Népszava, 1986. december (114. évfolyam, 282–307. sz.)

1986-12-15 / 294. szám

6 SZÉP SZÓVAL Stílusárnyalás a helyesírással „A szabál az szabál” — gúnyolták (tájszólásosan) valaha az elgépiesedett hivatalnokot vagy a nagyhangú rendőrt, aki jól-rosszul a fejébe vert, egyébként nem is mindig bántó rendeletet a közösség kárára, önkényesen alkalmazta, és aztán ezzel a bölcs mondattal „magyarázta” eljárását. Talán ezt is elkerülendő, a használati rend kézikönyveit összeállító testületek maguk is többször a józan határokon belül tágíthatóan fogalmazzák meg a nyelvi- i helyesírási „szabályokat”. Mivel alább írásrendszerünktől eltérő, mégis kifogástalan példákról lesz szó. A magyar helyesírás szabályaira hivatkozom: ez a legáltalánosabb elvek kiemelt ismertetése után számtalan olyan tipikus esetet is felsorol, amelyben a gyakorlat más megoldást kényszerít ki, vagy legalább olyat is megenged. Ugyanilyen viszonylagos szabadság érvényesülhet mindannyiunk írásában ott is, ahol az általában helyes formáktól való tudatos eltéréskor a stilisztikai árnyalás szándéka vezeti az írót. Az alábbiakban az ilyen esetek közül mutatok be néhányat. Hadd kezdjem a sort egy közismerten szókimondó, egyénies helyesírású régibb levélírónkkal, Petőfi Sándorral. 1849 elején félig keserű akasztófahumorra valló túlzással megötszöröz egy mássalhangzót: „Bizony, ... kuttattyául vagyunk ... de ne busulj, én még élek.” Ugyanott a keltezésben azzal teszi nevetségessé az akkor még Arany tollán is megjelenő régies (h-s) Szalontha betűsort, hogy ő meg Debrecennek írja akkori tartózkodási helyét. Jókaitól pénzt követelő, barátian kötekedő levelében pedig a gúnyosan használt dicsérő szó után kerek tíz felkiáltójelet tesz: „De mik ezek önnek nagylelkűségéhez képest!!!!!!!!!!” A mai közszokásban a leggyakoribb írásbeli stíluseszköz a tiszteletet, olykor lenézést, gúnyt kifejező nagybetű, illetve kisbetű. Az elsőre egy írói példa Déry Tibor emléktöredékeiből: „Az író... miért ne szólhatna egy jó szót a Hivatalról'’.. s egy újságnyelvi: „Mert csakugyan legendás valaki volt [Svéd Sándor]! A BARITONISTA, így, csupa nagybetűvel.” A másodikra Karinthy Frigyesnek Móricz Zsigmond „tollára adott” irodalmi karikatúrájából idézem: „Három másik ember jött... A tömörkény meg a gárdonyi meg a mikszáth.” A német ajkú turisták a valóban nemzeti jellegű áru vagy szép látnivaló helyett gyakran a giccsért fizetnek jobban, azért került némely szavunkba s helyett a német sch betű. Urbán Ernő is gúnnyal írta: „Ó, magyarosok vendégszeretet és ... kemény valuta”; egy minapi bírálatában Lázár István szintén ezt követte: ,,[A lemez] a Rádiókabarénak nem a »népiesek«, hanem a valóban népi anyagából [merít]”. A dzsentri családnév végi y betű szintén évtizedek óta él a színészies álnemzeti vagy búsmagyar érzés megnevezésében, egy filmkritikából: „[így] nem sikerül többet összehozni a western ábrázolóeszközeiből, mint egy szentimentális-hazafias körképet.” Az szintén ismert szokás, hogy a mások értelmezésében használt vagy a ritka, szinte pillanatnyi alkotású szót idézőjelbe tesszük. Abody Béla néhány éve olyan emberekről írt, akiknek egyénieskedő vonásai semmi igazi értéket nem képviselnek, akiket csupán „A súlytalan, de kellemetlen »másság« jellemez”. Bizony, a Rádió, az Akadémia nyelvi közönségszolgálata, anyanyelvi rovatot fönntartó lapjaink szerkesztősége a sok helyes, nyelvünk szeretetére és éberségre valló hasznos „hibabejelentés” mellett