Nemzet, 1882. október (1. évfolyam, 31-61. szám)

1882-10-16 / 46. szám

volt vele. A népnyelv irodalmi nyelv lett: a népköl­tészet magas költészet. S ez megmaradt mind e mai napig, s ez volt a roppant siker, mely Petőfit oly nagggyá tette, mely emlékét örökre fentartja. Elérte már a földfeletti régiókban, a mi után vágyai emelték: a szerelemben a boldogságot, a köl­tészetben a dicsőséget. S az eszményi diadalnak anyagi eredménye is volt. Egész Petőfiig nem érte azt el magyar költő, hogy mellékhivatal nélkül, vagy leg­alább akadémiai tagság nélkül szellemi munkája után megéljen, még családot is tartson. Petőfivel az eddig megírt költeményeiért, a kiadója Emich, húsz hónapra kötött szerződést, havonkint száz forint fize­tésre. Húsz hónapra biztosítva volt a költő, a­nélkül, hogy valakinek azt kellett volna mondania: »Köszö­nöm.« Húsz hónapra ! Egész életére! Elérte már, a­mit az égben látott: a hirt, a bol­dogságot ; csak az volt hátra, hogy azt is diadalra vezesse, a­mi földi bálványképe : a magyar nép, a szabadság. Ez is eljött. Márczius tizenötödike volt. Ekkor írta meg a »Talpra magyart!« El is szavalta a piacz közepén az ifjú Magyarország tomboló rivallása meg. Ettől a naptól számítja a magyar nép újjászületését: ezen a napon hullottak le a bikilincsek a jobbágyok kezéről; ezen napon lett szabaddá a föld és a szellem. S soha többé rabigába nem lehetett azokat verni. Ezt a napot »Szent Petőfi napjának« nevezte Magyarország, mert ezt a napot ő állita meg az égen, igazabban, mint valaha Józsué. És azután elkövetkeztek a »véres napok,« a mikről álmodott, a miket megjósolt, a miket híva hitt. Költői alkotásainak uj korszaka nyílik itt meg. A miket eddig irt, azokat is nagybecsüekké tette az általános költői aranyérték; de a szabadság­­harcz alatti versei legtöbbjének története van, s egy commentatornak kellene járni a nyomában, a­ki azo­­kat elmondja, hogy megértse az utókor. A »Fekete­piros« dalokat, mikben a költő »vérbemártott lantját véres kezekkel pengeti.« Ismerni kell a kort, az ese­mények hátterét, a napok uralkodó eszméit, a lázas ke­délyhangulatot, mely mellett azok keletkeztek. Néme­lyik csak akkor lesz érthetővé, csak akkor mondhat­juk rá, hogy szabad volt így írni, ha hozzáképzeljük a köröskörül lángba borult országot, a kétségbeesés erőfeszített küzdelmét, az egymást túlszárnyaló rém­híreket, s aztán megint a diadalmámor leírhatatlan őrjöngését s a népharag félreszaggató szenvedélyeit. Úgy kell e költeményeket olvasni, mintha mindegyik egy sarcophag födelére volna vésve. Némelyik költe­ménye maga magyaráz, mint a »Hallod-e szivem?« Gyanúsítják gyávasággal, hogy csak másokat lelkesít de maga nem megy a csatatérre. Azután a »Bú­csú«. Indul már , búcsúzik nejétől, sejti végzetét. Hitta a dicső halált, s akkor jelenik meg előtte, a­mikor legboldogabb az élet. És én mindig nagyobb hősnek tartottam Hectort, ki a halál előérzetével indult a harczba neje ölelő karjai közt, mint Achilleuszt, kit a bosszú vitt oda és a biztos diadalérzet. Az a vitézebb, a kinek az idegei fáj­nak a halál tekintete előtt és ő parancsol nekik hogy ne fájjanak. Petőfi elárvereztette a könyvtárát a sebesültek javára s elment a táborba. Erdélybe ment, ott volt egy lengyel hadvezér, Bem, az meg­becsülte a magyar költőt, hadsegédévé tette. A tör­ténelmi hűség végett meg kell említenem, hogy ak­kor a magyar kormány is adott Petőfinek egy lelke­sítő Csatadaláért, a­mit a hadsereg közt kiosztottak, s a mit ő a magyar marseillaisenek szánt, ötszáz fo­rintot. Ez volt az utolsó költeményei egyike, a mik az »Életképek«-ben megjelentek. Egy költeményéhez különösen teljes világítás kell, különben árnyékot vetne az a költő jellemére. Ez a Vörösmartyhoz írt verse, a­melyben egy költő társának sokszor visszatérő refram­eben azt mondja: »Nem én tépem le a fejedről, Magad téped le a babért!