviselését rábízza. Még más oka is volt az elkeseredésre. A márcziusi napok után együtt szerkesztettük az »Életképeket« , s abban a félévben jelentek meg e lapban csaknem valamennyi akkor élő magyar irodalmi kapacitás legszebb művei: Vörösmartyról a »Szent ember,« Arany Jánostól a »Rodostói temető,« » Rákóczyné,« a »Rab lelkek,« a »János pap országa,« az »Álom és való.« Tompától minden számban vers vagy próza, Petőfitől néha két költemény is. Itt jelentek meg Gyulai Pál, Szász Károly, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Lisznaay, Lévay, Jámbor, Bozzai, legszebb költeményei, Garay János utolsó munkája. Vasváry, Szilágyi, Kalmár, Lázár Kálmán, Dobsa, Helfy, Pap Gábor, Koboz prózai művei. Bernát Gáspár, Lauka tréfás munkái; magam is tele Írtam minden számban egy negyedrészét a lapnak : soha annyi szépirodalmi írója a magyar nemzetnek egy kalap alatt nem volt, tán nem is lesz , hanem egy mulasztást ejtettünk : elhagytuk a lap mellől a divatképet, s az az egy divatkép lenyomta mindnyájunknak a súlyát. Petőfiével együtt. A legnagyobb morális diadal közepett megbuktunk anyagilag. Nem használtak sem az ő remekművei, sem az én »Charivarim.« még Ludassy Mór királygyilkos vígjátékai sem; a közönség ott hagyott bennünket s a szabad sajtó dicső első esztendejében a mi lapunk leszállt ezerötszáz előfizetőről háromszázra, úgy, hogy a kiadónk már júliusban felmondott nekünk. De ne fogjuk rá a divatképre : a politika ölte meg a lapunkat: a mindent elnyelő Aszaróth , a politika. Senkinek sem kellett költészet, szépirodalom többé. Egy napon aztán, augusztus 21-ikét jegyezte a krónika, volt egy olyan mozzanata a politikai életnek, ami örökre feledhetetlen marad: a magyar országgyűlésen a felállítandó magyar honvédseregről vitáztak. Az ellenzék megtámadta a kormányt hevesen, indulatosan, kíméletlenül; olyan fényes nagy alakoknak, mint Kossuth, Batthyány Lajos, Széchenyi István a legszenvedélyesebb kifakadások ellen kellett magukat és álláspontjukat védelmezni a hazafiság, a meggyőződés teljes ékesszólásával. Soha parlamenti életben ennél izgalmasabb, soha kínosabb jelenetek nem fordultak elő. Azoknak a nagy nemes alakoknak végre könyörögniök kellett, hogy hagyják abba a pártok a személyes harczot, mert így elveszünk a hazával együtt. Ekkor aztán szavazásra került a sor, Kossuth és a magyar kormány kétharmadrész többséggel győzött a radikális ellenzék fölött. A kormánynyal szavazók között volt Vörösmarty is. Erre írta Petőfi ezt a verset. Én kértem, hogy ne adja ki a lapunkban. Ő mégis kiadta. Ezen úgy meghasonlottünk, hogy egész Budavár ostromáig nem jöttünk többet össze egymással. A százötven fontos argumentumok hoztak bennünket újra össze. Meg valami más is. — Az, hogy egy év folytán mind a ketten el voltunk már múlva. — Magyarország a szabadság diadalát ülte, de Petőfit elfeledte mindenki. (hát még engem!) Találkoztunk a semmiségben újra. Itt volt már a magyar hadsereg, olyan dicső alakban, amilyennek ő álmodta, ő követelte; de ő nem volt annak többé tagja: kényszerítették, ki tudja minő formaság miatt, letenni a kardbojtot a karddal együtt. Utolsó költeményeinek egyike »Egy goromba tábornokhoz« ide czéloz. A betűszedő csillag alatt azt a megjegyzést teszi rá, hogy ez a goromba tábornok nem Mészáros Lázár volt. Nem bizony, hanem a szabadságharcz egyik legünnepeltebb hőse, az akkori magyar hadügyér, s ha azzal koczczant össze Petőfi, kit híján vala fel bírónak, a midőn a biró, a közvélemény, azt, a kit ő bepanaszol, koszorúkkal létezi, annak az indulóját danolja, s ő róla azt kérdi: »ki az ?