Pesti Hírlap, 1908. november (30. évfolyam, 262-286. szám)
1908-11-03 / 263. szám
1908. november 3., kedd. PESTI HÍRLAP Egressy Gábor. (Születésének századik évfordulója alkalmából.) Nagy akaraterő és kosi önfeláldozás kellett ahoz, hogy valajd nálunk a tizenkilencedik század elején szinész akart lenni. A nemzeti művelődés, a hirlapirodalom, de maga a szép litteratura is, még olyan zsenge korát élte, hogy a művész élete valóságos kálvária volt s erkölcsi elismerésen kivül csak koldusbotra számíthatott. Galambos Gábor, a lászlófalvai (Borsod) ref. pap fia, mégse riadt vissza ettől a tövises, keserves pályától, lelke szomjazta a dicsőséget s mint togatus diák felcsapott vándorszínésznek. Csodálatos, hogy e forrongó időben, amikor a szabadelvű párt döngetni kezdte a konzervatívok páncélját, amelylyel a szabadabb szellem minden legkisebb szárnylebbenését el akarták nyomni, épen az írók voltak azok, akik a színpadra vágytak. Petőfi, Arany, vándorszínész truppoknál hányódtak. Talán azért, mert nem lévén szabadsajtó, azt hitték, hogy egyedüli érintkezési pont a közönséggel csak a színpad lehet. Talán Galambos Gábort is ez a gondolat vezethette, hogy Egressy néven színészszé lett. Mert ő jelesül forgatta, a tollat s ha a színpadon oly nagy sikerei nem lettek volna, csaknem kétségtelen, hogy íróvá lesz. Kassán már elsőrangú szerepeket játszott, onnan a budai színjátszó társasághoz került, 1837-ben pedig az újonan megnyílt Nemzeti színházhoz. Szép alak volt, de nem olyan imponáló, mint Lendvay Márton, a hölgyek kedvence. De többet tudott nála, alakító képessége nagyobb volt, külföldön is járt, sokat tanult, látott és tapasztalt s bármily szerepben művészi alakítást tudott nyujani. Szoros barátság fűzte Petőfihez. A költővel még akkor barátkozott meg, amikor ez Fekete színtársulatához akart szerződni. Ő, Lisznyay és Degré Alajos melegen ajánlották. Később, mikor Petőfi a Pesti Divatlap „szerkesztősegédje'' lett kosztért, lakásért s havi tizenöt váltó forintért (1844-ben), Egressy már ünnepelt művész volt, akinek a népszerűsége a Lendvayéval vetekedett. Petőfinek még ekkor is a legfőbb vágya volt szinészszé lenni s folyton küzdött magában, hogy mi legyen, költő-e vagy színész. Sokat járt a Nemzeti színház előadásaira s művészideálja Egressy Gábor volt. Ő honosította meg nálunk a Shakespeare-i estéket. Egyik leghatalmasabb és legigazabb tolmácsolója volt a nagy angol drámaíró szellemének. Amidőn Maehbetet játszotta, Petőfi hazarohant, föl s alá járt szobájában s hajnalra verset irt Egressy Gáborhoz. Másnap reggel letisztázta, elvitte, a művészhez, felolvasta s emlékül neki ajándékozta a vers kéziratát. Amikor Egressy jutalomjátékára készült s darabot keresett, Petőfi nyolc nap alatt megírta Zöld Marciját a művész számára. Ezt azonban sohase adták elő. Egressy a Szökött katonában lépett föl. Petőfi megkérte, hogy ő is felléphessen a darabban. Egressy ezt kivitte, de megfogadtatta a költővel, hogy ha vendégszereplése balul végződik, örökre szakít a gondolattal, hogy színész lesz. Petőfi fellépése csakugyan nem hozott sikert s ő valóban lemondott gyermekkori szerelméről, a színpadról. Egressyhez való barátsága azonban együtt nőtt a művészete iránt érzett tisztelettel. Ő keresett és fogadott lakást a költőnek, mikor ez megházasodott. A negyven éves művész a márciusi ifjúsággal tartott, midőn ez néhány óra alatt történelmet csinált. A délutáni népgyűlésen beszédet intézett a néphez, este ő szavalta el a Nemzetiben Petőfi Talpra magyarját. Amidőn a Nemzeti színház tagjai közül Báncsy, Szentpétery, Szigligeti Ede, Szigeti József, Kőszeghy, Füredi, Egressy Béni, Lendvay és László nemzetőrök lettek, Egressy is lelkesedéssel csatlakozott hozzájuk. Kossuth Lajos különösen nagyrabecsülte a művészt, mint a Shakespeare-kultusz megindítóját. Kossuth a börtönben Shakespeare műveiből tanult