Népszava, 1883 (11. évfolyam, 1–52. sz.)
1883-04-08 / 14. szám
20X. évfolyam.. 1883. 1. szám. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal külső dokutexa 33. al. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide intézendők. Hirdetések jutányosan számittatnak. HEPszmn TÁRSADALMI ÉS GAZDÁSZATI NÉPLAP. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Budapest, április 1. 8-án. Előfizetés: Egész évre . . 2 frt. 40 kr Fél évre . . . „ 20 „ Negyedévre. . — „ 60 „ Egy hóra . — „ 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Előfizetéseket minden postahivatal elfogad. Hazánk és a külföld. Most nálunk a társadalmi életben épp úgy mint a politikában, napról napra növekedik az elposványosodás, a tétlenség, úgy anynyira, hogy a lapok olvasója azokat a czikkeket, amelyek hazai ügyekről szólanak, bizvást átugorhatja, mert azokban éppen semmi érdekest nem talál. Már a tiszaeszlári tragédia sem mutat föl újabb mozzanatokat, a csángók hazatelepítése már unalmas kezd lenni, az országgyűlés szünetel, de még akkor is, ha ülésez, az olvasó legfeljebb azt nézi, van-e abban valami, amit Németh Berczi mondott, mert a többitől már régen megcsömörölhetett. A gyilkosságok, utonállások, betörések, öngyilkosságok, sikkasztások, váltóhamisítások s egyébb bűntények, a rendőrség butasága és pöffeszkedése, a tisztviselők hanyagsága és visszaélései, a hírlapírók és képviselők közti párbajok és még a pikáns és botrányos esetek krónikája is annyira mindennapos dolgok, hogy már azokat sem szereti senki sem olvasni, mert ez mind csupa Eduard és Kunigunda, Kunigunda és Eduard. Azalatt a külföld annál több lápot nyújt épp úgy a hírlapok olvasóinak és még inkább a hírlapírónak. De a mi magyar főszerkesztőinknél mintegy mánia az, hogy belügyekre fektetik a fősúlyt, ezekkel untatják az olvasó közönséget és valóban sajnálkozásra méltó valamennyi munkatára, kinek rovatához tartoznak a belügyek és hazánk viszonyai. Képzelhető, mint rágják tollaikat és körmeiket, mint törik fejüket, elébb a fölött, miről írjanak, azután pedig, ha tárgyat találtak nagy bajjal, mit írjanak arról. Mert alig létezik már oly tárgy, amit fenekéig ki nem merítettek, el ne csépeltek volna. Megfoghatatlan, miket lehet még márczius 15-dikéről, október 6-dikáról irrii 1861 vagy 1867 óta. És ha egy uj sikkasztás történik, nem ismét azt kell-e irni a lapoknak, a mit Pauszról irtak és nem hányják-e a borsót a falhoz, ha Thaiszról és a rendőrségről imák ? És azt gondolják-e, ha Tiszát szidják, hogy ez azzal gondol ? Ha külföldi lapokat veszünk kezeinkbe, itt is ugyanazt látjuk, hogy a legtöbb czikk belügyi tárgyakról szól, de pillantsunk a Journal des Debatsba, a Daily Telegraphba, a Standardba, Timesbe, Daily Newsba, azt fogjuk látni, hogy a 8—10 hasáb, mely ott külföldi tárgyakról szól — jelesül az angol lapokban, melyek oly sűrűn vannak nyomtatva, annyit tesznek, mint nálunk akár az egész Pesti Napló, akár a Függetlenség, akár a Nemzet, az apróbbakról nem is szólunk. Mi magyarok magunk valljuk meg, hogy a mi szavunknak az európai koncertben nincsen hatása, mi magunk nagyon kicsinyeljük hatalmunkat. Míg Svájcz a maga harmadfél, Portugál a maga négy, Görögország a maga két, Románia a maga öt, Szerbia a maga másodfél és Montenegró a maga egy harmadrész millió lakosságával magát elég hatalmasnak érzi, hogy mint európai állam létezzék, azalatt Magyarország a maga 16 millió lakosával nem tartja magát elég erősnek, hogy Ausztria támogatása nélkül fenntarthatja függetlenségét. Azt mondják: „tengerünk nincs." De hát van-e Szerbiának tengere, van-e Montenegrónak. Romániának csak egyetlen egy hadihajója? És annyi tengere mint Montenegrónak és Romániának, Magyarországnak is van, Fiuméban és az egész tengermellékben. De ha magunkat oly kicsinyeknek tartjuk — és kétségtelen, hogy ha nem érezzük magunkat elég erőseknek magunk megvédésére, függetlenségünk fenntartására, holott 1849-ben megmutattuk, hogy elég erősek voltunk arra, mert két nagy hatalom ellen sikerrel harczoltunk és győztünk volna is, ha árulás nem vet véget dicső küzdelmünknek, akkor miért nem foglalkozunk többet a külfölddel és annak politikájával, hanem mindig belügyeinkkel? Nem látjuk-e be, hogy a külföld politikája ránk nézve több befolyással bír, mint érdektelen belügyeink? Előttünk van a példa az angol, franczia, belga és német hírlapokban, ott van a Times, Standard, Daily News, Daily Telegraph, a Journal des Debats, a France, az Independance belge, az augsburgi Allgemeine Zeitung, a Norddeutsche Allgemeine, a Köllnische stb., csakis ezekből tudják meg az olvasók, mi történik a világban és ha magunkat oly jelentékteleneknek valljuk, ismerjük be, hogy a mi sorsunk fölött nem mi, hanem Európa határoz s