Népszabadság, 2016. március (74. évfolyam, 51-75. szám)

2016-03-12 / 61. szám

NÉPSZABADSÁG 2016. március 12., szombat 14 hétvége KÖNYV Megörökölt kincseink N. KÓSA JUDIT Érettségi táján vagy egy húzósabb szigorlat­kor persze nem így tűnt, de ma már néha elgondolkodom azon, milyen elképesztően keveset tudunk „a történelemről”. Hiszen mindazok a népek, amelyeket jobb híján ilyen-olyan kultúra néven emlegetünk, és annyit tudunk róluk, hogy miféle mintá­val ékesítették a kerámiáikat és hogyan te­metkeztek, meglehet, ugyanolyan esemény­dús történelemmel bírtak, mint mi magunk; esetleg velünk vetekedően hosszú időt töltöt­tek itt, a Kárpát-medencében. Könnyen le­het­­ csak épp fogalmunk sincs róla. Mert nem írtak. Háromszázötvenezer év. A vértesszőlő­­si Samutól számítva ennyi ideje él ember a mai Magyarország területén, és ebből nagy­jából az utóbbi kétezer évről állnak rendel­kezésre írott források is. Hogy a dolog ijesz­tő, az még enyhe kifejezés, különösen, hogy mindaz, amit erről a sok tízezer évről meg­tudhatunk, merőben esetleges. Hiszen ezt az irdatlanul hosszú időt a hajdani emberek mindennapjairól vallani képes tárgyak zö­me sem élte túl a földben: elenyészett a bőr, a fa, a textil. Megmaradt a cserép és a fém, no meg a kínzó kérdés: ez mégis mi? És mi­re használták? A több száz régészeti kiállításon, ame­lyet életemben végignéztem, nemegyszer vi­gyorogtam a tárlók előtt. Termékenységi bál­vány, istenszobor, oltár... olvasható gyakran a tárgycédulákon, és ezt a látogató hiszi is meg nem is. Mert amit lát, az akár valami súlyo­san mindennapi holmi is lehet, szövőszék ne­hezéke vagy zsebtűzhely - de írásbeliség hí­ján ezek a népek nem hagyták ránk a hétköz­napjaikat megjelenítő információkat. A régészet feladata éppen ezért fel­mérhetetlenül nagy: a földben megőr­ződött tárgyegyüttesek és a hajdani élet körülményeinek feltárásával a lehe­tő legtöbb információval kell szolgálnia „a történelemről”, egyúttal olyasmiről is meg kell próbálnia tudást szerezni, aminek kézzelfogható nyoma nem ma­radt. Nem véletlen, hogy az utóbbi év­tizedekben nagy szerephez jutott a re­konstrukcióra és kipróbálásra építő kí­sérleti régészet. A klasszikus múzeumokban azon­ban a szakócáknak, bronzbaltáknak, kerámiabombároknak, kardoknak, fi­­buláknak és tarsolylemezeknek van he­lyük, azoknak a tárgyaknak, amelyek sok száz vagy sok ezer évvel élték túl hajdani gazdáikat. És ezek ott is vannak, némelyik száz-kétszáz éve várja a látogatókat. De együtt mindent, az utóbbi pár tízezer év tárgyi lenyomatának teljességét eleddig senki sem foghatta a kezébe. Ez a helyzet bosszantotta szerfölött a fiatal grafikust, Vágó Ádámot, aki végül úgy dön­tött: ha nem létezik olyan könyv, amely végig­venné a Kárpát-medence lelőhelyeiről előke­rült legfontosabb tárgyakat, hiánypótlásul ő maga tető alá hoz egy ilyen kiadványt. A végeredmény pedig elképesztően impozáns A harmincezer éves istállós­­kői csontfurulyától az éppen 1896-ban Tiszabezdéden megtalált, honfoglaláskori tarsolylemezig mutatnak be mindent. lett. Megemelni is nehéz a szépséges kiállí­tású, súlyos albumot, amelyben a harminc­ezer éves istállós­ kői csontfurulyától az ép­pen 1896-ban Tiszabezdéden megtalált, hon­foglaláskori tarsolylemezig mutatnak be min­dent, ami az őskőkortól a magyarság megér­kezéséig ezen a tájon történt. Pontosabban, hogy kiinduló dilemmánk­hoz visszatérjünk, amit a történésekről a tár­gyak fényében tudunk. Ezt a tudást Vágó Ádám 1500-nál is több tárgyfotója mellett a különböző korszakok avatott régész szakér­tői osztják meg az olvasókkal egy-egy rövid tanulmány és a tárgyakhoz fűzött magyará­zatok formájában. Tájékozódhatunk a kuta­tástörténetről, a