« Nem volt már se lant, se kard. Azt dalolta egykor »A szerelem mindent pótol s a szerelmet nem pótolja semmi!« — Pótolta-e ? S közelgett az idő, hogy nem lett se haza, se nemzet, se szabadság . . . Bizony meg voltunk mi halva mind a ketten; s vártuk, hogy a sirgöröngy, az összeomló haza kit hová temet el ? Én még azután megróbáltam kitúrni magamat a sírból s újra kezdeni az életet; de ő azt mondta, hogy hazamegy a maga helyére, az égbe. Volt egy ember, aki Petőfit úgy szerette, mint a fiát. Bem tábornokához tért vissza: nem harczolni már, hanem csak meghalni. Hisz a kardját is elajándékozta másnak. Azt a híres tenyérnyi széles pallost, amit ő maga guillotinnak nevezett. A döntő ütközetet a csatatéren nézte végig, de fegyvertelenül. Az a bolond kozák, aki őt leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel! Azt mondják: szép halál az ilyen, én pedig azt mondom, hogy jó halál volt! Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Számára ezen a planétán többé nem lehetett hely. Utolsó költeményének czíme »Szörnyű idők.« S amit elmond, azzal végzi »vájjon, a ki ezt a történetet hallja, nem veszi-e egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjének ?« Hát ami idők azután következtek ! Azokban igazán meg kellett volna neki őrülnie. A halált nem félte soha, de van egy költeménye: »A munkácsi várban«, ennek a reframere: »Oh de ez a börtön . Ettül félek!« Ahonnan mások megőszülve jöttek, ő onnan megőrülve jött volna elő. Jól járt, hogy meghalt! mi akik megmaradtunk, mentül tovább toljuk az éveket egymás után, folyvást kisebbek leszünk, míg az ő alakja, mentül távolabbra halad az időben, annál magasabbá nő fel. Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek, igy minden magyarnak jut belőle egy porszem, s minden porszemében él a hazaszeretet. Most érczszobra előtt állunk. Én hiszem azt, hogy ő maga is jelen van. A szellemnek ott kell lakni a szoborban, mit az igazságosztó utókor megörökítésére emel. Ez a szobor lát, érez, és gondolkozik. S a szellemek igazságosak, világosan látnak s szenvedély nélkül ítélnek. Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme a földet elhagyta. A népszabadság, melyet ő még, mint gyémántot, keresett, és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges, de hasznos úttöltő kavics: félthetetlen, elveszíthetetlen .. . Láthatja Budapestet, s ítélhet felőle, hová emelkedett, metropolissá lett az a város, melyről ő egykor oly tréfásan énekelt.... Láthatja, hogy s mit a »vasúton« irt dalában ábrándul óhajtott, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal: ime teljesült »ha nincs elég vasatok, törjétek össze lánczaitokat s lesz elég.« Ez is megvan: nincsenek lánczok .. . Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennáll: erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző, hogy Magyarország nem félti jövendőjét semmi ellenségétől többé . . . Láthatja, hogy van erős pártküzdelem, és abban van erős öntudatos nemzeti élet egész haza szerte . .. Láthatja, hogy van szabad sajtó, egész légiójával a szellem harczosainak, s az olvasók száma egész tábor: egész ország! S a harczosok között nincsen egy sem, aki ne a szabadságot, a haza nagyságát védené : ha volna, nem lenne, aki olvassa . . . Láthatja, hogy szépirodalom, tudomány, művészet, ipar és kereskedelem mind úgy megerősült, úgy megöregbedett, hogy Magyarországnak nem kell többé könyörögni, hogy észrevegyék, betölti helyét a művelt világban. És láthatja, hogy az, amit kincsül hagyott hátra: lánglelke művei százezernyi számban vannak elterjedve széles e hazában, s otthon vannak a főur dísztermének mozaik asztalán épen úgy, mint a földmives mestergerendáján. Szárnyaik is nőttek, berepülték már a kerek föld világát. Az a német nemzet, kivel annyit viszálkodott, maga nyitott utat szellemkincseinek a széles világba: francziák, angolok, olaszok és svédek, lengyelek, spanyolok világot gyújtottak nála; versei átmentek az óceánon az új világba: meglátogatták Japánt, még Chinát is ; s mint a nap, úgy tértek vissza kelet birodalma felől. És minden földön, amit bejártak, hirdették a magyar dicsőségét . . . És nem hiába hirdették: azt is jól láthatja. S aztán még egyet láthat. Azt, hogy »van még egy szeretett és népeit szerető király« s az Magyarországé! .. . S aztán hallgathatja, mit suttog fülébe a korszellem nemtője. Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szívének is meg kell dobbannia. Tán csak az én káprázó szemeim látják, de nekem úgy tetszik, hogy mikor e néptenger körülözönli őt, a szobor érczarczulatán dicsőült mosolygás túlvilági derengése ömlik át. Ah, jönnek még idők, a mikor e szobornak a szive úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában! Az emlékbeszéd után Ráth főpolgármester szólott röviden s fölkérte a közönséget, hogy vegyen részt a leleplezési ünnepélyen. Tizenegy óra volt, midőn a nagyszámú meghívott közönség a rendőrség cordonja közt a Ferencz József téren és Corsón át elvonult a Petőfi-térre. * * * A Petőfi téren. A Petőfi-tér már kora reggel ünnepi szint öltött. A házak mind fel voltak lobogózva, az ablakokat szőnyegekkel, koszorúkkal díszítették fel. A esőre hajló idő daczára az egész Petőfi tér, a közelfekvő utczák, az alsó Dunapart zsuffoltan megteltek közönséggel, az ablakokban fej fej mellett sorakokozott, sőt még a háztetőkön és a görög templom párkányán is láttunk egy pár kiváncsi nézőt. A rendet az egyetemi polgárokból álló rendezőség és néhány lovas rendőr példás tapintattal tartották fenn. Kevéssel 11 óra után érkeztek meg a határok s a szobor háta mögött felállított s zászlókkal, nemzeti szinü szalagokkal díszített emelvényen helyezkedtek el. A szobor lépcsőit a szebbnél szebb és sűrűn egymás felé halmozott koszorúk lepték el, koszorúk borították a szobrot körülvevő rácsot is, mely egészen el volt fedve pálmaágakkal, babér levelekkel, élő virágokkal. Feltűnőbb koszorúk voltak : a sokat emlegetett franczia feliratos koszorú, melyet a szoborbizottság könnyen érthető előzékenységből kiváló helyre függesztett; Pest megye óriási babérkoszorúja, Székely József verssoraival; Budapest fővárosa gazdag aranyhímzésű nemzeti szalagjával, a tudományos akadémiáé nemzeti szín, a Petőfi-társaságé haragos vörös, a Kisfaludy-társaságé fehér szalagokkal. Igen szép koszorúkat küldtek még a Szeged városa és Máramaros megye. Fél 12 órakor érkezett meg