Népszabadság, 1996. január (54. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-08 / 6. szám

/ / 1995. január 7., szombat NÉPSZABADSÁG 53. évfolyam, 6. szám hétvége Globális világban élünk - olvassuk nap mint nap. Ami köznapi nyelven annyit jelent, hogy bolygónkon egysé­ges lett a gazdaság. Még húsz éve is egy-egy nemzet határain belül folyt a termelés - kivéve néhány multit az­tán kereskedtek, ki-ki a magáéval. Minden ország szigorúan vigyázott a valutájára, nem engedte, hogy külföl­di devizákkal üzleteljenek, hogy terü­letén más nemzetek építsenek gyára­kat, és hogy tőzsdéjén idegen részvé­nyek forogjanak. És persze minden or­szágban más szabályok voltak érvény­ben. Mára mindez radikálisan meg­változott: egy-egy nagy cég a világ bármely pontján épített gyáraiban termeltet, az indiai részvényekért To­kióban és New Yorkban verekednek, a spanyol munkás Svédországba megy dolgozni. Eltűntek a határok. A tőke, az áru és a pénz­­ viszonylag­­ szaba­don áramlik az egész világon. Ami To­kióban történik, azt a chicagói tőzsde azonnal megérzi. Mindenki dollárban számol. Mindez azért is van így, mert megszűnt a világ két rendszerre való felosztottsága, már nem kell két fő­nökre figyelni... És ezt a nagy egységet a világkereskedelmet szabályozó GATT-szerződés utóda, a nemsokára aláírásra kerülő World Trade Organi­­sation fogja szentesíteni: a világ tőkéi egyesülnek... Eddig világos is a dolog, csak az a bökkenő, hogy a világpiac egységesü­lésével párhuzamosan fut egy másik jelenségsor is: az egyre bővülő-növek­vő regionalizmusé. A globalizálódást egy-egy földrész szorosan záró gazda­sági közössége töri meg: itt van mind­járt az Európai Unió (félig meddig tit­kos becenevén: a Fortresse Europe, az „Európa-erőd”), nemrég megalakult a NAFTA (Egyesült Államok, Mexikó és Kanada gazdasági társulása) és no­vember elején Jakartában lerakták a Csendes-óceán körüli országok társu­lásának alapjait (APEC, Asia Pacific Economic Cooperation). Ez utóbbiban ugyan az Egyesült Államok is részt vesz, de mindenki tudja, hogy benne Japánnak és Kínának lesz döntő szava, s azt is, hogy az egész konstrukciót csendes Amerika-ellenesség élteti, de legalábbis az a cél, hogy lekörözzék a fejlett országokat. Mint ahogy az is látható, hogy ezek a regionális szövet­ségek olykor keményen betartanak egymásnak (az EU­ Amerikának és Ja­pánnak, a NAFTA a kívül rekedt Dél- Amerikának). Ráadásul egy-egy ilyen régió saját pénzben (is) számol: az ázsiaiak jenben, az európaiak német márkában - a dollár korántsem termé­szetes „világpénz”. Szóval: hogy is van ez? Egyrészt minden egységesül, más­részt az újonnan szerveződött egységet azonnal feldarabolják részbirodal­makra? Melyik tendencia az „igazi”? A paradox helyzet megfejtése a vi­lággazdaság logikájából adódik. Ez a mai, globális gazdaság abból él, hogy különbségek vannak az egyes régiók között: ha például a dollár és a jen kö­zött nem lenne kamat- és árfolyamkü­lönbség, nem lenne érdemes a valuta­piacra menni, ha nem lennének a folyó fizetési mérlegben, az inflációs rátá­ban jelentős különbségek az egyes or­szágok és régiók között, akkor nem vándorolna a pénz nap mint nap a vi­lág körül, és főképp nem lehetne mil­­liárdokat kaszálni e vándorúton. Egy­szóval, ha tökéletesen egységes lenne a világ, azaz a pénzügyek, a munkaerő ára és a business jogi státusa minde­nütt azonos lenne, akkor nem lehetne üzletelni. A globális világ abból él, hogy nem igazán globális, és azért mégis az. Kényes egyensúly munkál itt: az egységesülés és külön úton járás bille­gő egyensúlya, melyben mindkettőnek megvan a maga funkciója. A globális világrend­­ eleven paradoxon, az új gazdaságot éltető ellentmondás. Lás­suk, milyen következményekkel jár. A legnehézkesebben - és a legtöbb bajjal - a munkaerő áramlik a világ­ban. Egyfelől kulturális, életformabeli kötöttségek lassítják, másfelől a befo­gadó országok ellenérzései is megne­hezítik ezt a folyamatot. (Ott van Franciaország, ahol a Maghreb arab­jai ellen most fognak törvénykezni, vagy az USA, ahol megunták a mexi­kóiak illegális bevándorlását.) Ennek aztán az a következménye, hogy ha a hegy nem megy, hát Mohamed megy, a multik megunták a drága hazai mun­kaerőpiacot és oda költöztetik gyárai­kat, ahol bagóért (és