kap néhány olyan levélbeli rosszallást is, amely valamely általában helyes nyelvi vagy helyesírási szabályunk megsértése ellen tiltakozik, holott a tollhegyre tűzött forma sok esetben — mint idézett példáink is igazolják — a vitatott helyen az információt pontosabban, sokoldalúbban fejezte ki, mintha a „vádlott” a máskülönben csakugyan helyes szabályt alkalmazta volna. Tompa József Az Épületkerámiaipari Vállalat néhány esztendeje több képzőművészt is támogatkerámiából készült faliképek, illetve művészi burkolatok kivitelezésében. A közös munka szép eredményeként most a Belvárosban, a Haris köz 1. szám alatt kerámiastúdiót, azaz bemutatótermet nyitott, amelyben Würtz Ádám és Ezüst György festőművészek kerámiakísérleteivel ismerkedhet meg a közönség. A bemutatott munkák egy része egyedi műalkotás, ennek megfelelően magas árral. Szép számmal kaphatóak azonban lényegesen olcsóbban művészi kivitelű sokszorosított alkotások is, melyeket a gyár újonnan létrehozott műhelye készít a művészek szakavatott irányításával. Képünkön a vásárlással egybekötött kiállítás egyik reprezentatív darabja, Würtz Ádám Mitológia című kerámiaképe. Évtizedek óta küszködünk annak a meghatározásával, hogy mi is voltaképpen a giccs? Nemcsak modern, huszadik századi jelenség, de kétségtelenül a technikai civilizáció terjesztette el. S amíg a giccs a szegények cifrálkodása volt csupán a múltban, manapság már a gazdagoké is. Hajdan a vásári bóvli, az olcsó üvegportéka, a kegyhelyek filléres emléktárgyai, az olajnyomat jutott a legszegényebbeknek, a kerti törpe, a gombolyaggal játszó cica vagy az erdőszéli szarvasbőgés a szegény középosztálynak. Jobbára rossz anyagból, papírmaséból, gipszből, hitvány kivitel, ügyetlen művészi iparkodás, érzelmi selejt és tartalmi közhely. Hegedűsbravúrt utánzó cincogás, csöpögős érzelgősség — világfájdalmas nyerítés nóta címén; együgyű versikék, és a giccs nagyjából körül volt kerítve. Gillo Dorfles könyve szerint viszont — amely most jelent meg a Gondolat Kiadó- nál — mi vagyunk körülkerítve giccsözönnel. A technikai civilizáció sokszorosította a giccset, ügyes mestereket, néha még művészeket is a giccs szolgálatába állított, s jó minőségű nyersanyaggal álcázza a tartalmi sületlenséget, az érzelmi közhelyet. Már nemcsak alkalmi vásári sátorban kacérkodik velünk a hivalkodó ízléstelenség, hanem a színházban, a moziban, a televízióban; a rádióból is az folyik Gillo Dorfles és munkatársai szerint. S ami a legnagyobb baj szerinte és szerintünk is, hogy engedékenyek vagyunk a giccstelenséggel, természetesnek tartjuk az ízléstelenség irodalmi, képzőművészeti, építészeti, zenei rémuralmát, sőt, mi több, már nem is érzékeljük mindig, hogy a giccset összekeverjük a jó művészettel, s áldemokratikus jelszóként hangoztatjuk, ha ez kell a tömegeknek, hát akkor egyék ezt. Holott a tömegek nem tudnak beleszólni sem a rádió, sem a televízió műsorszerkesztésébe, de még az utcai plakátok tervezésébe, a mozifilmek rendezésébe vagy csicsás-ízléstelen újgazdag házak építkezésébe sem. Elbizonytalanodtunk , a giccs megítélésében, a rossz ízlés terrorja alatt élünk. Mindezekért megszívlelendő és elgondolkodtató ez a könyv. A giccs, ami alá azt írta alcímnek a szerző, hogy „A rossz ízlés antológiája.” E könyv szerint, úgyszólván nincs ma már az életnek olyan szelete, amelybe ne tört volna be a giccs. Sőt, a kötet egyik társszerzője bevezeti a kérdéskörbe a giccsember fogalmát, ami úgy is érthető, hogy