a menet az akadémiából. Elől jött Ráth Károly, mellette Gerlóczy Károly, Reményi, utánok a miniszterek: Tisza Kálmán, Szapáry Gyula gróf, Trefort, Pauler és gr. Ráday diszmagyárban, Péchy Tamás a ház elnöke, szintén diszmagyárban, Edelsheim-Gyulai főhadparancsnok, a szoborbizottság tagjai, küldöttségek, főurak, képviselők s nagyszámú meghívott közönség, ennek sorában szerényen megvonulva a szobor készítője Huszár Adolf. Néhány percz telt el, míg az elhelyezkedés megtörtént. Ekkor Ráth Károly főpolgármester a szobortól balra felállított szőnyeges emelvényre lépett fel, s a következő nagyhatású beszédet mondta: Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Alkotmányos életünk visszaállítása óta lefolyt korszaknak alig van nemesebb és fényesebb jellemvonása, mint azon buzgó törekvés, melylyel a nemzeti kegyelet adóját a múlt idők nagyjai irányában leróni igyekszik. — Nagy férfiak teszik nagggyá, dicsővé hazájukat; és ha a nemzet, mélyen érzett háláját az által fejezi ki, hogy nagyjainak emléket emel, nemcsak őket, hanem önmagát dicsőíti. A szabadságharczra következett szomorú évek, hála az égnek nem voltak képesek kioltani a nemzet fiainak szívéből az igaz hazaszeretet, és nemzeti intézményeink iránti lelkesedés lángját; sőt mi, kik ama korszakot átéltük, tanúságot tehetünk arról, hogy a hazafiús érzés és közszellem egyes honpolgárok szívében soha élénkebb nem volt, mint akkor; alkotmányunk, történeti múltúnk, nemzetiségünk és nemzeti nagyjaink iránt a kegyelet lángja soha tisztább fénynyel nem ragyogott, mint akkor. Ámde ez érzelmek, e lelkesedés hatályosabb cselekvésben nem nyilvánulhattak, mert az erők egyesülése, a társadalmi élet akkori viszonyai között majdnem lehetetlen volt. — És igy — valamint az üvegház zárt légköre csak cserjét nevel — a századok viharaival daczoló tölgy pedig a szabad földben és szabad levegőben fejleszti büszke koronáját. — ama korszaknak hőn ápolt vágyai is csak a bekövetkezett szabadkor talajában vertek erős gyökeret, s közeledtek megvalósulásuk felé. A nemzeti kegyelet legkiválóbb tárgyai közé tartozott a haza nagy s dicső költőjének, Petőfi Sándornak alakja. És méltán, mert az ő egyénisége, és költészete egészen a nemzet szivéből volt szakítva; dicsőségteljes életének minden pillanata, minden mozzanata hazájáé volt, — és látnoki ihletséggel megjósolt halálának körülményei őt kétszeresen a nemzet halottjává tevék. A kor, melyben ő született, gazdag volt nagy szellemekben; századunk nagy eszméi, és a nemzetek nagy aspirátiói méltó képviselőkre és hirdetőkre találtak. — De bátran merem állítani, hogy nem volt költő sem e korszakban, sem hazánk egész történelmében, kiben korának, nemzetének eszméi, vágyai s reményei, örömei és szenvedései hűbb kifejezőre találtak volna, mint ő benne. És ez magyarázza meg azt, hogy még alig lépte át az érett ifjúkor küszöbét . Petőfi Sándor homlokát már is a költői dicsőség borostyán-koszorúja diszité; — mythikus eltűnésekor még alig lépte át a férfikor küszöbét és nyilvános működése, mely egy évtizeden át sem tartott, — századokra kiható nyomokat hagyott nemzeti irodalmunk történetében. S amily fényes volt nyilvános szereplése, ép oly szenvedésteljes volt életpályája. — Hasonlít ez életpálya a holdhoz : a dicsőség napsugaraitól meg aranyozva tűnik elő a múltak