Népszabadság, 1972. március (30. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-16 / 64. szám

6 A jéghegy csúcsa: „ITT-ügy" A LEGÚJABB AMERIKAI POLITIKAI BOTRÁNY A szenátus vizsgáló bizottsági terme előtt hosszú sorok vára­koznak a bebocsátásra, filmesek állnak ugrásra készen, vaku­­fények villannak. Egy amerikai kollégám szerint, az atmoszféra a broadwayi látványosságok pre­mierjeire emlékeztet. A vizsgáló­­­bizottság ülésén a Buddha-arcú Eastland szenátor elnököl, a leg­kellemetlenebb kérdéseket a ta-­­­núknak Kennedy szenátor teszi­­ fel, akihez — nem olyan régen, az­­ emlékezetes halálos autóbaleset után — szintén sok nem kellemes­­ kérdést intéztek. És a nyilván-­­ valóan ellentmondó tanúvallomá­­­­sok nyomán olyan feszültség ke­­­­letkezik­, amelyet a Broadway be- ,­futott szerzői is megirigyelnek. „Nemes kötelezettség" A szenátus igazságügyi bizott­sága előtt olyan ügy vizsgálata folyik, amely az amerikai politi­kai potrányk­ró­­nikában is pár­ját ritkítja. Ez az ügy az ame­rikai politika csúcsait, a kor­mányzó pártot és még a Fehér Házat is érinti. A botrány ki­robbantása Jack Anderson publi­cista nevéhez fűződik. (Ő volt az, aki nyilvá­nosságra hozta a hindusztáni válság után az amerikai nem­zetbiztonsági ta­nács zavarodott­ságáról, szűklá­tókörűségéről és India-ellenes el­fogultságáról ta­núskodó, szigo­rúan titkos ira­tokat.) Anderson most megírta, hogy az ITT-cég (International Telephone and Telegraph Cor­poration) az or­szág nyolcadik legnagyobb mo­nopoltőkés cége, 400 ezer dollárt ajánlott fel a hatalmon levő köz­­társasági párt idei elnökjelölő konvenciója javára. Ez önmagában nem lett volna szenzáció, hiszen tudvalevő, hogy a választások milliókba kerülnek s az üzleti és a politikai élet csú­csainak összefonódása sem titok senki előtt. De az ajánlatra olyan időszakban került sor, amikor az ITT ellen az igazságügyi minisz­térium vizsgálatot folytatott, az úgynevezett „trösztellenes tör­vény” értelmében. (A törvénynek, amelyet valójában sosem érvé­­­nyezhettek, az lenne a meghirde­tett célja, hogy megakadályozza az ITT-hez hasonló monopóliu­­­­mok további növekedését.) A vizs­­­­gálatot az indította el, hogy az­­ ITT a maga 6,7 milliárd dollár­­ alaptőkéjével még egy 2 milliárd­o­s dollár alaptőkéjű biztosítótársa­sággal kívánt „egyesülni”. A 400 ezer dolláros ajánlat után azon­ban megszűnt az igazságügyi mi­­j­­­nisztérium ellenkezése a két kor-­­­poráció frigyével kapcsolatban, s eltekintettek a törvény alkalma- j­­­zásától. Anderson szerint lényegesen­­ többről volt szó, mint „véletlen­­ egybeesésről”. Egymást követő le­­­­leplező cikkeiben idézett egy Dita­­­­ Beard nevű hölgy bizalmas bead­­­­ványából. Dita Beard, az ITT lob- i­bystája — magyarul: ügyeinek „kijárója” — ezt írta e memoria- i dumban: „A nemes kötelezettség- j­­ vállalásnak” nagy szerepe lehet a­­ tervezett egyesülés biztosításában. A feljegyzés arra is felhívta a figyelmet, hogy „ha a dolog nyil­vánosságot kap, az igazságügyi minisztérium leáll az üggyel”. Az, hogy a dolog nyilvánosságot kapott, a lehető legrosszabbkor jött a republikánusok számára. Mitchell, a republikánus admi­nisztráció második embere, aki az említett időpontban az igazság­ügyi minisztérium élén állt, most vált meg tárcájától, hogy Nixon