Népszabadság, 1972. március (30. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-16 / 64. szám
6 A jéghegy csúcsa: „ITT-ügy" A LEGÚJABB AMERIKAI POLITIKAI BOTRÁNY A szenátus vizsgáló bizottsági terme előtt hosszú sorok várakoznak a bebocsátásra, filmesek állnak ugrásra készen, vakufények villannak. Egy amerikai kollégám szerint, az atmoszféra a broadwayi látványosságok premierjeire emlékeztet. A vizsgálóbizottság ülésén a Buddha-arcú Eastland szenátor elnököl, a legkellemetlenebb kérdéseket a ta-núknak Kennedy szenátor teszi fel, akihez — nem olyan régen, az emlékezetes halálos autóbaleset után — szintén sok nem kellemes kérdést intéztek. És a nyilván- valóan ellentmondó tanúvallomások nyomán olyan feszültség keletkezik, amelyet a Broadway be- ,futott szerzői is megirigyelnek. „Nemes kötelezettség" A szenátus igazságügyi bizottsága előtt olyan ügy vizsgálata folyik, amely az amerikai politikai potránykrónikában is párját ritkítja. Ez az ügy az amerikai politika csúcsait, a kormányzó pártot és még a Fehér Házat is érinti. A botrány kirobbantása Jack Anderson publicista nevéhez fűződik. (Ő volt az, aki nyilvánosságra hozta a hindusztáni válság után az amerikai nemzetbiztonsági tanács zavarodottságáról, szűklátókörűségéről és India-ellenes elfogultságáról tanúskodó, szigorúan titkos iratokat.) Anderson most megírta, hogy az ITT-cég (International Telephone and Telegraph Corporation) az ország nyolcadik legnagyobb monopoltőkés cége, 400 ezer dollárt ajánlott fel a hatalmon levő köztársasági párt idei elnökjelölő konvenciója javára. Ez önmagában nem lett volna szenzáció, hiszen tudvalevő, hogy a választások milliókba kerülnek s az üzleti és a politikai élet csúcsainak összefonódása sem titok senki előtt. De az ajánlatra olyan időszakban került sor, amikor az ITT ellen az igazságügyi minisztérium vizsgálatot folytatott, az úgynevezett „trösztellenes törvény” értelmében. (A törvénynek, amelyet valójában sosem érvényezhettek, az lenne a meghirdetett célja, hogy megakadályozza az ITT-hez hasonló monopóliumok további növekedését.) A vizsgálatot az indította el, hogy az ITT a maga 6,7 milliárd dollár alaptőkéjével még egy 2 milliárdos dollár alaptőkéjű biztosítótársasággal kívánt „egyesülni”. A 400 ezer dolláros ajánlat után azonban megszűnt az igazságügyi mijnisztérium ellenkezése a két kor-poráció frigyével kapcsolatban, s eltekintettek a törvény alkalma- jzásától. Anderson szerint lényegesen többről volt szó, mint „véletlen egybeesésről”. Egymást követő leleplező cikkeiben idézett egy Dita Beard nevű hölgy bizalmas beadványából. Dita Beard, az ITT lob- ibystája — magyarul: ügyeinek „kijárója” — ezt írta e memoria- i dumban: „A nemes kötelezettség- j vállalásnak” nagy szerepe lehet a tervezett egyesülés biztosításában. A feljegyzés arra is felhívta a figyelmet, hogy „ha a dolog nyilvánosságot kap, az igazságügyi minisztérium leáll az üggyel”. Az, hogy a dolog nyilvánosságot kapott, a lehető legrosszabbkor jött a republikánusok számára. Mitchell, a republikánus adminisztráció második embere, aki az említett időpontban az igazságügyi minisztérium élén állt, most vált meg tárcájától, hogy Nixon elnökválasztási kampányának irányítását átvegye. Akkori helyettese