« — Petőfi nem volt féltékeny mint kö­l­­tő, költőtársaira, sőt elismerés, magasztalás hangzott az igazi fölkentek irányában verseiből. Arany Jánost Homérnak nevezi és saját maga fölé emeli őt. Hanem Petőfi a »költő« féltékeny volt a «politika« nagy hőseire. Erről versei is szólnak. Ki kell mondanom, hogy Petőfi féltékeny volt Kossuth­ra. Féltette a csillagát a feljövő naptól. A márciusi napok dicsősége csak addig tartott, a­míg a magyar minisztérium lejött Pozsonyból, míg a magyar par­lament összeült , azontúl a márciusi hősökről senki sem beszélt. A képviselőválasztásnál is szerencsétle­nül járt a költő. Ott lépett fel szülőföldén, az annyi­szor megénekelt Alföldön és keservesen megbukott. Az a nép, melynek szabadságát kivívta, kudarczczal kergette el a nemzet legfényesebb lángszellemét s megválasztott helyette egy obscurus embert, a kinek nem voltak ugyan semmi érdemei; de volt tele pin­­czéje a választás előtt s üres pinczéje a választás után. Ez aztán még magán becsületében is megsér­tette Petőfit, s mikor ő lovagias elégtételadást köve­telt tőle, azt megtagadta. És az országgyűlés elnézte neki a vesztegetést és a lovagiatlanságot és Petőfi az egész országban nem kapott egy kerületet, mely kép­viselését rábízza. Még más oka is volt az elkeseredésre. A már­­cziusi napok után együtt szerkesztettük az »Életké­peket« , s abban a félévben jelentek meg e lapban csaknem valamennyi akkor élő magyar irodalmi ka­­pacitás legszebb művei: Vörösmartyról a »Szent ember,« Arany Jánostól a »Rodostói temető,« » Rá­kó­czyné,« a »Rab lelkek,« a »János pap országa,« az »Álom és való.« Tompától minden számban vers vagy próza, Petőfitől néha két költemény is. Itt jelen­tek meg Gyulai Pál, Szász Károly, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Lisznaay, Lévay, Jámbor, Bozzai, legszebb költeményei, Garay János utolsó mun­kája. Vasváry, Szilágyi, Kalmár, Lázár Kál­mán, Dobsa, Helfy, Pap Gábor, Koboz prózai művei. Bernát Gáspár, Lauka tréfás munkái; magam is tele Írtam minden számban egy negyedré­szét a lapnak : soha annyi szépirodalmi írója a ma­gyar nemzetnek egy kalap alatt nem volt, tán nem is lesz ,­­ hanem egy mulasztást ejtettünk : elhagytuk a lap mellől a divatképet, s az az egy divatkép le­nyomta mindnyájunknak a súlyát. Petőfiével együtt. A legnagyobb morális diadal közepett megbuktunk anyagilag. Nem használtak sem az ő remekművei, sem az én »Charivarim.« még Ludassy Mór király­gyilkos vígjátékai sem; a közönség ott hagyott ben­nünket s a szabad sajtó dicső első esztendejében a mi lapunk leszállt ezerötszáz előfizetőről háromszázra, úgy, hogy a kiadónk már júliusban felmondott ne­künk. De ne fogjuk rá a divatképre :­­ a politika ölte meg a lapunkat: a mindent elnyelő Aszaróth , a politika. Senkinek sem kellett költészet, szépirodalom többé. Egy napon aztán, augusztus 21-ikét jegyezte a krónika, volt egy olyan mozzanata a politikai életnek, a­mi örökre feledhetetlen marad: a magyar országgyűlé­sen a felállítandó magyar honvédseregről vitáztak. Az ellenzék megtámadta a kormányt hevesen, indu­latosan, kíméletlenül; olyan fényes nagy alakoknak, mint Kossuth, Batthyány Lajos, Széchenyi István a legszenvedélyesebb kifakadások ellen kellett magu­kat és álláspontjukat védelmezni a hazafiság, a meg­győződés teljes ékesszólásával. Soha parlamenti élet­ben ennél izgalmasabb, soha kínosabb jelenetek nem fordultak elő. Azoknak a nagy nemes alakoknak végre könyörögniök kellett, hogy hagyják abba a pár­tok a személyes harczot, mert így elveszünk a hazá­val együtt. Ekkor aztán szavazásra került a sor, Kossuth és a magyar kormány két­harmadrész több­séggel győzött a radikális ellenzék fölött. A kor­mánynyal szavazók között volt Vörösmarty is. Erre írta Petőfi ezt a verset. Én kértem, hogy ne adja ki a lapunkban. Ő mégis kiadta. Ezen úgy meghason­lottünk, hogy egész Budavár ostromáig nem jöttünk többet össze egymással. A százötven fontos argumentumok hoztak bennünket újra össze. Meg va­lami más is. — Az, hogy egy év folytán mind a ket­ten el voltunk már múlva. — Magyarország a sza­badság diadalát ülte, de Petőfit elfeledte