meg angolul, ismerte és csodálta műveit s boldog sóit, hogy akadt magyar művész, aki oly tökéletesen át tudta érezni e lángelme csodás alkotásait. Épp ezért segédévé nevezte ki, aztán a népfölkelés szervezésére biztosul küldte le a Délvidékre. Petőfivel gyakran váltott levelet s a művésznek feleségéhez intézett leveléből tudjuk, hogy Petőfit arra intette, ne menjen a harcmezőre, mert ő ott csak egy ember, otthon pedig hivatásánál fogva több, mint egy. Egressy azonban igy folytatta eme levelét: „Fiam (a ma is élő Ákos) mellett fogok harcolni s ha már eddig elesett volna, meg fogom őt boszulni. Szabadságidőm hat hétig tart,ezt hasznosabban nem tölthetem. Vendégszerepelni fogok, játszom a véres drámában, melyet a magyar nemzet e pillanatban ad a világnak s azutókornak. Kevés napok előtt Brutusokat, Mátyásokat & Coriolánusokat játszim, most a komoly valóság színpadán, talán pisszegés nélkül fogom eljátszani néma szerepemet.“" Amidőn Kossuth okt. 4-én Szegedre jött, Egressy mindig vele volt. Nyáry Pál ekkor már szegedi kormánybiztossá nevezte ki a művészt. Ez azonban nem volt valami szerencsés gondolat. Sokkal komolyabb pillanatokat éltünk ugyan, hogy sem a népnek tréfálni való kedve lett volna, az tehát, amit Keizner János Szeged város történetében említ s Tóth Béla is átvesz, aligha történt meg. Igaz, hogy Egressy szerette a színpadi páthoszt, s úgy beszélt a népgyűléseken is, mint a színpadon, de hogy valaki közbekiáltott volna: „Nini, most mindjárt meghalt az nem egyéb rossz tréfánál. De mint kormánybiztosnak volt egy komoly összeütközése is. A város 400 golyóját Aradra akarta küldeni, de nem adták ki. Erre a gróf Hadik ezredestől katonai karhatalmat kért. A polgármester, Korda ezredes, a szegedi nemzetőrség parancsnoka s Gombás nevű segédtisztje az elszállítást meg akarták akadályozni, mire Egressy a nép előtt a polgármestert és Kordát hazaárulóknak nevezte. A nép felingerült, meg akarta rohanni Egressyt s a polgármester csak úgy tudta megmenteni, hogy őt fogolynak nyilvánította s fegyverek közt a városházára kísértette. A város aztán december 7-iki ülésén föliratot intézett a kormányhoz Egressy visszahívása iránt. Kossuth nagyon szerette ugyan Egressyt, de öt december 14-iki rendeletével is mégis visszahívta. A művész ekkor szabadcsapatot szervezett, amelylyel vitézül harcolt a hurbanisták s egy osztrák csapat ellen. Somosnál golyósebet kapott a karján s Pestre jött, ahol két hét múlva fölgyógyult. Junius hónap nagy részét, együtt töltötte Petőfivel, akivel abban állapodott meg, hogy együtt mennek majd Bemhez. Ezt július elsején este határozták el. Kossuth fölhívta őt, Petőfit, Aranyt, Vas Gerebent, hogy tartsanak népgyűlést s lelkesítsék a népet. A tairuszokat július elsején reggel ki is függesztették az utcákon, de csak alig néhány ember jött össze s a gyűlést nem tarthatták meg. Petőfi megharagudott, családjával Mezőberénybe ment Orlayhoz. Itt kereste fel őt Egressy julius 18-ikán Kiss Sándor ezredessel. Petőfi már atra készen állott, hogy Aradra menjen. — Hát aztán merre veszed utadat, ha majd szorulni találunk? — kérdezte Egressy. — Hát, Gábor, akkor majd csak itt húzom meg magamt valahol, — felelte a költő. Egressy kijelentette, hogy akkor ő is lemond erdélyi útjáról. A költő erre megkérdezte a feleségét, hogy menjenek-e Erdélybe? Neje azt felelte, hogy bárhova, kész követni, mire a költő ama kijelentéssel, hogy mindennek fátum szerint kell történnie, Egressyvel és családjával Erdélybe indult. A művész nem volt jelen a segesvári csatában. Ő megszabadult s augusztus 22-ikén Orsován át Törökországba menekült. Egy év múlva azonban visszatért hazájába s 1854-ben ismét fölléphetett régi diadalai színhelyén, a Nemzeti színházban. Törökországi naplójában megírta bujdosásának rövid történetét. A „Színészet könyve“ pedig a Kisfaludy-Társaság tagjai közé juttatta. A