nekünk el kell fogadni azt, amit az európai areopag ránk mér. Minden tekintetben a külföldi események ránk nézve nagyobb fontossággal bírnak, mint mindaz, ami Magyarországban történik. De ha van egy osztály hazánkban, a melyre nézve a külföldi események legnagyobb fontosságúak s melynek mind arról, ami Európában történik, tudomást szükséges venni, úgy az a munkás néposztály, az az osztály, mely a munka emanczipácziójáért küzd, mely a munkát a töke zsarolása alól föl akarja szabadítani és a munkát a töke fölibe akarja tenni. Mindenütt Európában a munkásosztály, a nép az, mely fölkel a tőke és a kiváltságos osztályok zsarnoksága ellen. Azon két kérdés, amely miatt a népek mindeddig a hatalom ellen fölkeltek: a vallás és a nemzetiség, most háttérbe vannak szorítva a munkáskérdés által. Írországban, hol eddig a valláskérdés mindig első sorban állott, erről most már senki sem szól, a római katholikus írók a protestáns Parnellt választották a parlamentbe, hogy érdekeiket képviselje. Francziaországban az ultramontánok a munkásokkal egyesülnek, a bigot Anglia kénytelen egy törvényt hozni be, mely az istenre való esküt megszünteti a parlameti tagoknál. Olaszországban 138 tanú közt több mint ezek kétharmad része megtagadja az esküt, a spanyol „fekete kéz" új vallást és vallási szertartásokat hozott be, melyek a keresztény s jelesül a katholika vallás dogmáit és szertartásait elvetik, Muszkaországban a pópák minden befolyásukat elvesztették a népre. Mindezekről a mi magyarorországi lapjaink igen keveset szólanak és az olvasó közönség vagy nagyon felületesen, vagy éppen nincs tudósítva mindezekről. Pedig ezeket, a viszonyokat ismernie kellene, hogy azokhoz szabja megatartását, hogy azokat hasznára fordítsa, hogy mondhassa: valamint a franczia, angol, muszka, spanyol, olasz, német munkásosztály jogait követeli, úgy követeljük azokat mi is. Álljunk a mozgalomhoz, mely mindinkább átalánossá lesz. Maguk a kormányok is elkezdik ismerni a munkásnép jogosultságát és különbséget tesznek a munkások és azok közt az emberek közt, kik csak azért zavarognak, hogy ebben a zavarosban halászszanak. Bismarck az államszoczializmust már évek óta akarja behozni. A legutóbbi spanyol anarchista fölkelés után a kormány egy rendeletet bocsátott közre, melyben a munkásokat elválasztja a „fekete kéz" embereitől és a munkások szabadot bocsáttatását rendelte el. Francziaországban azokat a munkásokat, kik 9-én, 11-dikén és 18-dikán tüntettek, hasonlóképen szabadon bocsátja egymás után és most nagyon komolyan foglalkozik azzal, hogy a munkanélküli kárpitosoknak, asztalosoknak és más strikeolóknak munkát adjon, hogy megélhessenek. Nem sokkal fontosabb-e mindezekről részletes tudósításokkal bírni, mint a tiszaeszlári esetről, a csángók visszatelepítéséről, a középiskolákról és száz meg száz érdektelen és unalmas dolgokról olvasni? Ha a munkások ügye a külföldön győz, ha a tőke hatalma egész Európában meg lesz szorítva, vagy épen megsemmisítve, csak mi magyarországi munkások legyünk kiszorítva a kedvező viszonyok élvezetéből? Mi fog akkor történni, ha Francziaországban, Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, Muszkaországban és mindenütt Európában, kivévén Magyarországot, a munka a tőke fölött győzött ? Azt higyjük-e, hogy akkor a többi nemzetek törődni fognak azzal, emanczipálva van-e a munka Magyarországban a tőke zsarnoksága alól vagy nem? Éppen nem, a többi államok munkásosztályai azt mondják majd: „mi magunkért vivtuk ki azt, amivel bírunk, ti nem működtetek közre. Ez a ti bajotok, ha ki vagytok zárva az általános jólét élvezetétől. Mindenki magáért. Vívjátok ti is ki azt, amit mi kivívtunk, de ne várjátok, hogy támogatni fogunk, mert ti sem tettétek." Nálunk is a viszonyok majdnem olyanok, mint a külföldön. A munkásnép nálunk is érzi azt a súlyos nyomást, melylyel a tőke a munkára nehezedik, nálunk is vannak zavargó elemek, melyeknek ügye nem a mienk, mi ezeket a zavargó elemeket megtagadtuk, tagadjuk azt, hogy mi vel ők érdekközösségben állunk és valamint a külföldön a kormányok elválasztják a szorgalmatos munkásnépet a henyélő zavargóktól, úgy lesz kénytelen a kormány hasonlóképen igazságot szolgáltatni nekünk is. De hogy ezért érjünk, mindenek fölött szükséges ismernünk az eszközöket, melyeket más államokban alkalmaz a munkásnép, hogy jogait érvényesítse, ezt pedig csak akkor fogjuk ismerni, ha nagyobb figyelemmel olvassuk mindazt, ami külföldön történik, ha kísérjük az eseményeket, azoknak menetét, látjuk azt, miáltal vívta ki a munkásnép ezt és amazt a jogot, mikint kényszerítette a tőkét, hogy meghajoljon a munka előtt, mikint teszi le a fegyvert. Csak akkor remélhetjük, hogy a külföldi munkásosztályéhoz hasonló lépésekkel a+s-Ith .