Kleindienst, akihez az „ügy” kezelése tartozott, a minisztérium vezetésére az elnök által kijelölt utód. A szenátusi vizsgálat, a jelek szerint, elhúzódik, és ha ez nem „tisztázza” Kleindienstet, akkor könnyen lehet, hogy nem kapja meg a szenátus szükséges jóváhagyását. (Kleindienst egyébként a párt jobboldali — goldwaterista szárnyának legismertebb képviselője.) Liszka doktor igazol Az adminisztráció védelmi taktikájának fő vonala: bebizonyítani, hogy a memorandum „komolytalan irat”, mivel szerzője, Dita Beard „alkoholista” és „nem beszámítható”. Dita Beard szívbeteg és egy denveri kórházban fekszik, de, elég szokatlan módon, kezelőorvosa nyilatkozott a vizsgáló bizottság előtt. Az orvos mondanivalójának lényege: a szívbaj olyannyira befolyásolta betege ítélőképességét, hogy a memorandum idején „abnormális elmeállapotban” volt. E nyilatkozat nemcsak tartalma miatt volt megdöbbentő: először is a szívspecialisták nem mindennap nyilatkoznak betegük hozzájárulása nélkül, azok állapotáról, s másodszor, az ITT nem jóléti intézmény s ha Dita Beard iszákos bolond lett volna, aligha húzhatott volna fejedelmi fizetést. Gyanút ébresztett a nyilatkozó személye is és a riporterek összefüggésbe hozták azt, hogy az orvos készséges segítséget nyújtott az igazságügyi minisztériumnak azzal, hogy ellene , és ugyancsak orvos felesége ellen, ugyanez a minisztérium „biztosítási-számlázási visszaélések” miatt vizsgálatot folytat. (A képhez hozzátartozik, hogy az orvos, Liszka dr. 1956 októbere után távozott Magyarországról az Egyesült Államokba.) Minden jel szerint, az eddig nyilvánosságra került adatok még csak a jéghegy csúcsát mutatták meg. Kiderült, hogy azt a „független szakvéleményt”, amelynek alapján az igazságügyi minisztérium végül engedékeny lett a konglomerátummal szemben, Peter Flanigan akkori elnöki tanácsadó rendeltette meg olyan szakértőtől, aki túlságosan is érdekelt volt a tervezett ITT-akció sikerében. Legutóbb vallomást tett Andersen asszisztense s beszámolt arról a beszélgetésről, amelyet Ditta Bearddel folytatott: „Mrs. Beard elmondotta nekem, hogy Mitchell igazságügyi minisztertől tudja. Nixon elnök felhívta őt (Mitchellt) és kérte... értelmesen rendezzék az ITT ügyét.” A miniszterjelölt emlékezőtehetsége Mivel ez volt az első olyan nyilatkozat, amely az Egyesült Államok elnökét közvetlenül is érintette, érthető volt az idegesség: cáfolt Mitchell, cáfolt a Fehér Ház. Csakhogy az ügy sajátsága, hogy a cáfolatoknak mind kevésbé hisznek. Kleindienst például néhány napja kijelentette, hogy az ITT-ügy rendezésében semmi személyes szerepe nem volt. Később azonban — amikor emlékeztették — azt mondotta, memóriája cserbenhagyta és a „rendezés” időpontjában valóban találkozott az ITT elnökével. Nem is egyszer, hanem ötször ... (Anderson: „Hogy lehet igazságügyi miniszter abból, aki hazudik és letagadja a tényeket?”) A teljes igazságot — bármilyen tengeri kígyó lesz az ügy — valószínűleg sosem tudjuk meg. Azoknak az előkelő ügyvédi irodáknak az iratait, amelyek a nagy politika és a „Big business” kapcsolatát testesítik meg, jobban őrzik, mint a Pentagon okmányéit. Az ITT-cég egyik leányvállalatának ügyeit pár évvel ezelőtt a Nixon — Mudge — Rose — Guthrie—Alexander—Mitchell