mindenki. (hát még engem!) Találkoztunk a semmiségben újra. Itt volt már a magyar hadsereg, olyan dicső alak­ban, a­milyennek ő álmodta, ő követelte; de ő nem volt annak többé tagja: kényszerítették, ki tudja mi­nő formaság miatt, letenni a kardbojtot a karddal együtt. Utolsó költeményeinek egyike »Egy goromba tábornokhoz« ide czéloz. A betűszedő csillag alatt azt a megjegyzést teszi rá, hogy ez a goromba tábor­nok nem Mészáros Lázár volt. Nem bizony, hanem a szabadságharcz egyik legünnepeltebb hőse, az akkori magyar hadügyér, s ha azzal koczczant össze Petőfi, kit híján vala fel bírónak, a midőn a biró, a közvéle­mény, azt, a kit ő bepanaszol, koszorúkkal létezi, an­nak az indulóját danolja, s ő róla azt kérdi: »ki az ?« Nem volt már se lant, se kard. Azt dalolta egykor »A szerelem mindent pótol s a szerelmet nem pótolja semmi!« — Pótolta-e ? S közelgett az idő, hogy nem lett se haza, se nemzet, se szabadság . . . Bizony meg voltunk mi halva mind a ketten; s vártuk, hogy a sirgöröngy, az összeomló haza kit hová temet el ? Én még azután megróbáltam kitúrni magamat a sírból s újra kezdeni az életet; de ő azt mondta, hogy hazamegy a maga helyére, az égbe. Volt egy ember, a­ki Petőfit úgy szerette, mint a fiát. Bem tábornok­­ához tért vissza: nem harczolni már, hanem csak meghalni. Hisz a kardját is elajándékozta másnak. Azt a híres tenyér­nyi széles pallost, amit ő maga guillotinnak nevezett. A döntő ütközetet a csatatéren nézte végig, de fegy­vertelenül. Az a bolond kozák, aki őt leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel! Azt mondják: szép halál az ilyen, én pedig azt mondom, hogy jó halál volt! Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Számára ezen a planétán többé nem lehetett hely. Utolsó költeményének czíme »Szörnyű idők.« S amit elmond, azzal végzi »vájjon, a ki ezt a történetet hallja, nem veszi-e egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjének ?« Hát ami idők azután követ­keztek ! Azokban igazán meg kellett volna neki őrül­nie. A halált nem félte soha, de van egy költeménye: »A munkácsi várban«, ennek a refram­ere: »Oh de ez a börtön . Ettül félek!« A­honnan mások megőszülve jöttek, ő onnan megőrülve jött volna elő. Jól járt, hogy meghalt! mi a­kik megmarad­tunk, mentül tovább toljuk az éveket egymás után, folyvást kisebbek leszünk, míg az ő alakja, mentül távolabbra halad az időben, annál magasabbá nő fel. Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek, igy minden magyarnak jut belőle egy porszem, s minden porszemében él a hazaszeretet. Most érczszobra előtt állunk. Én hiszem azt, hogy ő maga is jelen van. A szellemnek ott kell lakni a szoborban, mit az igazságosztó utókor megörökítésére emel. Ez a szobor lát, érez, és gondolkozik. S a szellemek igazságosak, világosan látnak s szenvedély nélkül ítélnek. Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme a földet elhagyta. A népszabadság, melyet ő még, mint gyémántot, keresett, és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges, de hasznos úttöltő kavics: félthetetlen, elveszíthetetlen .. . Láthatja Budapestet, s ítélhet felőle, hová emelkedett, metropolissá lett az a város, melyről ő egykor oly tréfásan énekelt.... Láthatja, hogy s mit a »vasúton« irt dalában ábrándul óhajtott, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal: ime teljesült »ha nincs elég vasatok, törjétek össze lánczaitokat s lesz elég.« Ez is megvan: nincsenek lánczok .. . Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennáll: erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző, hogy Magyarország nem félti jövendőjét semmi ellenségé­től többé . . . Láthatja, hogy van erős pártküzdelem, és ab­ban van erős öntudatos nemzeti élet egész haza szerte . .. Láthatja, hogy van szabad sajtó, egész légiójá­val a szellem harczosainak, s az olvasók száma egész tábor: egész ország! S a harczosok között nincsen egy sem, a­ki ne a szabadságot, a haza nagyságát vé­dené : ha volna, nem lenne, a­ki olvassa . . . Láthatja, hogy szépirodalom, tudomány, művé­szet, ipar és kereskedelem mind úgy megerősült, úgy megöregbedett, hogy Magyarországnak nem kell többé könyörögni, hogy észrevegyék, betölti helyét a művelt világban. És láthatja, hogy az, a­mit kincsül hagyott hátra: lánglelke művei százezernyi számban vannak elterjedve széles e hazában, s otthon vannak a főur dísztermének mozaik asztalán épen úgy, mint a föld­­mives mestergerendáján. Szárnyaik is nőttek, berepül­ték már a kerek föld világát. Az a német nemzet, kivel annyit viszálkodott, maga nyitott utat szellemkincsei­nek a széles világba: francziák, angolok, olaszok és svédek, lengyelek, spanyolok világot gyújtottak nála; versei átmentek az óceánon az új világba: megláto­gatták Japánt, még Chinát is ; s mint a nap, úgy tértek vissza kelet birodalma felől. És minden földön, a­mit bejártak, hirdették a magyar dicsőségét . . . És nem hiába hirdették: azt is jól láthatja. S aztán még egyet láthat. Azt, hogy »van még egy szeretett és népeit szerető király« s az Magyarországé! .. . S aztán hallgathatja, mit suttog fülébe a kor­szellem nemtője. Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szívének is meg kell dobbannia. Tán csak az én káprázó szemeim látják, de ne­kem úgy tetszik, hogy mikor e néptenger körülözönli őt, a szobor érczarczulatán dicsőült mosolygás túlvi­­lági derengése ömlik át. Ah, jönnek még idők, a mikor e szobornak a szive úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában! Az emlékbeszéd után Ráth főpolgármester szólott röviden s fölkérte a közönséget, hogy vegyen részt a leleplezési ünnepélyen. Tizenegy óra volt, midőn a nagyszámú meghívott közönség a rendőrség cordonja közt a Ferencz­ József téren és Corsón át el­vonult a Petőfi-térre. * * * A Petőfi­ téren. A Petőfi-tér már kora reggel ünnepi szint öltött. A házak mind fel voltak lobogózva, az abla­kokat szőnyegekkel, koszorúkkal díszítették fel. A esőre hajló idő daczára az egész Petőfi tér, a közel­fekvő utczák, az alsó Dunapart zsuffoltan megteltek közönséggel, az ablakokban fej fej mellett sorako­­kozott, sőt még a háztetőkön és a görög templom párkányán is láttunk egy pár kiváncsi nézőt. A ren­det az egyetemi polgárokból álló rendezőség és né­hány lovas rendőr példás tapintattal tartották fenn. Kevéssel 11 óra után érkeztek meg a határok s a szobor háta mögött felállított s zászlókkal, nem­zeti szinü szalagokkal díszített emelvényen helyez­kedtek el. A szobor lépcsőit a szebbnél szebb és sűrűn egymás felé halmozott koszorúk lepték el, koszorúk borították a szobrot körülvevő rácsot is, mely egészen el volt fedve pálma­ágakkal, babér levelekkel, élő virágokkal. Feltűnőbb koszorúk vol­tak : a sokat emlegetett franczia feliratos koszorú, melyet a szoborbizottság könnyen érthető előzékeny­ségből kiváló helyre függesztett; Pest megye óriási babérkoszorúja, Székely József verssoraival; Budapest fővárosa gazdag aranyhímzésű nemzeti szalagjával, a tudományos akadémiáé nemzeti szín, a Petőfi-tár­­saságé haragos vörös, a Kisfaludy-társaságé fehér szalagokkal. Igen szép koszorúkat küldtek még a Szeged városa és Máramaros megye. Fél 12 órakor érkezett meg a menet az akadé­miából. Elől jött Ráth Károly, mellette Gerlóczy Károly, Reményi, utánok a miniszterek: Tisza Kál­mán, Szapáry Gyula gróf, Trefort, Pauler és gr. Rá­day diszma­gyárban, Péchy Tamás a ház elnöke, szin­tén diszmagyárban, Edelsheim-Gyulai főhadparancs­­nok, a szobor­bizottság tagjai, küldöttségek, főurak, képviselők s nagyszámú meghívott közönség, ennek sorában szerényen megvonulva a szobor készítője Hu­szár Adolf. Néhány percz telt el, míg az elhelyezkedés megtörtént. Ekkor Ráth Károly főpolgármester a szobortól balra felállított szőnyeges emelvényre lé­pett fel, s a következő nagyhatású beszédet mondta: Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Alkotmányos életünk visszaállítása óta lefolyt korszaknak alig van nemesebb és fényesebb jellem­vonása, mint azon buzgó törekvés, melylyel