Ország-Világ, 1904 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1904-05-15 / 20. szám

386 zet fölocsudva, újra hinni és remélni kezdett. Hisz Miltonként látnoki szemeiddel a végtelenbe merülve, Te jövendölted a föltámadást. S Te most búcsúzol tőlünk, midőn jövendölésed beteljesült, most hagysz el bennünket, hogy sohase lássuk többé fejedelmi arczodat, sohase halljuk többé buzdító, fölemelő szózatodat! Alig egy esztendeje »Aranyember«-ed századik előadását ünnepeltük s ime, az aranyember visszaadja aranyát a földnek, melyből vétetett. Csak aranyát. Az istenit, a halhatatlant itt őrizzük műveidben, míg magyar él, haza áll! Dicsőséges lelked fénysugaras útján, a magas égen, ahol bolygók kergetik egymást, álljon őrt felettünk, büszkén, rendületlenül, mint észak csillaga. Hogyha ismét elborul, villám képében, mennydörgés zajában kiáltsa felénk: »Ne engedjétek ország czímerét!« Mi megértjük és meghallgatjuk azt. És most haladj tovább utadon a halhatatlanság felé. Kényeink, áldásaink kisérnek. Elbocsátunk, Isten veled! Ezután elvonult a fényes menet az úton és a megásott sírnál áll a koporsó kísérete. A sír nyitott szája körül az irók fáklyája lobog. A pap elmondta imádságát, Herczeg Ferencz pedig a következő rövid, de remek beszédben búcsúzott el a Petőfi-társaság nevében a volt elnöktől: A Petőfi-társaság nevében köszöntelek, fejedelme az irótollnak, midőn átléped az örökkévalóság küszöbét. Fehér, fényes alakod eltűnik szemünk elől. De az út, melyen szellemed járt, örökre tündökölni fog a magyarság egén, mint második Hadak útja. A végbúcsú pillanatában úgy érezzük, hálát kell adnunk a Gondviselésnek, hogy oly gazdag, szép, nagy életet adott Neked. S meg kell köszönnünk Neked, hogy életedben oly nemes, jó, gyöngéd és egyszerű voltál. Te, ki fejeden érezhetted a halhatatlanság koronáját, arra méltattál minket, kicsiny halandókat, hogy fiaidnak nevezz. Most árván állunk sírod körül és ha fölszálló szellemed letekint ránk, láthatja, hogy rémület és szomorúság szorítja össze sziveinket. Ha meghal a nemzet hérosza, emlékének könyekkel áldozzanak a nők és fogadalommal a férfiak. Hallgasd meg a mi fogadalmunkat. Megfogadtuk, hogy utolsó lehelletünkig hűséges szolgái leszünk a haza és a becsület ideáljának, melynek a Te tollad annyi diadalt szerzett. Tudom, hogy szellemednek kedves a mi áldozati ajándékunk! A dicsőség csillaga ragyogjon sírod fölött, mesterünk szivettépő zokogásban tört ki és a ládikát összecsókolta ... Aztán leeresztették a koporsót; a hantok, melyek dübörgéséről a költő oly fenségesen irt, ráhullottak, legelsőnek a komáromi hantok. Mindenki vetett egy marokkói földet a koporsóra, a miniszterek, a tábornokok, az irók, mind, a ki csak a sir körül volt. És a koporsó eltűnt a föld kebelében. Jókait átvette az anyaföld, melyet ő annyira szeretett. A temető, mely a tavasz ifjú lombdíszében várta az elnémult lantost, gazdagabb lett egy frissen hányt sírdombbal. És e sírdombnál egy nemzet kegyelete fog őrködni mindig. Első találkozásom Jókaival. Az »Életképek« szerkesztőségében történt csaknem harmincz évvel ezelőtt. Már mint diák bálványoztam Jókait. Az ő munkái adták meg első ifjúkorom költészetét. Az élet úgy is