a giccs tömegszükséglet. Mivel azonban ízlésre lehet nevelni, és a jó művészetre bizonyos mértékben rászoktatható az emberek túlnyomó többsége, a tömegszükséglet fogalma nem menti föl a tömegszórakoztatás vezetőit és munkásait felelősségük alól. Nagyon elgondolkodtató Broch, a világhírű teoretikus ama kijelentése, hogy a giccs kapcsolatban van a neurózissal is. Ami a legfontosabb okfejtésében, hogy a giccs nem pusztán silány, rossz, hitvány művészet, hanem még a rossz művészettől is teljesen elkülönülő, zárt rendszer, amely „idegen testként ül a művészet összrendszerében ...”, olyan tehát a művészet testében, mint a rákos daganat — burjánzik, és pusztítja az egészséges szervezetet. A giccsember kétségtelenül köztünk él, és bennünk is megbújhat. Ez a giccsember — a könyv szerint — giccsesen gyönyörködik még a természetben is, ráviszi tehát a látványra a maga lelkületét és ízléstelenségét. Ez az állítás igaz is, meg nem is. Mert ha a giccset ennyire függetlenítjük a tárgytól, a megjelenési formától, s csak a giccsember kisugárzásának tartjuk, akkor a giccses kerti törpe nem giccs, ha mondjuk Leonardo da Vinci nézi, mert ő képtelen kisugározni önmagából giccset a látványra. Ezért nem is lehet elfogadni azt a megállapítást sem, hogy van „autentikus természeti giccs is ...”, mint amilyen a „Yelloirstone-park, a Niagara-vízesés, a postojai barlang, a Mont-Saint- Michel szigete vagy Capri...” Mivel indokolja eme állítását a szerző, giccses a természet szerinte, amikor „önmagát utánozza, jobban mondva, amikor az emberek épp a leginkább inautentikus vonásait látják meg benne.” Logikai bukfenc ez a javából. Mert bizony a giccs csak emberi tevékenység végterméke lehet, aminthogy a természetben nem létezik sem komikum, sem tragikum. A giccs sem a természetben rejtőzik, hanem a természet giccsember szerinti értelmezésében. Inkább azt kellene mondanunk, hogy a giccs létezik egyfelől a kerti törpében, az aranyozott gipszszoborban, a harsányul ízléstelen festményben, az utcai plakátban, az idétlen tömegzenében, a nézőt csalogató silány filmben, a politikai vagy vallási tárgyú bóvliban, akár jó anyagból, akár rossz anyagból is készült, létezik giccs tartalmi ízléstelenségben és formai ügyetlenségben is, de emberi kéz, emberi érzelem és ízléstorzulás nélkül nem létezhet. A természet ki van szolgáltatva az embernek. Azzal is, hogy alig tud védekezni tönkretétele ellen, azzal is, hogy az ember azt olvassa ki belőle, amikre képes. Ha giccsre képes, azt olvassa ki a legszebb hegyvonulatból is. S mivel a tömegkommunikációs eszközök elmossák az ízlés és az ízléstelenség, a jó minőség és a rossz minőség, a művészet és a bóvli közti különbséget, a néző lasan érzéketlenné válik a minőség iránt, és giccsemberré válik. A giccsember érzéketlen a nem giccsember szépségideálja iránt. Egyáltalán érzéketlen az igazi szépség és igazi művészet iránt. Úgy is mondhatnánk, hiányzik egy érzékszerve. Ezért ha hatalomhoz jut valamely tömegtájékoztató poszton, magától értetődően terjeszti a gicscset, és föl sem fogja, meg sem érti, hogy miért rossz, veszedelmes az, amit művel és amit terjeszt és amit ránktukmál! Pozíciójánál fogva képes ránktukmálni az ízléstelenséget. És hozzászoktat bennünket a giccshez, vagy éppen a rosszhoz. És ha nem is csinál belőlünk kerti törpéket, de elszegényít mindenképpen : elszegényíti érzelmeinket, elszegényíti művészi örömeinket, megsilányítja gondolatainkat. A giccsember éppen olyan