a nem­zeti kegyelet adóját a múlt idők nagyjai irányában leróni igyekszik. — Nagy férfiak teszik nagggyá, di­csővé hazájukat; és ha a nemzet, mélyen érzett hálá­ját az által fejezi ki, hogy nagyjainak emléket emel, nemcsak őket, hanem önmagát dicsőíti. A szabadságharczra következett szomorú évek, hála az égnek­ nem voltak képesek kioltani a nemzet fiainak szívéből az igaz hazaszeretet, és nemzeti in­tézményeink iránti lelkesedés lángját; sőt mi, kik ama korszakot átéltük, tanúságot tehetünk arról, hogy a hazafiús érzés és közszellem egyes honpolgá­rok szívében soha élénkebb nem volt, mint akkor; alkotmányunk, történeti múltúnk, nemzetiségünk és nemzeti nagyjaink iránt a kegyelet lángja soha tisz­tább fény­nyel nem ragyogott, mint akkor. Ámde ez érzelmek, e lelkesedés hatályosabb cselekvésben nem nyilvánulhattak, mert az erők egyesülése, a társadalmi élet akkori viszonyai között majdnem lehetetlen volt. — És igy — valamint az üvegház zárt légköre csak cserjét nevel — a száza­dok viharaival daczoló tölgy pedig a szabad földben és szabad levegőben fejleszti büszke koronáját. — ama korszaknak hőn ápolt vágyai is csak a bekövet­kezett szabadkor talajában vertek erős gyökeret, s közeledtek megvalósulásuk felé. A nemzeti kegyelet legkiválóbb tárgyai közé tartozott a haza nagy s dicső költőjének, Petőfi Sándornak alakja. És méltán, mert az ő egyénisége, és költészete egészen a nemzet szivéből volt szakít­va; dicsőségteljes életének minden pillanata, minden mozzanata hazájáé volt, — és látnoki ihletséggel megjósolt halálának körülményei őt kétszeresen a nemzet halottjává tevék. A kor, melyben ő született, gazdag volt nagy szellemekben; századunk nagy eszméi, és a nemzetek nagy aspirátiói méltó képviselőkre és hirdetőkre ta­láltak. — De bátran merem állítani, hogy nem volt költő sem e korszakban, sem hazánk egész történel­mében, kiben korának, nemzetének eszméi, vágyai s reményei, örömei és szenvedései hűbb kifejezőre ta­láltak volna, mint ő benne. És ez magyarázza meg azt, hogy még alig lépte át az érett ifjúkor küszö­bét . Petőfi Sándor homlokát már is a költői dicső­ség borostyán-koszorúja diszité; — mythikus eltű­nésekor még alig lépte át a férfikor küszöbét és nyilvános működése, mely egy évtizeden át sem tar­tott, — századokra kiható nyomokat hagyott nem­zeti irodalmunk történetében. S a­mily fényes volt nyilvános szereplése, ép oly szenvedésteljes volt életpályája. — Hasonlít ez életpálya a holdhoz : a dicsőség napsugaraitól meg aranyozva tűnik elő a múltak ködéből. De valamint ama fénylő égitest felületét rideg sziklák és kitom­bolt vulkánok lávája borítják, és úgy hiába keres­sük az ő életében is a csendes megnyugvás és bol­doglét zöldelő virányait. Ámde kell-e, hogy nemzetének fiaiból álló, e díszes gyülekezet előtt Petőfi életét ismételve vázol­jam, és az ő működését méltányoljam ! ? Hiszen az ő egyénisége és élete, öröme és fájdalma, eszméi és vágyai, hazaszeretete és lángoló lelkesedése a sza­badság iránt, — az ő költészetében vannak megírva, megörökitve. — És van-e magyar e hazában, ki előtt Petőfi költészete ismeretlen volna! ? Hiszen épen most, alig néhány percz előtt aranyszavakkal emlé­kezett meg arról korunk egyik legnagyobb költője, Jókai Mór. ■f És van-e, a­ki Petőfi életét és működését mél­tóbban jellemezhetné, mint Jókai, ki az ünnepelt nagy férfiúnak kor- és pályatársa, ragaszkodó barát­ja, dicsőségben és a nemzet szeretetében osztályos testvére ?! Nem volt egy igaz hazafi, ki szíve mélyében emléket ne emelt volna a nagy költő nevének, annál­­inkább, mert gyászoló nemzete máig sem lelhette föl jeltelen sírját, hogy azt a kegyelet koszorújával dí­szítse. És még­is a lefolyt három évtizeden át úgy nélkülöztük nemes alakját és átszellemült tekintetét, hogy e nemzetnek egyik legbuzgóbb óhaja volt lánglel­­kű dalnokát éretszobor által is megörökítve szemlélni. De im a régi vágy teljesültének napja felvirult; a hálás és elismerő nemzet szine-java megjelent, hogy