elnökválasztási kampányának irá­nyítását átvegye. Akkori helyette­se Kleindienst, akihez az „ügy” kezelése tartozott, a minisztérium vezetésére az elnök által kijelölt utód. A szenátusi vizsgálat, a je­lek szerint, elhúzódik, és ha ez nem „tisztázza” Kleindienstet, ak­kor könnyen lehet, hogy nem kapja meg a szenátus szükséges jóváhagyását. (Kleindienst egyéb­ként a párt jobboldali — gold­­waterista szárnyának legismer­tebb képviselője.) Liszka doktor igazol Az adminisztráció védelmi tak­tikájának fő vonala: bebizonyí­tani, hogy a memorandum „ko­molytalan irat”, mivel szerzője, Dita Beard „alkoholista” és „nem beszámítható”. Dita Beard szív­beteg és egy denveri kórházban fekszik, de, elég szokatlan módon, kezelőorvosa nyilatkozott a vizs­gáló bizottság előtt. Az orvos mondanivalójának lényege: a szívbaj olyannyira befolyásolta betege ítélőképességét, hogy a memorandum idején „abnormális elmeállapotban” volt. E nyilatkozat nemcsak tartalma miatt volt megdöbbentő: először is a szívspecialisták nem minden­nap nyilatkoznak betegük hozzá­járulása nélkül, azok állapotáról, s másodszor, az ITT nem jóléti intézmény s ha Dita Beard iszá­kos bolond lett volna, aligha húz­hatott volna fejedelmi fizetést. Gyanút ébresztett a nyilatkozó személye is és a riporterek össze­függésbe hozták azt, hogy az or­vos készséges segítséget nyújtott az igazságügyi minisztériumnak azzal, hogy ellene , és ugyancsak orvos felesége ellen, ugyanez a minisztérium „biztosítási-szám­lázási visszaélések” miatt vizsgá­latot folytat. (A képhez hozzátar­tozik, hogy az orvos, Liszka dr. 1956 októbere után távozott Magyarországról az Egyesült Ál­lamokba.) Minden jel szerint, az eddig nyilvánosságra került adatok még csak a jéghegy csúcsát mutatták meg. Kiderült, hogy azt a „füg­getlen szakvéleményt”, amelynek alapján az igazságügyi miniszté­rium végül engedékeny lett a konglomerátummal szemben, Pe­ter Flanigan akkori elnöki ta­nácsadó rendeltette meg olyan szakértőtől, aki túlságosan is ér­dekelt volt a tervezett ITT-akció sikerében. Legutóbb vallomást tett Andersen asszisztense s beszámolt arról a beszélgetésről, amelyet Dit­ta Bearddel folytatott: „Mrs. Beard elmondotta nekem, hogy Mitchell igazságügyi minisztertől tudja. Nixon elnök felhívta őt (Mitchellt) és kérte... értelmesen rendezzék az ITT ügyét.” A miniszterjelölt emlékezőtehetsége Mivel ez volt az első olyan nyi­latkozat, amely az Egyesült Álla­mok elnökét közvetlenül is érin­tette, érthető volt az idegesség: cáfolt Mitchell, cáfolt a Fehér Ház. Csakhogy az ügy sajátsága, hogy a cáfolatoknak mind ke­vésbé hisznek. Kleindienst pél­dául néhány napja kijelentette, hogy az ITT-ügy rendezésében semmi személyes szerepe nem volt. Később azonban — amikor emlékeztették — azt mondotta, memóriája cserbenhagyta és a „rendezés” időpontjában valóban találkozott az ITT elnökével. Nem is egyszer, hanem ötször ... (An­­derson: „Hogy lehet igazságügyi miniszter abból, aki hazudik és letagadja a tényeket?”) A teljes igazságot — bármilyen tengeri kígyó lesz az ügy — való­színűleg sosem tudjuk meg. Azok­nak az előkelő ügyvédi irodáknak az iratait, amelyek a nagy poli­tika és a „Big business” kapcsola­tát testesítik meg, jobban őrzik, mint a Pentagon okmányéit. Az ITT-cég egyik leányvállalatának ügyeit pár évvel