precízen) dolgoz­nak nekik. Kedvenc példám a Swiss­air évi több millió repülőjegy kompu­teres feldolgozását egy névtelen indiai városban magasan képzett matemati­kusok végzik el: a jegyeket szatelliten át oda lövik, ahol is szakértő kezek (és komputerek) viharsebesen feldolgoz­zák és máris repülhet vissza a paksa­­méta. Nincs az a fejlett ország, ahol ezt a munkát ilyen pontosan és olcsón elvégeznék. Ugyanerre a kulcsra jár az autóalkatrész-gyártás, a finommecha­nika, a kohászat és hajógyártás. Euró­pában vagy Amerikában nem kifizető­dő, a harmadik világban olcsón meg lehet csináltatni. Igen ám, de a gyárak kiköltözésével az anyaországokban emelkedik a munkanélküliség. Az adatokat régóta ismerjük, évente 0,5-1 százalékkal nő, ha éppen nincs recesszió, és akkor is magas szinten marad, ha elmúlnak a rossz idők. (Európában ez a szám 10-12 százalék körüli, Spanyolország­ban 20 százalék feletti.) A két jelenség - a kiköltözés és a munkanélküliség - között ugyan nincs pontos megfelelés (a munkanélküliséget más tényezők is növelik), de ez a helyzet akkor is csak rosszabbodik, mert a globális világ mégiscsak berendezi magát. A másik póluson a pénz szabad áramlását találjuk. Itt nincsenek kor­látok és határok. Sőt elképesztő, hogy az „elektronikus” pénz - a komputeri­­­záció­­ bevezetése, a ’80-as évek vége óta, milyen tempóban növekszik a Földet naponta vagy óránként körbe­utazó pénz mennyisége. Az okokat már említettem: pár ezred százaléknyi árfolyamkülönbségen - ha nagy tétel­ben játszol - sokat kereshetsz. Csak időben - azonnal­­ kell lépni, mert Bár a világkereskedelem globális, mégis majd minden régióban és országban más és más árakat lehet elérni. Az Economist kedvenc játéka a Big Mac szendvics árának összehasonlítása a világ különböző fővárosaiban. A különbségek elképesztőek, mások is ebben utaznak, az árfolya­mok pedig óráról órára változnak. Ma már hat-hétezer milliárd dollárra be­csülik az így forgó tőkét, amely öt éve még csak milliárdos nagyságrendű volt. A kilencvenes évekre tehát ez lett a nagy üzlet. Ma japán államkötvényt érdemes venni, tegnap - a magas ka­matlábak miatt - német márkába öm­lött a pénz, de a dollár-jen kamatkü­lönbséget is érdemes kihasználni, s ha romlanak a feltételek, úgy pár gomb­nyomás a komputeren és a pénz máris frankká vagy pesetává alakul. És köz­ben dolgozik, hozza a profitot. Nem­csak két-három spekuláns játszik, ha­nem cégek százai specializálódtak er­re, sőt nagynevű iparvállalatok is in­nen egészítik ki a betevő falatot: ha rosszul megy az üzlet a reálgazdaság­ban, a pénzpiacra mennek, és máris javul a jövedelmezőségi arány. A pénzpiacot illetően tehát megsza­ladt a globalizálódás. Ami persze, újabb problémákhoz vezet: a pénzpia­ci játék túl sok tőkét köt le. Aminek következménye, hogy most, amikor megindult a fellendülés, egyszerre tő­kehiány lépett fel a reálgazdaságban: hiányzik a pénz a beruházásokhoz­­ az a pénz, amely a spekulatív szférában vendégszerepel. Onnan pedig nem le­het egykönnyen visszacsalogatni: a re­álgazdaságban 5-6 százalékos profitot lehet elérni, a pénzpiaci műveletekkel 12-15 százalékot. De az áruk esetében is hasonló a helyzet: bár a világkereskedelem glo­bális, de úgy, hogy majd minden ré­gióban és országban más és más ára­kat lehet elérni. A The Economist ked­venc játéka a Big Mac (McDonald’s szendvics) árának összehasonlítása a világ különböző fővárosaiban. A kü­lönbségek elképesztőek. Ami Boston­ban 50 cent, az Tokióban 2,5 dollár. Emellett még az is történt, hogy Délkelet-Ázsia felébredt, és olyan be­fektetési lehetőségeket kínál, ame­lyekkel a fejlett világ nem tud konku­rálni. Itt is el lehet érni a tízszázalékos megtérülést, így aztán a pénz most ide vándorolt. A repülő pénzpiac ugyan megmaradt, ám egyre többen választ­ják a ma még kockázatos, de jól fizető reálberuházást­­ a világnak azon a vé­gén. A globalizálódás jele ez is: megte­remtette a fejlett országok jövőbeni ellenlábasát, amit az első világ boldo­gan finanszíroz... így kerek a világ. Akarom mondani, így működik a glo­bális gazdaság. Almási Miklós Világ tőkéi, egyesüljetek! Világ diplomásai, egyesüljetek! A globális és informatizált tőke létre­hozta­­ a neki leginkább megfelelő munkaerőt. Jellemzője, hogy képzett, s képzettsége