Népszabadság, 1996. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-08 / 6. szám
/ / 1995. január 7., szombat NÉPSZABADSÁG 53. évfolyam, 6. szám hétvége Globális világban élünk - olvassuk nap mint nap. Ami köznapi nyelven annyit jelent, hogy bolygónkon egységes lett a gazdaság. Még húsz éve is egy-egy nemzet határain belül folyt a termelés - kivéve néhány multit aztán kereskedtek, ki-ki a magáéval. Minden ország szigorúan vigyázott a valutájára, nem engedte, hogy külföldi devizákkal üzleteljenek, hogy területén más nemzetek építsenek gyárakat, és hogy tőzsdéjén idegen részvények forogjanak. És persze minden országban más szabályok voltak érvényben. Mára mindez radikálisan megváltozott: egy-egy nagy cég a világ bármely pontján épített gyáraiban termeltet, az indiai részvényekért Tokióban és New Yorkban verekednek, a spanyol munkás Svédországba megy dolgozni. Eltűntek a határok. A tőke, az áru és a pénz viszonylag szabadon áramlik az egész világon. Ami Tokióban történik, azt a chicagói tőzsde azonnal megérzi. Mindenki dollárban számol. Mindez azért is van így, mert megszűnt a világ két rendszerre való felosztottsága, már nem kell két főnökre figyelni... És ezt a nagy egységet a világkereskedelmet szabályozó GATT-szerződés utóda, a nemsokára aláírásra kerülő World Trade Organisation fogja szentesíteni: a világ tőkéi egyesülnek... Eddig világos is a dolog, csak az a bökkenő, hogy a világpiac egységesülésével párhuzamosan fut egy másik jelenségsor is: az egyre bővülő-növekvő regionalizmusé. A globalizálódást egy-egy földrész szorosan záró gazdasági közössége töri meg: itt van mindjárt az Európai Unió (félig meddig titkos becenevén: a Fortresse Europe, az „Európa-erőd”), nemrég megalakult a NAFTA (Egyesült Államok, Mexikó és Kanada gazdasági társulása) és november elején Jakartában lerakták a Csendes-óceán körüli országok társulásának alapjait (APEC, Asia Pacific Economic Cooperation). Ez utóbbiban ugyan az Egyesült Államok is részt vesz, de mindenki tudja, hogy benne Japánnak és Kínának lesz döntő szava, s azt is, hogy az egész konstrukciót csendes Amerika-ellenesség élteti, de legalábbis az a cél, hogy lekörözzék a fejlett országokat. Mint ahogy az is látható, hogy ezek a regionális szövetségek olykor keményen betartanak egymásnak (az EU Amerikának és Japánnak, a NAFTA a kívül rekedt Dél- Amerikának). Ráadásul egy-egy ilyen régió saját pénzben (is) számol: az ázsiaiak jenben, az európaiak német márkában - a dollár korántsem természetes „világpénz”. Szóval: hogy is van ez? Egyrészt minden egységesül, másrészt az újonnan szerveződött egységet azonnal feldarabolják részbirodalmakra? Melyik tendencia az „igazi”? A paradox helyzet megfejtése a világgazdaság logikájából adódik. Ez a mai, globális gazdaság abból él, hogy különbségek vannak az egyes régiók között: ha például a dollár és a jen között nem lenne kamat- és árfolyamkülönbség, nem lenne érdemes a valutapiacra menni, ha nem lennének a folyó fizetési mérlegben, az inflációs rátában jelentős különbségek az egyes országok és régiók között, akkor nem vándorolna a pénz nap mint nap a világ körül, és főképp nem lehetne milliárdokat kaszálni e vándorúton. Egyszóval, ha tökéletesen egységes lenne a világ, azaz a pénzügyek, a munkaerő ára és a business jogi státusa mindenütt azonos lenne, akkor nem lehetne üzletelni. A globális világ abból él, hogy nem igazán globális, és azért mégis az. Kényes egyensúly munkál itt: az egységesülés és külön úton járás billegő egyensúlya, melyben mindkettőnek megvan a maga funkciója. A globális világrend eleven paradoxon, az új gazdaságot éltető ellentmondás. Lássuk, milyen következményekkel jár. A legnehézkesebben - és a legtöbb bajjal - a munkaerő áramlik a világban. Egyfelől kulturális, életformabeli kötöttségek lassítják, másfelől a befogadó országok ellenérzései is megnehezítik ezt a folyamatot. (Ott van Franciaország, ahol a Maghreb arabjai ellen most fognak törvénykezni, vagy az USA, ahol megunták a mexikóiak illegális bevándorlását.) Ennek aztán az a következménye, hogy ha a hegy nem megy, hát Mohamed megy, a multik megunták a drága hazai munkaerőpiacot és oda költöztetik gyáraikat, ahol bagóért (és