tárgyértelmezések terén ki­bontakozott vitákról, a kurrens elméletekről - például hogy nem valamiféle ellenség elől, hanem szándékosan, egyfajta áldozatfelaján­lásként rejtették el eleink a szokatlanul gyak­ran felbukkanó „kincseket” -, és még azt is megtudhatjuk, mi a szakóca. (A pattintott kő­szerszám nevét maga Herman Ottó adta, aki a balatoni halászok jégvágásra használt, sú­lyos eszközéről vette kölcsön ezt a szót.) Igazi kincsestár ez a könyv, olyan érzés la­pozgatni, mint amikor egy értékes tárgyaktól csillogó múzeumban forgolódik az ember. Né­melyik darab ismerős a tankönyvekből - mint az ember alakú urnák vagy a temetőkben fel­lelt kis kocsimodellek -, mások az újságok lapjairól - hiszen helyet kapott itt a Seuso­­kincs is -, de bőven akad olyasmi, amire új­donságként csodálkozik rá az ember: mond­juk a hajdúböszörményi bronzsisak vagy a kelták elképesztő finomságú üveg ékszerei. Ha marad is bennünk hiányérzet a könyv végére jutva, az semmiképp sem a tárgyak kí­nálatából vagy a könyv kivitelezéséből fakad (különösen szellemes például, hogy egyes da­raboknál ábra szemlélteti az eredetinek az emberhez viszonyított méretét), hanem leg­feljebb a kitekintés hiányából. Talán még el­fért volna pár térkép, hogy az egyes lelőhelye­ket szemléltesse áttekintően, és az évezredek labirintusában tévelygő olvasót egy olyan idő­vonal is segítette volna, amelyről leolvashatja, „mindeközben” mi történt mondjuk az ókori Keleten vagy Kínában. VÁGÓ ÁDÁM: A Kárpát-medence ősi kincsei -A kőkortól é­ honfoglalásig Magyar Nemzeti Múzeum, Kossuth Kiadó, 2015, 528 oldal, 13 900 forint Rabjai a Zöldnek RÉVÉSZ SÁNDOR A tartalomjegyzékben is sok a hős, de a könyvben még sokkal több. Ennél tágab­­ban már nem is lehetne értelmezni a kör­nyezetért, természetért és mindenféle nagy és kicsi, szép és ronda élőlényért síkraszál­­ló zöld hősök fogalmát. De ez így jó. Idő­ben, térben, szellemiségben hatalmas terü­leteket járunk be, bámulatos emberi és ál­lati lények tömegével ismerkedünk meg, s eközben természettudományos műveletlen­­ségünkhöz igazított, jól fogható keretes be­tétekben megvilágosodnak számunkra az ökológia alapfogalmai és bolygónk legsúlyo­sabb nyavalyái. Azon nem csodálkozunk, hogy mennyien vannak a nagyon fontos emberek, akikről eddig nagyon keveset hallottunk, de azon igen, mennyire nem ismertük a legjobb is­merőseinket sem. Goodallt, Durrellt, Atten­­borough-t, Schwarzeneggert, Cousteau kapitányt. Elénk lép: Wangari Maathai, aki faül­tetésre uszította egész Kenyát, és úgy ös­­­szefonta a természet ügyét az emberi jogo­kéval, hogy hazaárulóként le is tartóztatták. Chico Mendez, aki írástudatlanul nőtt föl az esőerdők mélyén, s addig védte a Föld tüde­jét, míg meg nem ölték, miként számos sors­társát. Julia Lorraine Hill, aki két évig élt 60 méter magasban egy mamutfenyő hatal­mas ágai között Kaliforniában, amíg le nem mondtak ama fa és az erdő kiirtásáról. José Mujica, aki gerillaként kezdte, 14 bör­tönévvel folytatta, s addig barátkozott a bör­tönben a patkányokkal, míg nagy termé­szetvédőként szabadult, s a világ legszegé­nyebb elnöke lett a diktatúra utáni Uru­­guayban. Fernando Pereira, akit a Green­peace hajójával együtt felrobbantott a fran­cia titkosszolgálat. Dián Fossey, aki addig harcolt Kongóban és Ruandában az esztelen gorillamészárlás ellen orvvadászokkal, kor­rupt őrségekkel és hadseregekkel, míg meg nem ölték. Alex Pacheco, aki beépült a Sil­ver Spring-i „kutatóintézetbe”, ahol iszonya­tos körülmények között tartották és hihetet­len brutalitással kínozták a majmokat. A Sea Shepherd csapata, mely ártalmatlan festék­kel fújta be a fókabébiket, hogy ne legyen ér­demes élve