legnagyobb magyar színművész, s az 1865- ben megnyílt színi tanoda tanára 1866. július 30- ikán a színpadon halt meg, Brankovics György előadása közben. Megérte az osztrák fegyverek königgrätzi kudarcát, de már a kiegyezést nem. A drámai szerepkörben felülmúlhatatlan volt. Nagy művészete, erős hazafias érzése s Petőfivel való szors barátsága révén emléke sokáig fog élni, mert ő is egyike volt ama lelkes apostoloknak, akik a színművészetben a nemzeti géniuszt szolgálták, s minden tehetségüket és színpadi dicsőségüket a nemzeti szellem, nyelv és kultúra fejlesztésének szentelték. Farkas Emnőd: 7 iNDENHAPI Problémák. A férj felöltője. Kedves, nagyságos asszonyom* engedje meg, hogy szeretetreméltó szavaira, melyeket tegnap egy közös barátnőnk házában hozzám intézett, itt, a nagy nyilvánosság süné előtt, válaszoljak. Tegnap oly szerencsés voltam, hogy kegyeddel__ akinek szépségéről már annyit hallottam — végre személyesen is megismerkedhettem, s ne vegye banális bóknak, ha azt mondom, hogy amit láttam, messze felülmúlta még a barátaim lelkes ditirambuszait is. Higyye meg, hogy csak az ilyen világot járt csavargó, mint én, tudja igazán méltányolni azt a budapesti asszonytípust, amelynek Kegyed egyik legragyogóbb képviselője. Napról-napra olvasunk a francia nő bájosságáról és szelleméről, az angol leány karcsú termetéről és rózsás arcszínéről, — de én becsületszavamra azt mondom Kegyednek, hogymindezek a hölgyek bízvást elbújhatnak a társaságbeli, budapesti asszony előtt. Régi szakember vagyok e téren, hát, ezt énnekem habozás nélkül elhiheti. Amikor Kegyed a csillár szivárványfényben sziporkázó üvegprizmái alatt, ott, aban a kedves, intim szalonban előttem állott, én, a rezignált, fehérhajú öreg, egy pillanatig úgy éreztem, mintha mindjárt sírva kellene fakadnom az örökre eltűnt fiatalságom miatt. Istenem, hát hogyan is lehet élni, ha már a reménységünk sincs meg többé arra, hogy az ilyen édes asszonyok, mint Kegyed, valamikor szerelmesen a nyakunkba borulnak? Amint látja, nem azért írom ezt a levelet, hogy Kegyednek, szép barátnőm, udvariatlanságokat mondjak, — de reflektálnom kell egy tréfás megjegyzésére, amelyet tegnap, abban a jókedvű és csillogó sokaságban, nem méltányolhattam eléggé. Kegyed oly szeretetreméltó volt, hogy jóakaró- elismeréssel beszélt az újságban közzétett fecsegéseim felől, s díjmentesen nekem adományozta a világ legszebb címét, azt, hogy: az asszonyok lovagja. Hozzátehette volna, hogy a kopott és megrokkant lovagja, de Kegyed sokkal kedvesebb, semhogy a koromat is éreztette volna velem. Hiszen minden asszony született psychológus, s így Kegyed nagyon is jól tudja, hogy hiába kacérkodunk mi, vén csacsik a korunkkal, alapjában véve ép oly hiúk vagyunk még nyolcvanéves korunkban is, mint akkor, amidőn lángoló szível huzattuk el az ilyen szép asszonyok ablakai alatt a legszomorúbb magyar nótákat. De bocsánat, nem erről akarok beszélni, hiszen ezeket az elemi dolgokat Kegyed ép oly jól tudja, mint én ... . Ami a tollat a kezembe adja, az egy furcsa epizód, mely akkor történt, mikor a barátnőnk selyemtapétás kis interieurjéből eltávoztunk. Kegyed kitüntetett azzal, hogy a vénasszonyos fecsegéseimet dicsérte, sőt odáig ment a jóságában, hogy az öregembert a lovagjául fogadta, s megengedte, hogy a thea után hazakisírjem. Együtt jöttünk végig a Mária Valéria utcán s a Fürdő-utcán, s a József-tér sarkán egy sajátszerű úrral találkoztunk, aki Kegyednek udvariasan kezet csókolt. Az idegent, aki kopott felöltőt, gyanúsan foltos fekete kalapot s züllött nyakkendőt viselt, Kegyed így mutatta be nekem : • Az uram. Kezet ráztunk , kölcsönösen örültünk a szerencsének s ekkor — hiszen Kegyed olyan psychológus, aki kényelmesen olvas a magamfajta egyszerű ember lelkében — egyszerre csak nevetve igy szólott hozzám: — Igen, ez az uram, aki megveti a világi hiú-