precízen) dolgoznak nekik. Kedvenc példám a Swissair évi több millió repülőjegy komputeres feldolgozását egy névtelen indiai városban magasan képzett matematikusok végzik el: a jegyeket szatelliten át oda lövik, ahol is szakértő kezek (és komputerek) viharsebesen feldolgozzák és máris repülhet vissza a paksaméta. Nincs az a fejlett ország, ahol ezt a munkát ilyen pontosan és olcsón elvégeznék. Ugyanerre a kulcsra jár az autóalkatrész-gyártás, a finommechanika, a kohászat és hajógyártás. Európában vagy Amerikában nem kifizetődő, a harmadik világban olcsón meg lehet csináltatni. Igen ám, de a gyárak kiköltözésével az anyaországokban emelkedik a munkanélküliség. Az adatokat régóta ismerjük, évente 0,5-1 százalékkal nő, ha éppen nincs recesszió, és akkor is magas szinten marad, ha elmúlnak a rossz idők. (Európában ez a szám 10-12 százalék körüli, Spanyolországban 20 százalék feletti.) A két jelenség - a kiköltözés és a munkanélküliség - között ugyan nincs pontos megfelelés (a munkanélküliséget más tényezők is növelik), de ez a helyzet akkor is csak rosszabbodik, mert a globális világ mégiscsak berendezi magát. A másik póluson a pénz szabad áramlását találjuk. Itt nincsenek korlátok és határok. Sőt elképesztő, hogy az „elektronikus” pénz - a komputerizáció bevezetése, a ’80-as évek vége óta, milyen tempóban növekszik a Földet naponta vagy óránként körbeutazó pénz mennyisége. Az okokat már említettem: pár ezred százaléknyi árfolyamkülönbségen - ha nagy tételben játszol - sokat kereshetsz. Csak időben - azonnal kell lépni, mert Bár a világkereskedelem globális, mégis majd minden régióban és országban más és más árakat lehet elérni. Az Economist kedvenc játéka a Big Mac szendvics árának összehasonlítása a világ különböző fővárosaiban. A különbségek elképesztőek, mások is ebben utaznak, az árfolyamok pedig óráról órára változnak. Ma már hat-hétezer milliárd dollárra becsülik az így forgó tőkét, amely öt éve még csak milliárdos nagyságrendű volt. A kilencvenes évekre tehát ez lett a nagy üzlet. Ma japán államkötvényt érdemes venni, tegnap - a magas kamatlábak miatt - német márkába ömlött a pénz, de a dollár-jen kamatkülönbséget is érdemes kihasználni, s ha romlanak a feltételek, úgy pár gombnyomás a komputeren és a pénz máris frankká vagy pesetává alakul. És közben dolgozik, hozza a profitot. Nemcsak két-három spekuláns játszik, hanem cégek százai specializálódtak erre, sőt nagynevű iparvállalatok is innen egészítik ki a betevő falatot: ha rosszul megy az üzlet a reálgazdaságban, a pénzpiacra mennek, és máris javul a jövedelmezőségi arány. A pénzpiacot illetően tehát megszaladt a globalizálódás. Ami persze, újabb problémákhoz vezet: a pénzpiaci játék túl sok tőkét köt le. Aminek következménye, hogy most, amikor megindult a fellendülés, egyszerre tőkehiány lépett fel a reálgazdaságban: hiányzik a pénz a beruházásokhoz az a pénz, amely a spekulatív szférában vendégszerepel. Onnan pedig nem lehet egykönnyen visszacsalogatni: a reálgazdaságban 5-6 százalékos profitot lehet elérni, a pénzpiaci műveletekkel 12-15 százalékot. De az áruk esetében is hasonló a helyzet: bár a világkereskedelem globális, de úgy, hogy majd minden régióban és országban más és más árakat lehet elérni. A The Economist kedvenc játéka a Big Mac (McDonald’s szendvics) árának összehasonlítása a világ különböző fővárosaiban. A különbségek elképesztőek. Ami Bostonban 50 cent, az Tokióban 2,5 dollár. Emellett még az is történt, hogy Délkelet-Ázsia felébredt, és olyan befektetési lehetőségeket kínál, amelyekkel a fejlett világ nem tud konkurálni. Itt is el lehet érni a tízszázalékos megtérülést, így aztán a pénz most ide vándorolt. A repülő pénzpiac ugyan megmaradt, ám egyre többen választják a ma még kockázatos, de jól fizető reálberuházást a világnak azon a végén. A globalizálódás jele ez is: megteremtette a fejlett országok jövőbeni ellenlábasát, amit az első világ boldogan finanszíroz... így kerek a világ. Akarom mondani, így működik a globális gazdaság. Almási Miklós Világ tőkéi, egyesüljetek! Világ diplomásai, egyesüljetek! A globális és informatizált tőke létrehozta a neki leginkább megfelelő munkaerőt. Jellemzője, hogy képzett, s képzettsége