ügyvédi iroda intézte. Mitchell és Nixon ügyvédek 1968 novembere után váltak ki az iroda keretéből. Washington, 1972. március. Vajda Péter A falánk köztársasági elefánt. férfikabát különlegesség »camo« OLASZ IMPORTSZÖVETBŐL KÉSZÜLT TAVASZI KABÁT Az: 1130 Ft-tól 1280-ig KAPHATÓ: ÁRUHÁZAKBAN RUHÁZATI BOLTOKBAN SZÖVETKEZETI ÁRUHÁZAKBAN NÉPSZABADSÁG 1972. március 16. csütörtök iörüi Szefi nevét Házasság, belga módra Belga házaspár ül egy brüsszeli moziban. — Jól látsz? — kérdezi az asszony. — Kitűnően — válaszolja a férfi. — Éppen nem látom a flamand feliratot. Ez másutt esetleg jó (?) vicc, itt, a brüsszeli moziban viszont jó hely. Bővebb magyarázatot kap róla az ember, ha megfigyeli, hogy a brüsszeli pályaudvaron mennyire mogorvák a flamand taxisofőrök, ha franciául szólnak hozzájuk — a franciául beszélők meg akkor, ha flamand utas nyitja ki kocsijuk ajtaját. Ki nem olvasott, hallott volna már a flamand—vallon ellentétekről?! Ha nem is szakértője Belgium e két csoportja olykor súlyos konfliktusokban kirobbanó problémájának, annyit mindenképpen tud, hogy a két nyelv — egyrészről a flamand, másrészről a vallonok beszélte francia — mennyi kulturális bonyodalmat, apró bosszúságot, vagy éppen mulatságot okoz. Hány külföldi autós tévedt már el Belgiumban, mert nem tudta, hogy Gand és Gent, Anvers és Antwerpen, Liége és Luik, Mons és Bergen ugyanaz a város, csak éppen az útjelző táblák hol francia, hol flamand nevét tüntetik fel... Nemzetközi értekezletet, olyat, ahol a világ sok népének küldöttei tanácskoznak, manapság már elképzelni sem lehet jól működő szinkrontolmácsolás nélkül. Nemzetközi értekezletnek ez már megszokott, természetes képe. De az, hogy ugyanazon ország népe küldötteinek tanácskozásán is állandóan fordítani kell, alighanem csak Belgiumban fordul elő. Bármennyire nem volt számomra sem új a belgiumi nyelvi-nemzetiségi probléma, mégis meghökkentett, amikor a Belga Kommunista Párt kongresszusán napokon át tanúja voltam egy ilyen kétnyelvű tanácskozásnak. Az a bizonyos apró fülhallgató nemcsak a külföldi vendégek, hanem valamennyi hazai küldött asztalán is ott volt. A franciául elhangzó referátumot sokan flamandul hallgatták. Volt, amikor a flamandul beszélő elnök franciául felszólaló küldöttnek adta meg a szót és viszont. Igencsak egyedülálló , delga sajátosság az is, hogy a kongresszus a párt központi lapja élére két főszerkesztőt választott: egyet a francia, egyet a flamand nyelvű kiadásnak. Az igazság azonban az, hogy a kommunista pártban ez tényleg csak nyelvi különbözőség okozta szükségszerűség. Egyszerűen abból fakad, hogy a párt egyazon ország egyazon osztály érdekű, egyazon célú fiait tömöríti, akik történetesen két különböző nyelvet beszélnek. „Két nyelven mondjuk, de ugyanazt értjük” — szokták mondani a lényeget kifejezően. Belgium valamennyi politikai pártja közül azonban valóban egyedül a kommunista párt az, ahol csak a nyelvi különbözőségekről, nem pedig nyelvi szembenállásról, vagy éppen nemzetiségi ellentétekről van szó. Vannak elég jelentős politikai pártok, amelyek kifejezetten nyelvi-nemzetiségi alapon szervezkednek. Az ellentétek fokozódását egyébként az is jól tükrözi, hogy a legutóbbi választásokon ezek a pártok majdnem