ködéből. De valamint ama fénylő égitest felületét rideg sziklák és kitombolt vulkánok lávája borítják, és úgy hiába keressük az ő életében is a csendes megnyugvás és boldoglét zöldelő virányait. Ámde kell-e, hogy nemzetének fiaiból álló, e díszes gyülekezet előtt Petőfi életét ismételve vázoljam, és az ő működését méltányoljam ! ? Hiszen az ő egyénisége és élete, öröme és fájdalma, eszméi és vágyai, hazaszeretete és lángoló lelkesedése a szabadság iránt, — az ő költészetében vannak megírva, megörökitve. — És van-e magyar e hazában, ki előtt Petőfi költészete ismeretlen volna! ? Hiszen épen most, alig néhány percz előtt aranyszavakkal emlékezett meg arról korunk egyik legnagyobb költője, Jókai Mór. ■f És van-e, aki Petőfi életét és működését méltóbban jellemezhetné, mint Jókai, ki az ünnepelt nagy férfiúnak kor- és pályatársa, ragaszkodó barátja, dicsőségben és a nemzet szeretetében osztályos testvére ?! Nem volt egy igaz hazafi, ki szíve mélyében emléket ne emelt volna a nagy költő nevének, annálinkább, mert gyászoló nemzete máig sem lelhette föl jeltelen sírját, hogy azt a kegyelet koszorújával díszítse. És mégis a lefolyt három évtizeden át úgy nélkülöztük nemes alakját és átszellemült tekintetét, hogy e nemzetnek egyik legbuzgóbb óhaja volt lánglelkű dalnokát éretszobor által is megörökítve szemlélni. De im a régi vágy teljesültének napja felvirult; a hálás és elismerő nemzet szine-java megjelent, hogy itt, hol működése, dicsősége és családi boldogsága legszebb napjait élte, itt az ország szívében, Budapesten, ez érerszobrot leleplezte, s kegyelet adományaiból létesült díszes művet a nemzet közkincseül átadja. Nem adand e szobor semmit az ő dicsőségéhez, csak nemzetét teszi gazdagabbá egy köteles hála lerovásának tudatával. — Hulljon tehát le a lepel magasztos alakjáról! (A szobor lelepleztetik. És te, megdicsőült költő, — tekints le e napon ünneplő nemzetedre; — lássad a nép és felséges apostoli királya közti egyetértés, törvénytisztelet és munka áldásai között buzgó törekvéssel emelkedő hazádat; — lássad felvirulni annak ifjú fővárosát; és lássad, miként tenyész az anyagi és szellemi jólét, — nyomában azon visszanyert alkotmányos szabadságnak, melyért Te éltedben annyira lelkesültél, s melyért nemes szíved vérét kiontád! Mélyen tisztelt ünneplő közönség. Mielőtt megtisztelő feladatomat bevégezném, a legőszintébb hála és elismerés szavaival kell megemlékeznem azokról, kik buzgó kezdeményezés és vezetés, áldozatkész adakozás, majd pedig művészi munka által e szobor létrejötte körül kiváló érdemeket szereztek. Petőfi szobrának eszméjét Reményi Ede pendítette meg 1860-ban egy szűkebb irodalmi körben. Ő volt az, ki az e czélra rendezett hangversenyek által a szobor-alap részére a legnevezetesebb adományt téve, s ez által az eszme kivitelének alapját megvetette. Ő volt a szoborbizottmány első elnöke, s mellette koszorús költőnk, Tóth Kálmán annak buzgó elnöktársa. Reményi Edét művészi hivatása jelenleg egy idegen világrészben tartóztatja, Tóth Kálmánt pedig, hazánk nagy veszteségére, fájdalom, nagyon korán elragadta a halál, s így egyik sem vehet részt fáradozásuk sikerének ezen mai szép ünnepélyén. Azt hiszem, hogy az egész nemzet tolmácsa vagyok, midőn az elismerés és hála első szavait ő nekik szentelem. A szobrot jelenlegi alakjában