közellenség, mint Néró vagy Hitler, ha a legkisebb uralomhoz jut. Csak nem fizikailag semmisít meg, hanem érzelmileg, értelmileg alacsonyít le. Ezért kellett ezt a könyvet kiadni, ezért kell erről a könyvről sokat írni és beszélni, és ezért kell napirenden tartani a giccs elleni küzdelmet. Szalay Károly Parttalan giccs HÉTFŐ, 1986. DECEMBER 15. NÉPSZAVA Elhunyt Páger Antal Rövid, súlyos betegség után, 87 éves korában elhunyt Páger Antal Kossuth-díjas, kiváló művész, a Vígszínház tagja. Temetéséről később intézkednek.. A modern magyar színjátszás egyik legnagyobb egyénisége távozott el körünkből Páger Antal személyében, aki nemcsak a színpadon, hanem a filmvásznon is emlékezetes alakításokkal írta be a nevét századunk hazai kultúrtörténetébe. Tudtuk róla, hogy nem egészen egészséges, ám senki sem gondolta volna, hogy alig pár héttel 88. születésnapja előtt elragadja a halál hisz nap mint nap fellépett a Vígszínházban, szerepelt filmjeinkben és feltűnt a tv képernyőjén. 1889. január 29-én, Makón született, s még nem volt húsz éves, amikor odahagyva a jogi egyetemet, eljegyezte magát a világot jelentő deszkákkal. Sokáig vidéken, Székesfehérvárott, Kecskeméten, Pécsett, Nagyváradon és Szegeden játszott — főleg „naturbusch” és táncoskomikus szerepekben. Karrierje a harmincas évek elején kezdődött, amikor a fővárosba szerződött, előbb az Andrássy úti, majd a Belvárosi Színházba. Könnyed, természetes játékmodora, szuggesztív jellemformáló készsége révén szinte minden szerepkörben elfogadtatta magát; ugyanezen erényei miatt szívesen foglalkoztatták a bontakozó magyar film mesterei is. A negyvenes években már ismert és népszerű művész volt, a Vígszínház, majd ismét a Belvárosi Színház tagja, ezért is keltett megütközést, hogy politikai nézeteiben jobbos eszméket vallott. 1944-ben távozott is az országból, s Argentínában telepedett le. 1956-ban kormányzatunk engedélyt adott hazatérésére, s hozzájárult ahhoz is, hogy színészi pályája folytatódjék. Egykori sikerszínháza, a Vígszínház fogadta ismét tagjai sorába, s ő nagyszerű alakításokkal (Bolkonszkij herceg a Háború és Békében, Karenin gróf a Karenina Annában, Kántor János a Földindulásban stb.) hálálta meg a hivatalos szervek, a szakma és a közönség bizalmát. Színpadi sikerei mellett egyik megalapozója volt a magyar film világhírnevének is — elsősorban pompásan kimunkált parasztfigurái okán. Filmszínészi pályája a hatvanas-hetvenes években tetőzött, amikor olyan értékes filmalkotásokban kapott főszerepeket, mint a Merénylet, az Elveszett paradicsom, a Hattyúdal, a Húsz óra, Az orvos halála és az Utószezon. A Kosztolányi regényéből forgatott Pacsirtában nyújtott alakításáért (Vajkay Ákos szerepét játszotta) a cannes-i filmfesztiválon a legjobb férfialakítás díját kapta. Mondják, hogy a magánéletben sokszor indulatos, a nézeteihez makacsul ragaszkodó, sőt kiengesztelhetetlen volt. Mindennek a színpadon nem volt nyoma. Itt mindig melegszívű emberként, minden dolgok bölcs megértőjeként, humanistaként tündökölte hivatását egy nép nevelésének szolgálatában állítva. Így marad meg emlékezetünkben is. T. A. Mitől lesz az ember — ember? Eredendően jónak, tisztának születik — vagy csak később tanulja meg mindazt, amit elfogadhatónak, érvényesnek ítél a társadalom, a közvélemény? A felvilágosodás gondolkodóit különösen foglalkoztatta ez a kérdéskör. Már csak azért is, mert határozottan állították: minden ember „tisztán” születik, s csak az