megduplázták szavazataik számát. De azokat a pártokat is, amelyek — mint például a kormánykoalíciót alkotó keresztényszocialista és szocialista párt — az ellentétek felett állónak vallják magukat, nyelvi-nemzetiségi ellentétek marcangolják, és gyakorlatilag ennek megfelelően frakciókra tagolódnak. Nagyrészt ez volt az oka annak, hogy a tavaly novemberi választást követően jó tíz hét kellett, amíg ez a két párt ismét meg tudta alakítani a kormányt. A múlt század derekán Belgium ipari fejlődése a vallon vidék szénmedencéjében indult meg. A vallon tulajdonban levő bányákba és kohóüzemekbe flamand munkásokat toboroztak. Úgy alakult, hogy a francia gazdagok, a flamand meg a szegények nyelve lett. A flamand vidéket amolyan belső gyarmatnak tekintették. Egy évszázaddal később fordult a kocka. A vallon vidék szénbányái kimerültek, az ipar sorvadni kezdett, míg a flamand országrész — nem utolsósorban az Amerikából ide áramló dollártőkével — fejlődésnek indult. Ma már a vallon lakosság áramlik a flamand vidékre munkát keresni. De hiába vannak az országban a flamandok többségben, és hiába erősebbek most már gazdaságilag is, ez egyáltalán nem jelenti nyelvi fölényüket is. Mert ugyan hányan beszélik a világon a flamandot? A franca viszont a világnyelv. Jellemző, hogy a flamand irodalom nagyjai közül a világ csak Maeterlincket és Verhaerent ismerte meg azért, mert mindketten franciául írtak. Éppen ez az oka annak, hogy ha valaki Belgium legnagyobb flamand városa, a gyönyörű Antwerpen irodalmi múzeumában e két nagyság emlékeit keresi, hiába fárad. A flamandok neheztelnek „árulásukra”. Eddig egyedül a feliratok problémáját sikerült rendezni. Például a 20 frankos bankjegy, első oldalán van a francia, hátlapján a flamand felírás. Az ötvenesen fordítva. De azon az „ötleten” már csak nevettek, hogy a nemzeti himnusz strófáit felváltva énekeljék flamandul és franciául. Megpróbálkoztak kulturális autonómiával és alkotmányreformmal. A helyi szervekben a helyi lakosság többségének a nyelvét tekintik hivatalosnak, a kisebbségnek pedig — ha legalább 30 százalékot tesz ki — joga van nyelvet a közigazgatásban második nyelvként használni. Ez azonban nem elégíti ki a szembenállókat. A legutóbbi választásokon annak, hogy a nyelvi-nemzetiségi pártok erősen előre törtek, éppen ez a legfontosabb tanulsága. Többségi elv? Ezt mind a két fél elveti. Ennek alapján ugyanis az országban a flamandok lennének túlsúlyban. Ezt a vallonok nem akarják. Brüsszelben pedig a „franciák” kerülnének fölénybe, erről viszont a flamandok nem akarnak hallani sem. Nemzeti autonómia, elszakadás? Leszámítva a legvadabb nacionalistákat, erre sem gondol senki. Ugyan hogyan is jutna eszébe józan embernek: kettészakítani egy olyan országot, amelynek nagyszerű múltja, szorgalmas, tehetséges népe, növekvő nemzetközi tekintélye van, és amelynek részei — a konfliktusok ellenére — szerves egységet alkotnak és egymás nélkül életképtelenek?! Hogy ez a levél — mint a kezdete is — a házaspár példájával végződjék is, hadd idézzem, amit a belga külügyminisztérium egy főosztályvezetője mondott nekem: — Úgy vagyunk, mint sok házaspár. Együtt nehéz, egymás nélkül lehetetlen. Brüsszel, 1972. március. CT.. , CT arabian -szerenc