rideg volt, zordon és nagyrészt szomorú. Negyedik osztályos diák voltam, mikor a kenyérkereset gondjai már vállaimra nehezültek. Mikor más gyermekifjú lerázza az iskolaidő unalmas óráinak porát s a harmadik vagy negyedik óra lecsörgetése után, vígan lármázva szalad a rétre lapdázni vagy pajtásaival játszani, akkor nekem a város másik végére kellett gyalogolnom, hogy ábéczére tanítsak valami kis gyermeket. Nekem ugyan ritkán virult a mező, kevés szabad óra öröme intett. Ha mulatni mentem volna, egy sötét arczúfigura meredt elém, tiltó ujjait ridegen fölemelte s azt súgta a fülembe : »kötelesség . . . kenyér . . .« Édesanyám mindent megtett értem, a mit egy áldott, szegény özvegy asszony megtehet. Hát énnekem is meg kellett tennem mindent, a mit gyermekvállam elbírt. Édesanyám aztán születési vagy névnapi ajándékul nem játékot vett, hanem Jókainak egy-egy kisebb regényével vagy elbeszélésével örvendeztetett meg. Az a negyvenkrajczáros füzet nagyobb örömet hozott nekem, mint ha Isten tudja miféle drágaságot hozott volna. Ezeknek a Jókai-féle munkáknak az olvasása volt az én ifjúkorom öröme, költészete. Pajtásaim nem igen voltak. A könyvek lettek jó barátaim s mikor kis udvarunk szögletébe húzódva, anyám kis kertének nyíló virágai között a »Csataképek«-et vagy a » Vardoniták«-at olvastam : elfelejtettem a szegénységet, a fáradságot s repült a lelkem, repült oda, a hová Jókai ragyogó szelleme vezette . . . Mikor 1871-ben Pestre kerültem, első dolgom volt a Stáczió-utczán végig-végig menve, megkeresni a költő házát s ott órákig elméláztam, lestem: nem jön-e ki ? S mikor csakugyan, hazulról távozva, elment előttem, úgy tekintettem rá, mint egy vándorló szentre. Mélyen leemeltem a kalapomat előtte s végtelen boldog voltam, hogy kegyesen elfogadta a köszönésemet, annak emlékével mentem haza szerb-utczai nyomorúságos hónapos szobámba, melybe sohasem sütött a nap . . . De bevilágította azt e pillanat emlékezete. Mikor aztán irodalmi próbálgatásom elseje, »Iskarióth« némi elismerésre talált, munkatársa lettem az »Életképek«nek, a melyet Szana Tamás kedves barátom szerkesztett, de a melynek Jókai volt a főszerkesztője. Egy délelőtt valami verset vittem be s látván, hogy Szana és Tors valaminek az áttekintésével vannak elfoglalva, a kigyó-utczai redakczió-helyiség szűk, homályos szobájának egy sarkába vonultam és várakoztam türelmesen. Egyszerre lépések hallatszanak az előszobában. Nyílik az ajtó, Jókai lép be. Megdobbant a szívem. Szana és Tors eléje sietnek, szívélyesen beszélgetnek vele , röviden elvégzi a teendőket, megmozdul, indulni akar. Abban a pillanatban a sarokba téved a tekintete. Megpillant, észre. Megszólalt még Komáromnak és a szónoka. Tuba János, Komárom képviselője egy kis láda földet tartott kezében. Jókai szülőházának kertjéből való volt ez a föld. Mikor a szónok ezt megemlítette, Hegedüsné Jókai Jolán görcsös, a szülővárosnak, magyar ifjúságnak vesz Jókai atyjának fuvolája,alevélnyomója, keféje [■ és levéltározója. Jókai atyjának tintatartója és két imakönyve. Jókai édesatyjának arany kardja, látcsöve és ruhájának egynéhány zsinóros díszítménye. Richter K. eredeti rajzai az »Ország-Világ« részére. ORSZÁG-VILÁG 1904