itt, hol működése, dicsősége és családi boldogsága legszebb napjait élte, itt az ország szívében, Buda­pesten, ez érerszobrot leleplezte, s kegyelet adomá­nyaiból létesült díszes művet a nemzet közkincseül átadja. Nem adand e szobor semmit az ő dicsőségé­hez, csak nemzetét teszi gazdagabbá egy köteles hála lerovásának tudatával. — Hulljon tehát le a lepel magasztos alakjáról! (A szobor lelepleztetik. És te, megdicsőült költő, — tekints le e napon ünn­eplő nemzetedre; — lássad a nép és felséges apostoli királya közti egyetértés, törvénytisztelet és munka áldásai között buzgó törekvéssel emelkedő hazádat; — lássad felvirulni annak ifjú fővárosát; és lássad, miként tenyész az anyagi és szellemi jólét, — nyomában azon visszanyert alkotmányos szabad­ságnak, melyért Te éltedben annyira lelkesültél, s melyért nemes szíved vérét kiontád! Mélyen tisztelt ünneplő közönség. Mielőtt meg­tisztelő feladatomat bevégezném, a legőszintébb hála és elismerés szavaival kell megemlékeznem azokról, kik buzgó kezdeményezés és vezetés, áldozatkész ada­­kozás, majd pedig művészi munka által e szobor lét­rejötte körül kiváló érdemeket szereztek. Petőfi szobrának eszméjét Reményi Ede pen­dítette meg 1860-ban egy szűkebb irodalmi körben. Ő volt az, ki az e czélra rendezett hangversenyek által a szobor-alap részére a legnevezetesebb ado­mányt téve, s ez által az eszme kivitelének alapját megvetette. Ő volt a szoborbizottmány első elnöke, s mellette koszorús költőnk, Tóth Kálmán annak buzgó elnöktársa. Reményi Edét művészi hivatása jelenleg egy idegen világrészben tartóztatja, Tóth Kálmánt pe­dig, hazánk nagy veszteségére, fájdalom, nagyon ko­rán elragadta a halál, s így egyik sem vehet részt fáradozásuk sikerének ezen mai szép ünnepélyén. Azt hiszem, hogy az egész nemzet tolmácsa vagyok, mi­dőn az elismerés és hála első szavait ő nekik szen­telem. A szobrot jelenlegi alakjában hazánk jeles szobrásza, Huszár Adolf mintázta; az öntést Tur­­bain Károly hírneves érezöntő foganatosította; a gránit-talapzatot pedig kitűnő műépítészünk Ybl Miklós tervezte. A sikerült mű dicsőségén felül fo­gadják ők is őszinte köszönetünket. Végül szívem mélyéből köszönetet mondok mindazoknak, kik buzgó fáradozás, gyűjtés s adako­zás által a nemzet e kegyeletes óhaját megvalósítani segiték. Adja a gondviselés, hogy honszeretet, hazafiui erény és egyetértés legyőzhetlen hatalma által év­ezredeken át virágozzék és Élj­en a haza! Zajos éljenzés követte a szép beszédet, s midőn a lepel lehullott a szoborról, az óriási közönség szűnni nem akaró lelkes éljenzésbe tört ki. Erre a dalárda a Rodich-ezred zenekarának kísérete mellett Petőfi »Honfi-dal«-át énekelte el. Megható és ünnepélyes pillanat volt ez. Most Nagy Imre a nemzeti színház színésze lépett az emelvényre, szavalta el nagy hatással Endrődi Sándornak a következő pályanyertes ódáját: PETŐFI: »Szabadság, szem­lem­.« 1. Legyen e nap a lelkesedés napja, A diadal, az öröm ünnepe­­lm, köztünk áll a nagy költő alakja S örök tanúságul a múlt vele. Mint hogy ha szárnyát a fény összekapja S felhőkön villog át tekintete. Való is, álom is. A tenger-árnyból Szelleme az, mely felcsapkod s kilángol. 2. A tüneményes, szilaj, büszke szellem, Fölöttünk fénylő, mint az ideál! — Látunk reszketni fenn a végtelenben Szikrázó csillagok sugarinál — Egyedül, magán, utolérhetlen És mégis közelebb mindannyinál, Osztozzék fényeden a föld, az ég Meleged mindörökre a — miénk! S. Még ott l­átjuk a zord sivatagot, Melyen az ínség, nyomor vert keresztül, De hirtelen — mily változás az ott? A tájon láng-fuvalmak árja rezdül, Búgnak beszédes, csacska patakok, Millió madárnak bűvös dala zendül, S pezsdül, bimbózik az egész tavasz Egyetlen hangra . . . Lantod hangja az! 4. Ti dalok, lánglelkének alkotási, Ti csodálatos, örök énekek! Harcznak dicső, munkának óriási, Mit érttünk, e hazáért tettetek; Nem is dalok — a század katonái, Megannyi tárogató, fegyverek, Mert a mi áttündöklik azokon Csak félig bűbáj, félig, hatalom. 