egyre inkább standardi­­zálódik. Bár továbbra is ez a világter­melés legkorlátozottabban mozgatha­tó része, ezt a hátrányát ellensúlyozza szellemi és dologi produktumainak egyre inkább korlátlan mozgathatósá­ga. Egyelőre drámai különbségek mu­tatkoznak a munkaidő hosszában, a fizetendő munkabérben és a biztosí­tandó munkafeltételekben, de a létre­jött új „világosztály” történelmi kül­detése éppen ezek felszámolása lehet, ami együtt jár a demokratizálódás, az Észak és Dél közötti különbségek csökkentése folyamatának továbbvi­telével. Ennek a már mutatkozó ten­denciának az érvényesülését tekintjük át, részben a Business Week 1994. de­cember 19-i számában közölt adatok és példák alapján. Évi 195 millió dollár értékben gyárt az egyik hongkongi cég mikromotoro­kat, amelyek a hajszárítókat, a gépko­csik központi zárait, ablaktörlőit, au­tomata ablakait hajtják meg világ­szerte. A Johnson Electric Holdings Ltd.-től ezer kilométerekre vannak a legközelebbi autógyárak. Reggelente kétórás videotelefon-konferencián ta­lálkoznak a gyártó és az amerikai, eu­rópai, japán felhasználó cégek képvi­selői és beszélik meg „szemtől szem­be” az éppen időszerű kérdéseket. Ma az számít, mit gyárt, milyen minőség­ben és mennyiért az adott cég, ez hatá­rozza meg a termelés földrajzi helyét, és nem az például, hol van legalább vasérc- vagy szénlelőhely az acélgyár­táshoz, mint az jellemző volt a múlt­ban, a nagy iparvidékek kialakulása idején. A nagy termelők szívesebben és töb­bet költenek a korszerű telekommuni­kációs kapcsolatok kiépítésére, mint közvetlenül a munkaerőre, s ez meg­határozza a fejlett ipari országokon kívüli munkaerő minőségét, sorsát. Gyakorlatilag bármelyik ázsiai nagy­üzembe elmehetünk ma, azt fogjuk ta­pasztalni, hogy az ott dolgozók ugyanazt a képzettséget, nagy szakér­telmet igénylő munkát végzik, mint amit Palo Altóban, Tokióban vagy Bostonban véltünk volna feltalálni. Az Egyesült Államoknak a globális információs világban már nincsenek „védett” és védhető ágazatai, ellenben szerepénél fogva nem kell aggódnia a legmagasabban képzett és legjobban fizetett munkaerő jövőjéért. Elegendő, ha ez képes lesz a fő tendenciák meg­határozására, az ötletek generálására, az elképzelések kidolgozására, a ter­melés maga hatalmas távolságokba települhet tőle. A termelésirányító, végrehajtó mérnököknek többnyire az ország határain kívül jut munka. A számítógépek lelkét adó, mikro­­csipekkel telezsúfolt úgynevezett „anyakártyák” többsége öt éve még Amerikában készült. Ma hatvan szá­zalékban Tajvanon gyártják őket, 150 ezer kiválóan képzett mérnök közreműködésével. Ma - minden bi­zonnyal átmenetileg - a világ munka­erőpiacának fő jellemzője, hogy a fej­lődő világ munkaereje továbbra is ol­csó, ugyanakkor már kellően képzett ahhoz, hogy akár a legbonyolultabb eljárások elsajátítására is képes le­gyen. A gondot az okozhatja, hogy a termelés odatelepülésének ütemével nem tud lépést tartani a képzés, s a thaiföldi, malajziai, indonéz, kínai vagy mexikói egyetemek nem képe­sek elegendő számú képzett munkae­rőt kibocsátani. A multiknak ez sem lehet akadály. Egyre-másra szervezik magas szintű tanfolyamaikat, s még mindig megle­pődnek, mint az Egyesült Államokba emigrált vietnamiak, kínaiak, indiai­ak esetében, hogy ezek az emberek mennyire gyorsan és milyen hatalmas motivációval képesek befogadni az új ismereteket. Egyre több a tapasztalat arra vonatkozóan is, hogy milyen há­nyadban kell a képzett munkaerőnek angol nyelvűnek lenni, s hol és milyen arányban elég az angol nyelvet nem ismerő, de a szükséges műszaki isme­reteket birtokló munkavállalók alkal­mazása. A Motorola, a Hewlett-Packard, a Philips, a Digital, az IBM és a többi nagy cég eredetileg az olcsó munkaerő kedvéért települt a fejlődő országok­ba. Mára azonban az ott kiépített bá­zisok a másodlagos fejlesztés intézmé­nyeivé váltak. Mindebből megállapíthatjuk, hogy ha valaki csak az olcsó, képzetlen munkaerőben látja a fejlődő országok versenyképességének zálogát, az mélységesen téved. A globális gazda­ság kialakulásának egyik kevéssé hangsúlyozott következménye, hogy egyre jobban kiegyensúlyozódik a vi­lág régióinak képzettségi szintje, mind egyenletesebbé válik a szakemberek eloszlása. (Folytatás a 18. oldalon).

Next