egyre inkább standardizálódik. Bár továbbra is ez a világtermelés legkorlátozottabban mozgatható része, ezt a hátrányát ellensúlyozza szellemi és dologi produktumainak egyre inkább korlátlan mozgathatósága. Egyelőre drámai különbségek mutatkoznak a munkaidő hosszában, a fizetendő munkabérben és a biztosítandó munkafeltételekben, de a létrejött új „világosztály” történelmi küldetése éppen ezek felszámolása lehet, ami együtt jár a demokratizálódás, az Észak és Dél közötti különbségek csökkentése folyamatának továbbvitelével. Ennek a már mutatkozó tendenciának az érvényesülését tekintjük át, részben a Business Week 1994. december 19-i számában közölt adatok és példák alapján. Évi 195 millió dollár értékben gyárt az egyik hongkongi cég mikromotorokat, amelyek a hajszárítókat, a gépkocsik központi zárait, ablaktörlőit, automata ablakait hajtják meg világszerte. A Johnson Electric Holdings Ltd.-től ezer kilométerekre vannak a legközelebbi autógyárak. Reggelente kétórás videotelefon-konferencián találkoznak a gyártó és az amerikai, európai, japán felhasználó cégek képviselői és beszélik meg „szemtől szembe” az éppen időszerű kérdéseket. Ma az számít, mit gyárt, milyen minőségben és mennyiért az adott cég, ez határozza meg a termelés földrajzi helyét, és nem az például, hol van legalább vasérc- vagy szénlelőhely az acélgyártáshoz, mint az jellemző volt a múltban, a nagy iparvidékek kialakulása idején. A nagy termelők szívesebben és többet költenek a korszerű telekommunikációs kapcsolatok kiépítésére, mint közvetlenül a munkaerőre, s ez meghatározza a fejlett ipari országokon kívüli munkaerő minőségét, sorsát. Gyakorlatilag bármelyik ázsiai nagyüzembe elmehetünk ma, azt fogjuk tapasztalni, hogy az ott dolgozók ugyanazt a képzettséget, nagy szakértelmet igénylő munkát végzik, mint amit Palo Altóban, Tokióban vagy Bostonban véltünk volna feltalálni. Az Egyesült Államoknak a globális információs világban már nincsenek „védett” és védhető ágazatai, ellenben szerepénél fogva nem kell aggódnia a legmagasabban képzett és legjobban fizetett munkaerő jövőjéért. Elegendő, ha ez képes lesz a fő tendenciák meghatározására, az ötletek generálására, az elképzelések kidolgozására, a termelés maga hatalmas távolságokba települhet tőle. A termelésirányító, végrehajtó mérnököknek többnyire az ország határain kívül jut munka. A számítógépek lelkét adó, mikrocsipekkel telezsúfolt úgynevezett „anyakártyák” többsége öt éve még Amerikában készült. Ma hatvan százalékban Tajvanon gyártják őket, 150 ezer kiválóan képzett mérnök közreműködésével. Ma - minden bizonnyal átmenetileg - a világ munkaerőpiacának fő jellemzője, hogy a fejlődő világ munkaereje továbbra is olcsó, ugyanakkor már kellően képzett ahhoz, hogy akár a legbonyolultabb eljárások elsajátítására is képes legyen. A gondot az okozhatja, hogy a termelés odatelepülésének ütemével nem tud lépést tartani a képzés, s a thaiföldi, malajziai, indonéz, kínai vagy mexikói egyetemek nem képesek elegendő számú képzett munkaerőt kibocsátani. A multiknak ez sem lehet akadály. Egyre-másra szervezik magas szintű tanfolyamaikat, s még mindig meglepődnek, mint az Egyesült Államokba emigrált vietnamiak, kínaiak, indiaiak esetében, hogy ezek az emberek mennyire gyorsan és milyen hatalmas motivációval képesek befogadni az új ismereteket. Egyre több a tapasztalat arra vonatkozóan is, hogy milyen hányadban kell a képzett munkaerőnek angol nyelvűnek lenni, s hol és milyen arányban elég az angol nyelvet nem ismerő, de a szükséges műszaki ismereteket birtokló munkavállalók alkalmazása. A Motorola, a Hewlett-Packard, a Philips, a Digital, az IBM és a többi nagy cég eredetileg az olcsó munkaerő kedvéért települt a fejlődő országokba. Mára azonban az ott kiépített bázisok a másodlagos fejlesztés intézményeivé váltak. Mindebből megállapíthatjuk, hogy ha valaki csak az olcsó, képzetlen munkaerőben látja a fejlődő országok versenyképességének zálogát, az mélységesen téved. A globális gazdaság kialakulásának egyik kevéssé hangsúlyozott következménye, hogy egyre jobban kiegyensúlyozódik a világ régióinak képzettségi szintje, mind egyenletesebbé válik a szakemberek eloszlása. (Folytatás a 18. oldalon).