Orvosi Hetilap, 1977. szeptember (118. évfolyam, 36-39. szám)
1977-09-18 / 38. szám - HORUS - Szállási Árpád: Hamvasztás körüli viták a századfordulón
% 2292 zott, lesoványodott, csalódottsága kétségbeesett reménytelenséggé vált, szorongásai egyre súlyosbodtak, végül már az egyedülléttől is félt. Az utolsó nap estéjén reményevesztetten, testben, lélekben összeomolva vonult vissza kis szobájának magányába és azon az éjjelen, 1945. március 31-én szíven lőtte magát. A kitzbüheli városi hatóság temettette el. Így végződött a nagy szellemi értékekben gazdag magyar tudós földi pályafutása, aki még sok alkotással gazdagíthatta volna szaktudományunkat Pap Zoltán dr. A HALOTTÉGETÉSRŐL. IRTA Dr. CSERNOCH JÁNOS. Hamvasztás körüli viták a századfordulón Századfordulónk mínusz—plusz tíz esztendővel a világtörténelem egyik legnagyobb korfordulója. Szellemi téren mindenképpen. Fizikában gondoljunk például a Planck-féle kvantumelméletre, az Einstein-féle speciális relativitáselméletre, vagy az óriási horderejű radioaktivitás felfedezésére. Az orvostudományban az immunterápia, a röntgendiagnosztika és a fő vércsoportok felfedezése a nagy irányjelző mérföldkövek, de mindenki szinte hasonlókat sorolhatna a maga szakmájából. Vagy vegyük a művészeteket. A színes fényképezés anakronisztikussá tette a festészetbeli természethű ábrázolást, a konzervatív akadémikus nem tudta többé megakadályozni az újfajta látásmód, az impresszionizmus diadalát. Az építészetben uralkodott a legkétesebb érték: a szecesszió. A szobrászatban Rodin hatalmas életműve folytathatatlanná tette a klasszicizmust, a tehetséges modernek visszatértek a primitív formákhoz (vigyázzunk, a franciában ez a jelző itt nem pejoratív jellegű!), s a legősibb kultúrák egyszerű, tömören kifejező figuráiból merítettek ihletet a megújhodáshoz. Ilyen pezsgő-forrongó szellemi életben ki gondolná, hogy a holtak (hamvasztása) körül is mily heves viták parázslottak fel? A liberalizmus és a konzervativizmus párharca bolygatta a temetők csendjét, borzolta a könnyen befolyásolható kedélyeket. Pro és kontra minden valaki hallatni akarta a hangját. Mivel a liberalizmus legfőbb szószólói orvosok voltak, érdemes idézni a sajtópolémiák legjellemzőbbjeiből. A vita azóta egyértelműen eldőlt. Koraiak voltak a konzervatívak kétségei, nem lett kötelező a „hullapirománia”, ki-ki szabad akarata szerint választhatja meg hozzátartozóinak (avagy végrendeletileg magának) a végtisztesség módját. A hullaégetés történetének ismertetéséhez természetesen a görög és a latin szerzők a legfontosabb forrásaink. Trója ostrománál Achillész legjobb harcostársa, Patroklosz elesett, s a sebezhetetlen hős holt barátját máglyán hamvasztotta el, ez volt a katonákhoz méltó temetés. Periklész aranykorában különösen a pestisben elpusztultakat csak elégetni lehetett. Hellén íróknál elföldelés nemigen említtetik. A rómaiaknál már mindkettőre törvény volt, de csak a városokon kívül. Ver- CBZTBK001L ■887. gilius is egy hamvasztást ír le az Aeneis VI. fejezetében, s a megmaradt „pernyés csontokat” urnákba helyezték. Az volt az alapelv, hogy miként az ércből az aranyat a tűz, úgy „olvasztja” ki a láng a testből a lelket. Kivételt képeztek a villámsújtottak, náluk ezt az elemi csapás végezte el. Ami a biblia népét illeti, Saul király hősi halált halt fiait megtiszteltetésül elégették, míg az erkölcstelen életet éltek hulláját csak elföldelték. Külön érdekes az egyiptomiak eljárása, amit Flórián Károly dr. az Eperjesen 1903-ban kiadott könyvében (A halotthamvasztásról) addig nem hangsúlyozott szempontból világított meg. Szerinte a Nílus-völgyi ősbirodalomban (persze itt nem a fáraók hatalmasan hivalkodó piramisaira és a szakszerű balzsamozásukra gondol) a hamvasztás két okból nem honosodhatott meg. Egyrészt a forró levegőn a száraz homokban a hulla hamar mumifikálódott, másrészt nem rendelkeztek a máglyákhoz szükséges megfelelő tüzelőanyaggal. Vulgáris, de logikus és egyáltalán nem hihetetlen magyarázat. Szerinte „mióta Egiptomba bevonultak az elföldelés szokásaival élő arabok, azóta az egykor virágzó, egészséges Egiptom a pusztító járvány állandó tanyája”. Ázsiában a halottak eltemetését a keselyűkre bízták, Tibetben pedig a megszárított hullákat porrá őrölve a szántóföldekre szórták szét. Visszatérve a római birodalomra, a kereszténység térhódításával lassan az elföldelés vált szigorú