5. Ti dalok, lelke zengő szárnyai, Ti emeltétek őt is fel az égbe, Nézzétek, hogy mer, hogy tud szállani, A szétszakított lánczokkal kezébe’! Vele röpülnek szilaj álmai, Sötét haragja, zugó szenvedélye . . . Mi fog történni, ha o­d­a belép ? Utánna egy titán nyomul: a nép! 6. Remegjen hát az Olymp gőgös orma S pusztuljanak a bitor istenek! Kuszszék repkény a kőrózsás romokra, S támadjon uj világ az ó felett! Az alkotó, teremtő szó kimondva S ott áll a kunyhó, hol a nyílt egek. A mythosból nincs más csak ingoványa : De fenn ragyog a puszta s délibábja! 7. S repültek, szálltak a dalok tovább, Velök a bűvölet, mosolygva, áldva. A nemzet, mint tükörben, önmagát Először tisztán e dalokba’ látta S e nemzetet az ámuló világ Ezekből szereté meg és csodálta . . . így hódította meg a szent sereg E hont, a nagy világot, az eget! 8. Tegyetek róla fényes tanúságot Ti­bérezek, rónák, messze tájakig, A hol ábrándok, búk, szerelmek, álmok — Palotában, kunyhóban — szív lakik; Népek, kik boldogabb időre vártok S remény közt hallgatjátok dalait, S kiknek világa büszkén fenn ragyog: Ti is, örök, lobogó csillagok! 9. Mert Sappho nem dalolhat édesebben, Ha lantján zendül a szerelmi dal, Sem a fuvalom, mely susogva lebben S ingó virág-fejecskék közt kihal; Hulló sugár a titkos éji csendben, S ha kell , dübörgő, menydörgő vihar, Tyrtheus lelke támad fel vele S szétárad az időkön — szelleme! 10. A szabadságnak, hazaszeretetnek Őrtornya volt ő. Szent és tiszta tűz. Csak lángja érje , mozdul, él a nemzet, Széttöri lánczát hús Prometheusz S míg sorsa, minden vért arczába kerget, Szeméből minden rémálmot kiűz, Ő az, ki bátran várva a viharra, A vészharangot megkondítja »Talpra!« 11. S felharsog a hadi trombita hangja, Bömböl az ágyú, Csatára csaták. Ott villog a vészben szelleme, kardja, Ott zengi viharzó harczi dalát. Aztán — oh! lebukik véres alakja S holt tetemén át futó paripák Száguldanak el — őt összetiporva . .. — A merre néztek, az mind sírja orma! 12. Ám itt is egy pont széles e hazából, Jelölni — mely betöltve nincs — helyét; Ismerjetek rá büszke homlokáról, Sejtsétek újra lángtekintetét! Magasztald őt te közel és te távol Az égig harsogtatva nagy nevét! Hadd világoljon fenkölt glóriája A merre zúg a népek óczeánja. . . 13. Tekints arczára, csüggedező nemzet, Én viharverte népem, nézz oda! Dobogj, buzdulj, lángolj fel szobra mellett, A hogy nagy lelke értted lángola! Oh legyen ez a hazaszeretetnek, A szabadságnak örök oszlopa S ha tán itélet­vész nyomulna rád : Özönében a mentő Ararat! 14. Mert nem csupán itt, nem e kis helyben van, Talapzatot egy ország ad neki! Eszmét gyújtsanak hát szakadatlan S ragyogjanak utunkra tettei; Folyjon a munka napfényben, viharban ! Az ő álmáért méltó küzdeni: Hadd teljesüljön az! hogy igazán Dicső, hatalmas, nagy lehess, hazám! Ezután a dalárda Kölcsey Hymnusát éne­kelte el, melynek végeztével Reményi Antal a szobor­­bizottság titkára a következő beszéd kíséretében adta át a szobrot főváros törvényhatóságának: Nagyságos Polgármester Úr c­íme a szobor le van leplezve, s ezzel elérkezett a pillanat, hogy a bizottság átadja szeretettel létre­hozott művét Budapest főváros birtoka és tulaj­donába. Megilleti ez méltán a fővárost, melynek a szo­bor létesítése tekintetében is kiváló érdemei vannak; az ő térségén kellett felállítanunk az emléket nem­csak azért, mert Budapest az ország szíve, de mert az ünnepelt s örökkön dicső költő működésének is fő­tere itt volt. Midőn tehát Nagyságodnak, mint a főváros polgármesterének átadjuk e szobrot, még csupán azon kérelmet fejezzük ki, gondozza és ápolja azt a főváros közönsége oly szeretettel, a mily szeretettel csügg egész Magyarország Petőfi emlékén. Az éljenzés lecsillapulta után Gerlóczy Károly alpolgármester lépett az emelvényre s e szavakkal vette át a város nevében a szobrot: »Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Midőn a nemzeti kegyelet által emelt e szép és díszes szobrot az erre vonatkozó okmány kiséretében