ezelőtt a Nixon — Mudge — Rose — Guthrie—Ale­xander—Mitchell ügyvédi iroda intézte. Mitchell és Nixon ügyvé­dek 1968 novembere után váltak ki az iroda keretéből. Washington, 1972. március. Vajda Péter A falánk köztársasági elefánt. férfikabát különlegesség »camo« OLASZ IMPORTSZÖVETBŐL KÉSZÜLT TAVASZI KABÁT Az: 1130 Ft-tól 1280-ig KAPHATÓ: ÁRUHÁZAKBAN RUHÁZATI BOLTOKBAN SZÖVETKEZETI ÁRUHÁZAKBAN NÉPSZABADSÁG 1972. március 16. csütörtök iörüi Szefi nevét Házasság, belga módra B­elga házaspár ül egy brüsszeli moziban. — Jól látsz? — kérdezi az asszony. — Kitűnően — válaszolja a férfi. — Éppen nem látom a flamand feliratot. Ez másutt esetleg jó (?) vicc, itt, a brüsszeli moziban viszont jó hely. Bővebb magyarázatot kap róla az ember, ha megfigyeli, hogy a brüsszeli pályaudvaron mennyire mogorvák a flamand taxisofőrök, ha franciául szólnak hozzájuk — a franciául beszélők meg akkor, ha flamand utas nyitja ki kocsijuk ajtaját. Ki nem olvasott, hallott volna már a flamand—vallon ellentétek­ről?! Ha nem is sz­akértője Belgium e két csoportja olykor súlyos konfliktusokban kirobbanó problémájának, annyit mindenképpen tud, hogy a két nyelv — egyrészről a flamand, másrészről a vallonok beszélte francia — mennyi kulturális bonyodalmat, apró bosszúsá­got, vagy éppen mulatságot okoz. Hány külföldi autós tévedt már el Belgiumban, mert nem tudta, hogy Gand és Gent, Anvers és Antwer­pen, Liége és Luik, Mons és Bergen ugyanaz a város, csak éppen az útjelző táblák hol francia, hol flamand nevét tüntetik fel... Nemzetközi értekezletet, olyat, ahol a világ sok népének küldöt­tei tanácskoznak, manapság már­ elképzelni sem lehet jól működő szinkrontolmácsolás nélkül. Nemzetközi értekezletnek ez már meg­szokott, természetes képe. De az, hogy ugyanazon ország népe kül­dötteinek tanácskozásán is állandóan fordítani kell, alighanem csak Belgiumban fordul elő. Bármennyire nem volt számomra sem új a belgiumi nyelvi-nemzetiségi probléma, mégis meghökkentett, amikor a Belga Kommunista Párt kongresszusán napokon át tanúja voltam egy ilyen kétnyelvű tanácskozásnak. Az a bizonyos apró fülhallgató nemcsak a külföldi vendégek, hanem valamennyi hazai küldött aszta­lán is ott volt. A franciául elhangzó referátumot sokan fla­mandul hallgatták. Volt, amikor a flamandul beszélő elnök franciául felszó­laló küldöttnek adta meg a szót és viszont. Igencsak egyedülálló , de­lga sajátosság az is, hogy a kongresszus a párt központi lapja élére két főszerkesztőt választott: egyet a francia, egyet a flamand nyelvű kiadásnak. A­z igazság azonban az, hogy a kommunista pártban ez tény­leg csak nyelvi különbözőség okozta szükségszerűség. Egysze­rűen abból fakad, hogy a párt egyazon ország egyazon osz­tály érdekű, egyazon célú fiait tömöríti, akik történetesen két különböző nyelvet beszélnek. „Két nyelven mondjuk, de ugyan­azt értjük” — szokták mondani a lényeget kifejezően. Belgium vala­mennyi politikai pártja közül azonban valóban egyedül a kommu­nista párt az, ahol csak a nyelvi különbözőségekről, nem pedig nyelvi szembenállásról, vagy éppen nemzetiségi ellentétekről van szó. Van­nak elég jelentős politikai pártok, amelyek kifejezetten nyelvi-nem­zetiségi alapon szervezkednek. Az ellentétek fokozódását egyébként az is jól tükrözi, hogy a legutóbbi választásokon