megnyúzni őket. A fókavédőket a fókavédelmi törvény (!) megsértéséért letar­tóztatták, a fókavadászok pedig háborítatla­nul mészárolták tovább a fókabébiket. Vannak könyvek, melyek megírásához csak abban van kellő szenvedély, akiben nincs kellő mérséklet. Ez is ilyen könyv. Folyama­tosan ismétlődnek benne a leglaposabb civi­lizációkritikai közhelyek. A szerző nem mu­tat hajlandóságot többértékű történelmi fo­lyamatok árnyalt megközelítéséhez, s ragasz­kodik ahhoz, hogy az emberi és az állati lét ugyanaz a minőség, az emberi jog és az állati jog ugyanaz a jog. Végtelen naivitással még a bhutáni állami propagandának is bedől, s vi­gyázó szemeit Timpura veti. Ne vessük utána. ERDŐS LÁSZLÓ: Zöld hősök, Assisi Szent Fer­enctől Arnold Schwarzeneggerig Cser Kiadó, 2016 264 oldal, 3995 forint Könyvjelek kötetbe szedve TRENCSÉNYI ZOLTÁN A rendszerváltás előtt egy magyar férfi átlag­ban tizenkét percet töltött könyvolvasással, az ezredfordulón már csak nyolcat, mostanában hozzávetőleg ötöt. És mindezt a hazai férfila­kosság öt százaléka produkálja, szomorú ada­tok. Ma, tehát, amikor már az olvasás is affé­le kedves, bolondos hobbinak - mintegy idő­­pocsékolásnak - tűnik, igazán nem könnyű olyan emberekről beszélni, akiknek a könyv nem csupán célszerű vagy szórakoztató betű- és mondattár, hanem ráadásul szerethető, be­cses és személyes tárgy. Pedig most ilyen em­berekről lesz szó. A könyvekkel ápolt meghitt viszonyaikat pedig egy kicsi, a könyveik kö­téstáblájának belső oldalára ragasztott, mű­vészi értékű, számukra készített, egyedi kis­nyomtatvány jelzi: az ex libris. Az ex libris, más néven: könyvjegy - bár már korábban is létezett a főúri, egyházi és királyi könyvtárak becses darabjainak jelölé­sére - valójában a könyvnyomtatás elterjedé­se után lett igazán népszerű. Jókezű grafiku­sok (köztük Albrecht Dürer) készítették vala­milyen sokszorosító eljárással, metszették fá­ból vagy rézből, manapság leginkább linóle­umba metszik, de készülhet nyomdai eljárás­sal és számítógép segítségével is. A lényeg a személyesség, az egyediség. A napokban nyúlt egy ex libriseket bemu­tató kiállítás Ex libris és képkultúra címmel az Országos Széchényi Könyvtárban. A ki­állítással azonos időben megjelent egy ha­sonló című kötet is, amelyben 1050 könyv­jegy látható. Az albumot, miként az OSZK gyűjteményéből összeállított kiállítást is, Vasné Tóth Kornélia gondozta/szerkesztette. Ő egyébként nyelvész, művelődéstörténész, könyvtáros, szakkönyvíró, tudományos kuta­tó, fő kutatási területe a XX-XXI. századi ex librisek világa. A nagyon szép kivitelű albumban csupán néhány eligazító oldal vezeti fel a közel há­rom és fél száz oldalon, tematikus rendbe gyűjtött könyvjegyeket, melyek között egye­bek mellett láthatók történelmi, képzőművé­szeti, mitológiai, néprajzi, vallási, irodalmi, a növény- és az állatvilággal kapcsolatos té­mák, címerábrázolások. Káprázatosan finom és teátrálisan túlzó alkotások, de láthatók vic­ces megfogalmazású képek is. Megtudhatjuk, hogy rendelkezett ex librisszel például Babits Mihály, Radnóti Miklós, Juhász Ferenc, Falu­­dy György, Kodály Zoltán, Bajor Gizi, Károlyi Mihály, Horthy Miklós, Hofi Géza és Rodolfo is. Megismerhetjük híres emberek könyvje­­gyeit, és felismerhetünk a könyvjegyeken hí­res embereket. De amit elsősorban felismer­hetünk, az nem más, mint a könyv, tágabban a kultúra tisztelete és szeretete. Egy olyan érzés és gondolkodásmód, amely mintha kiveszőfélben lenne, pedig nagyon jól jönne ebben a sprőd és zaklatott magyar valóságban. VASNÉ TÓTH KORNÉLIA: Ex libris és képkultúra (modern magyar ex librisek) Kossuth Kiadó, Országos Széchényi Könyvtár, 2016 350 oldal, 7990 forint

Next