hazánk jeles szobrásza, Huszár Adolf mintázta; az öntést Turbain Károly hírneves érezöntő foganatosította; a gránit-talapzatot pedig kitűnő műépítészünk Ybl Miklós tervezte. A sikerült mű dicsőségén felül fogadják ők is őszinte köszönetünket. Végül szívem mélyéből köszönetet mondok mindazoknak, kik buzgó fáradozás, gyűjtés s adakozás által a nemzet e kegyeletes óhaját megvalósítani segiték. Adja a gondviselés, hogy honszeretet, hazafiui erény és egyetértés legyőzhetlen hatalma által évezredeken át virágozzék és Éljen a haza! Zajos éljenzés követte a szép beszédet, s midőn a lepel lehullott a szoborról, az óriási közönség szűnni nem akaró lelkes éljenzésbe tört ki. Erre a dalárda a Rodich-ezred zenekarának kísérete mellett Petőfi »Honfi-dal«-át énekelte el. Megható és ünnepélyes pillanat volt ez. Most Nagy Imre a nemzeti színház színésze lépett az emelvényre, szavalta el nagy hatással Endrődi Sándornak a következő pályanyertes ódáját: PETŐFI: »Szabadság, szemlem.« 1. Legyen e nap a lelkesedés napja, A diadal, az öröm ünnepelm, köztünk áll a nagy költő alakja S örök tanúságul a múlt vele. Mint hogy ha szárnyát a fény összekapja S felhőkön villog át tekintete. Való is, álom is. A tenger-árnyból Szelleme az, mely felcsapkod s kilángol. 2. A tüneményes, szilaj, büszke szellem, Fölöttünk fénylő, mint az ideál! — Látunk reszketni fenn a végtelenben Szikrázó csillagok sugarinál — Egyedül, magán, utolérhetlen És mégis közelebb mindannyinál, Osztozzék fényeden a föld, az ég Meleged mindörökre a — miénk! S. Még ott látjuk a zord sivatagot, Melyen az ínség, nyomor vert keresztül, De hirtelen — mily változás az ott? A tájon láng-fuvalmak árja rezdül, Búgnak beszédes, csacska patakok, Millió madárnak bűvös dala zendül, S pezsdül, bimbózik az egész tavasz Egyetlen hangra . . . Lantod hangja az! 4. Ti dalok, lánglelkének alkotási, Ti csodálatos, örök énekek! Harcznak dicső, munkának óriási, Mit érttünk, e hazáért tettetek; Nem is dalok — a század katonái, Megannyi tárogató, fegyverek, Mert a mi áttündöklik azokon Csak félig bűbáj, félig, hatalom. 5. Ti dalok, lelke zengő szárnyai, Ti emeltétek őt is fel az égbe, Nézzétek, hogy mer, hogy tud szállani, A szétszakított lánczokkal kezébe’! Vele röpülnek szilaj álmai, Sötét haragja, zugó szenvedélye . . . Mi fog történni, ha oda belép ? Utánna egy titán nyomul: a nép! 6. Remegjen hát az Olymp gőgös orma S pusztuljanak a bitor istenek! Kuszszék repkény a kőrózsás romokra, S támadjon uj világ az ó felett! Az alkotó, teremtő szó kimondva S ott áll a kunyhó, hol a nyílt egek. A mythosból nincs más csak ingoványa : De fenn ragyog a puszta s délibábja! 7. S repültek, szálltak a dalok tovább, Velök a bűvölet, mosolygva, áldva. A nemzet, mint tükörben, önmagát Először tisztán e dalokba’ látta S e nemzetet az ámuló világ Ezekből szereté meg és csodálta . . . így hódította meg a szent sereg E hont, a nagy világot, az eget! 8. Tegyetek róla fényes tanúságot Tibérezek, rónák, messze tájakig, A hol ábrándok, búk, szerelmek, álmok — Palotában, kunyhóban — szív lakik; Népek, kik boldogabb időre vártok S remény közt hallgatjátok dalait, S kiknek világa büszkén fenn ragyog: Ti is, örök, lobogó csillagok! 