ezek a pártok majd­nem megduplázták szavazataik számát. De azokat a pártokat is, ame­lyek­ — mint például a kormánykoalíciót alkotó keresztényszocialista és szocialista párt — az ellentétek felett állónak vallják magukat, nyelvi-nemzetiségi ellentétek marcangolják, és gyakorlatilag ennek megfelelően frakciókra tagolódnak. Nagyrészt ez volt az oka annak, hogy a tavaly novemberi választást követően jó tíz hét kellett, amíg ez a két párt ismét meg tudta alakítani a kormányt. A múlt század derekán Belgium ipari fejlődése a vallon vidék szénmedencéjében indult meg. A vallon tulajdonban levő bányákba és kohóüzemekbe flamand munkásokat toboroztak. Úgy alakult, hogy a francia gazdagok, a flamand meg a szegények nyelve lett. A fla­­mand vidéket amolyan belső gyarmatnak tekintették. Egy évszázad­dal később fordult a kocka. A vallon vidék szénbányái kimerültek, az ipar sorvadni kezdett, míg a flamand országrész — nem utolsósorban az Amerikából ide áramló dollártőkével — fejlődésnek indult. Ma már a vallon lakosság áramlik a flamand vidékre munkát keresni. De hiába vannak az országban a flamandok többségben, és hiába erősebbek most már gazdaságilag is, ez egyáltalán nem jelenti nyelvi fölényüket is. Mert ugyan hányan beszélik a világon a flamandot? A franca viszont a világnyelv. Jellemző, hogy a flamand irodalom nagyjai közül a világ csak Maeterlincket és Verhaerent ismerte meg azért, mert mindketten franciául írtak. Éppen ez az oka annak, hogy ha valaki Belgium legnagyobb flamand városa, a gyönyörű Antwer­pen irodalmi múzeumában e két nagyság emlékeit keresi, hiába fá­rad. A flamandok neheztelnek „árulásukra”. E­ddig egyedül a feliratok problémáját sikerült rendezni. Pél­dául a 20 frankos bankjegy, első oldalán van a francia, hát­lapján a flamand felírás. Az ötvenesen fordítva. De azon az „ötleten” már csak nevettek, hogy a nemzeti himnusz stró­fáit felváltva énekeljék flamandul és franciául. Megpróbálkoztak kulturális autonómiával és alkotmányreformmal. A helyi szervekben a helyi lakosság többségének a nyelvét tekintik hivatalosnak, a ki­sebbségnek pedig — ha legalább 30 százalékot tesz ki — joga van nyelvet a közigazgatásban második nyelvként használni. Ez azonban nem elégíti ki a szembenállókat. A legutóbbi választásokon annak, hogy a nyelvi-nemzetiségi pártok erősen előre törtek, éppen ez a leg­fontosabb tanulsága. Többségi elv? Ezt mind a két fél elveti. Ennek alapján ugyanis az országban a flamandok lennének túlsúlyban. Ezt a vallonok nem akarják. Brüsszelben pedig a „franciák” kerülnének fölénybe, erről viszont a flamandok nem akarnak hallani sem. Nemzeti autonómia, elszakadás? Leszámítva a legvadabb nacionalistákat, erre sem gon­dol senki. Ugyan hogyan is jutna eszébe józan embernek: kettészakí­tani egy olyan országot, amelynek nagyszerű múltja, szorgalmas, te­hetséges népe, növekvő nemzetközi tekintélye van, és amelynek ré­szei — a konfliktusok ellenére — szerves egységet alkotnak és egy­más nélkül életképtelenek?! Hogy ez a levél — mint a kezdete is — a házaspár példájával végződjék is, hadd idézzem, amit a belga külügyminisztérium egy fő­osztályvezetője mondott nekem: — Úgy vagyunk, mint sok házaspár. Együtt nehéz, egymás nél­kül lehetetlen. Brüsszel, 1972. március. CT.­. , CT arabian -szerenc

Next