előttük járó nemzedékek példája nyomán, a társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok alapján — válik azzá, aki, ami... Nem véletlen, hogy Rousseau is — a társadalomkritikai ítélet bizonyításához — gyűjteni kezdte az úgynevezett „vademberpéldákat”. Azoknak az „élőlényeknek” a történetét, akik ugyan embernek születtek, de valamilyen véletlen folytán „kiestek” a társadalomból — ám a természet közegében mindvégig megőrizték „eredendő jó tulajdonságaikat”. ... A 19. század elején találtak rá a nürnbergi vademberre is. Kaspar Hauser történetét legelébb Paul Anselm Feuerbach írta meg, „az ember lelki élete ellen elkövetett bűncselekmény" példájaként. De a természet romlatlan gyermekének tragikus sorsa, aki valóban „jobb, nemesebb lelkű volt, mint a társadalmi neveléssel megrontott ember”, megihlette, megérintette a költők, írók fantáziáját is. (Verlaine majd negyven évvel Kaspar halála után írja ezeket a sorokat: „Csak szemeim kincse ragyog / s jöttem velük, bús árva, csendes / a nagyvárosi emberekhez, / és ők azt mondták csalok.” ... A hajdani „vadember" sorsát, tragédiáját idézi Werner Herzog filmje is , melyet szombaton vetít a televízió. A történet nagyjából követi a német jogász egykori feljegyzéseit. (Nürnberg polgárai döbbenten figyelik a „megszokottól eltérő”, különös figurát. Először állatnak nézik , és istállóba dugják, majd csavargóként tömlöcbe zárják. Később cirkuszban mutogatják, mint az akkori „a világ négy rejtélyé"-nek egyikét. De Kaspar Hauser igazi kálváriája akkor kezdődik, amikor Stanhope angol lord elhatározza: fiává fogadja a nevezetes lelencet, és megtanítja mindarra, ami a normális, az elfogadott élethez szükséges ... Sokan és sokféleképpen magyarázták már Herzog többrétegű filmjét. Annyi bizonyos: a film elsősorban azt sugallja, hogy az emberré válás nem csak velünk született készség, hanem meg kell tanulnunk emberré lenni. Még akkor is, ha Kaspar Hausert kirekeszti, megöli a 19. századi Németország „idomítói gyakorlata”. „Az ember lelki élete ellen elkövetett bűncselekmény” — írta Paul Anselm Feuerbach Kaspar Hauser tragédiájával kapcsolatban. Vajon a hajdani, szigorú és igazságos ítéleteiről ismert német jogász hogyan vélekednék a magyarországi, 1945—1950 közötti népbírósági perekről? Nevezetesen arról az epizódról, amikor az egyik védőügyvéd — elfogultságra hivatkozva — megkérdőjelezi a „népbíróság illetékességét”. Bizonyos, hogy Feuerbach is egyetértett volna a törvényességi óvást elutasító ügyész szavaival, miszerint: „Embert ölni, egy népet elárulni mindig büntetendő volt, erkölcsi, világi és egyházi szempontból...” ... Mert akkoriban, ott a Zeneakadémián — a háborús bűnösök perében — a népbíróság bizonyítási eljárásain láthatatlanul ott tanúskodtak a halottak is ... Azok, akik az „őrült eszme” intése nyomán gázkamrákba meneteltek ... Azok, akik a Donkanyarnál fulladtak a tűzesőbe és a hóhalálba ... S azok is, akik utolsó „emberi hangként” legfeljebb már csak a bombák sivítását hallhatták a házfalak, emeletek omlásában. ... De hát kik is voltak Szálasiék, akik az őrült eszme jegyében szorgalmazták egész Európa, s ezen belül „Magyarország elrablását”, pusztulását? Zinner Tibor és Róna Péter Szálasiék bilincsben című kétkötetes tanulmánya — mely a Lapkiadó Vállalat gondozásában jelent meg — rendkívül hiteles képet rajzol a népbírósági perek menetéről, s az „ölésben, népárulásban” bűnösnek bizonyult politikusok torzult jelleméről. G. I.