9. Mert Sappho nem dalolhat édesebben, Ha lantján zendül a szerelmi dal, Sem a fuvalom, mely susogva lebben S ingó virág-fejecskék közt kihal; Hulló sugár a titkos éji csendben, S ha kell , dübörgő, menydörgő vihar, Tyrtheus lelke támad fel vele S szétárad az időkön — szelleme! 10. A szabadságnak, hazaszeretetnek Őrtornya volt ő. Szent és tiszta tűz. Csak lángja érje , mozdul, él a nemzet, Széttöri lánczát hús Prometheusz S míg sorsa, minden vért arczába kerget, Szeméből minden rémálmot kiűz, Ő az, ki bátran várva a viharra, A vészharangot megkondítja »Talpra!« 11. S felharsog a hadi trombita hangja, Bömböl az ágyú, Csatára csaták. Ott villog a vészben szelleme, kardja, Ott zengi viharzó harczi dalát. Aztán — oh! lebukik véres alakja S holt tetemén át futó paripák Száguldanak el — őt összetiporva . .. — A merre néztek, az mind sírja orma! 12. Ám itt is egy pont széles e hazából, Jelölni — mely betöltve nincs — helyét; Ismerjetek rá büszke homlokáról, Sejtsétek újra lángtekintetét! Magasztald őt te közel és te távol Az égig harsogtatva nagy nevét! Hadd világoljon fenkölt glóriája A merre zúg a népek óczeánja. . . 13. Tekints arczára, csüggedező nemzet, Én viharverte népem, nézz oda! Dobogj, buzdulj, lángolj fel szobra mellett, A hogy nagy lelke értted lángola! Oh legyen ez a hazaszeretetnek, A szabadságnak örök oszlopa S ha tán itéletvész nyomulna rád : Özönében a mentő Ararat! 14. Mert nem csupán itt, nem e kis helyben van, Talapzatot egy ország ad neki! Eszmét gyújtsanak hát szakadatlan S ragyogjanak utunkra tettei; Folyjon a munka napfényben, viharban ! Az ő álmáért méltó küzdeni: Hadd teljesüljön az! hogy igazán Dicső, hatalmas, nagy lehess, hazám! Ezután a dalárda Kölcsey Hymnusát énekelte el, melynek végeztével Reményi Antal a szoborbizottság titkára a következő beszéd kíséretében adta át a szobrot főváros törvényhatóságának: Nagyságos Polgármester Úr címe a szobor le van leplezve, s ezzel elérkezett a pillanat, hogy a bizottság átadja szeretettel létrehozott művét Budapest főváros birtoka és tulajdonába. Megilleti ez méltán a fővárost, melynek a szobor létesítése tekintetében is kiváló érdemei vannak; az ő térségén kellett felállítanunk az emléket nemcsak azért, mert Budapest az ország szíve, de mert az ünnepelt s örökkön dicső költő működésének is főtere itt volt. Midőn tehát Nagyságodnak, mint a főváros polgármesterének átadjuk e szobrot, még csupán azon kérelmet fejezzük ki, gondozza és ápolja azt a főváros közönsége oly szeretettel, a mily szeretettel csügg egész Magyarország Petőfi emlékén. Az éljenzés lecsillapulta után Gerlóczy Károly alpolgármester lépett az emelvényre s e szavakkal vette át a város nevében a szobrot: »Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Midőn a nemzeti kegyelet által emelt e szép és díszes szobrot az erre vonatkozó okmány kiséretében Budapest főváros közönsége nevében és annak tulajdonába ezennel átveszem, mindenekelőtt a törvényhatóság hálaérzelmeinek kell kifejezést adnom. Fogadják elsősorban hálánkat s köszönetünket azon lelkes honleányok és honfiak, kik adakozásaikkal a szobor-alapot megteremtették. Köszönet a mélyen tisztelt szobor-bizottságnak, mely a szobor létesítésének terhes gondjait magára vállalta és a szép eszmét sikerre vezetvén, szeretett fővárosunkat e nagyjelentőségű emlékkel megajándékozta. Köszönet azon művészeknek, kik a szobor tervezésének és kivitelének szellemi tényezői