Budapest fő­város közönsége nevében és annak tulajdonába ezen­nel átveszem, mindenekelőtt a törvényhatóság hála­érzelmeinek kell kifejezést adnom. Fogadják első­sorban hálánkat s köszönetün­ket azon lelkes honleányok és honfiak, kik adakozá­saikkal a szobor-alapot megteremtették. Köszönet a mélyen tisztelt szobor-bizottságnak, mely a szobor létesítésének terhes gondjait magára vállalta és a szép eszmét sikerre vezetvén, szeretett fővárosunkat e nagyjelentőségű emlékkel megaján­dékozta. Köszönet azon művészeknek, kik a szobor tervezésének és kivitelének szellemi tényezői voltak. Köszönet végre mindazoknak, a kik e mai nemzeti üröm ünnep díszét közreműködésükkel és megjelenésükkel emelni, és ez által a nemzet nagyjai iránt tartozó hazafias kegyelet megszilárdítását elő­mozdítani szíveskedtek. A főváros közönsége amily nagy örömmel fo­gadta azon szép eszmét, hogy hazánk legnépszerűbb költőjének emléke éremszobor által is megörökíttes­­sék, és oly lelkesedéssel iparkodott azt minden alka­lommal, úgy erkölcsileg, mint anyagilag támogatni; mi sem természetesebb tehát, hogy itt, ez ünnepélyes perezben, az egész haza színe előtt, az öröm és lel­kesedés fokozott hangján nyilvánítsam azt, miszerint Budapest főváros törvényhatósága legkedvesebb kö­telességének ismerendő, a főváros kiváló díszére szol­gáló emez érezszobrot örök időkig kegyelettel ápolni és gondosan fentartani, de emellett ébreszteni, ápol­ni és fentartani az alkotmányos szabadság és haza­­szeretet magasztos érzelmeit és a magyar nemzeti szellemet, a melyeknek a nagy költő oly hatalmas szószólója volt és a melyekért ő élt és dicsően meghalt. Ez érzelmekért, és e szellemért lelkesülve és küzdve, az érczszobornál is jobban fogjuk Petőfi em­lékét megörökíteni, és ha mindezek egyesülnek a ko­ronás király, az alkotmány és törvény iránti tártorit­­hatlan hűséggel és tisztelettel, akkor erősen bízha­­tunk abban, hogy beteljesedik mindnyájunknak ama forró óhajtása, miszerint e haza szent földjén örökké » Éljen a magyar!« Az elhangzó éljenek után Ráth főpolgármester néhány szóval bezárta az ünnepélyt, mire a díszes kö­zönség még sokáig érdekkel szemlélte a szobrot. A bizottság egész délután otthagyta a koszo­rúkat, s ezek még a késő esti órákban is számtalan nézőt vonzottak a szobor elé. A koszorúk értékes sza­lagjait, mint halljuk, egyelőre az akadémia valame­lyik termében fogják elhelyezni. Délután 3 órakor megindult a kocsik robogása a vigadó elé. A banketteban résztvevők gyülekeztek az újonnan renovált gyönyörű nagyteremben. Csakis a ritka ünnepély alkalma volt, hogy a város a termet átengedte lakoma czéljára; oly eset, mely évek óta elő nem fordult. A patkóalakú asztalnál mintegy 146-an foglal­tak helyet, kik között az asztalfőnél Ráth Károly főpolgármester mellett ott láttuk Tisza Kálmán és Trefort Ágost minisztereket, Péchy Tamás kép­viselőházi elnököt, Jókai Mór, Csernátony La­jos, Királyi Pál, O­r­s­z­á­g­h Sándor, Darányi Ignácz, Várady Gábor, Wahrmann Mór, Hó­­d­o­s­y Imre, országos képviselőket, T­h­a­i­s­z Elek főkapitányt, B­é­k­e­y Imre tanfelügyelőt, Gerlóczy Károly alpolgármestert, Szász Károlyt, Föld­vár­y Mihály alispánt; — közéletünk jelesei közül P­u­l­s­z­k­y Ferenczet, Sárkány Józsefet, Gyulai Pált, Vadnai Károlyt, Szana Tamást, Komó­­c­s­y Józsefet, F­r­a­k­n­ó­i Vilmost, T­a­k­á­t­s Lajost, Reményi Antalt, Lövik Adolfot, Bur­ián Já­nost, Huszár Adolfot, Turba­­n Károlyt, és számos másokat. Közel három óra után kezdetét vette a díszes ebéd, mely a következő fogásokból állt: Tápióka leves, Fogas, Boastboeuf Mixed Piklessel, Karfiol vajjal, Őzczomb szarvasgombával, Punsch Komáin, Pulyka, Franczia saláta, Kompót, Crém felfújt, Sajtok, Gyümölcs, Czukor sütemények, Fagylalt, Kávé, Likőrök, Borok: Fehér magyarádi, Vörös sashegyi. Pezsgő: Royal Manuel. Kőbányai sör. A pezsgő felhordása után Ráth Károly főpol­gármester emelkedett föl helyéről s a következő be­szédet mondá, melyet a társaság állva hallga­­ottt meg.

Next