voltak. Köszönet végre mindazoknak, a kik e mai nemzeti üröm ünnep díszét közreműködésükkel és megjelenésükkel emelni, és ez által a nemzet nagyjai iránt tartozó hazafias kegyelet megszilárdítását előmozdítani szíveskedtek. A főváros közönsége amily nagy örömmel fogadta azon szép eszmét, hogy hazánk legnépszerűbb költőjének emléke éremszobor által is megörökíttessék, és oly lelkesedéssel iparkodott azt minden alkalommal, úgy erkölcsileg, mint anyagilag támogatni; mi sem természetesebb tehát, hogy itt, ez ünnepélyes perezben, az egész haza színe előtt, az öröm és lelkesedés fokozott hangján nyilvánítsam azt, miszerint Budapest főváros törvényhatósága legkedvesebb kötelességének ismerendő, a főváros kiváló díszére szolgáló emez érezszobrot örök időkig kegyelettel ápolni és gondosan fentartani, de emellett ébreszteni, ápolni és fentartani az alkotmányos szabadság és hazaszeretet magasztos érzelmeit és a magyar nemzeti szellemet, a melyeknek a nagy költő oly hatalmas szószólója volt és a melyekért ő élt és dicsően meghalt. Ez érzelmekért, és e szellemért lelkesülve és küzdve, az érczszobornál is jobban fogjuk Petőfi emlékét megörökíteni, és ha mindezek egyesülnek a koronás király, az alkotmány és törvény iránti tártorithatlan hűséggel és tisztelettel, akkor erősen bízhatunk abban, hogy beteljesedik mindnyájunknak ama forró óhajtása, miszerint e haza szent földjén örökké » Éljen a magyar!« Az elhangzó éljenek után Ráth főpolgármester néhány szóval bezárta az ünnepélyt, mire a díszes közönség még sokáig érdekkel szemlélte a szobrot. A bizottság egész délután otthagyta a koszorúkat, s ezek még a késő esti órákban is számtalan nézőt vonzottak a szobor elé. A koszorúk értékes szalagjait, mint halljuk, egyelőre az akadémia valamelyik termében fogják elhelyezni. Délután 3 órakor megindult a kocsik robogása a vigadó elé. A banketteban résztvevők gyülekeztek az újonnan renovált gyönyörű nagyteremben. Csakis a ritka ünnepély alkalma volt, hogy a város a termet átengedte lakoma czéljára; oly eset, mely évek óta elő nem fordult. A patkóalakú asztalnál mintegy 146-an foglaltak helyet, kik között az asztalfőnél Ráth Károly főpolgármester mellett ott láttuk Tisza Kálmán és Trefort Ágost minisztereket, Péchy Tamás képviselőházi elnököt, Jókai Mór, Csernátony Lajos, Királyi Pál, Országh Sándor, Darányi Ignácz, Várady Gábor, Wahrmann Mór, Hódosy Imre, országos képviselőket, Thaisz Elek főkapitányt, Békey Imre tanfelügyelőt, Gerlóczy Károly alpolgármestert, Szász Károlyt, Földváry Mihály alispánt; — közéletünk jelesei közül Pulszky Ferenczet, Sárkány Józsefet, Gyulai Pált, Vadnai Károlyt, Szana Tamást, Komócsy Józsefet, Fraknói Vilmost, Takáts Lajost, Reményi Antalt, Lövik Adolfot, Burián Jánost, Huszár Adolfot, Turban Károlyt, és számos másokat. Közel három óra után kezdetét vette a díszes ebéd, mely a következő fogásokból állt: Tápióka leves, Fogas, Boastboeuf Mixed Piklessel, Karfiol vajjal, Őzczomb szarvasgombával, Punsch Komáin, Pulyka, Franczia saláta, Kompót, Crém felfújt, Sajtok, Gyümölcs, Czukor sütemények, Fagylalt, Kávé, Likőrök, Borok: Fehér magyarádi, Vörös sashegyi. Pezsgő: Royal Manuel. Kőbányai sör. A pezsgő felhordása után Ráth Károly főpolgármester emelkedett föl helyéről s a következő beszédet mondá, melyet a társaság állva hallgaottt meg.