Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-16 / 212. szám

Budapest. Kedd, September 16.1873. 14. évi folyam. 919. sz. Szerkesztési iroda; Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. Barátok-tere, Athenaeum-épület, A lap Szellemi részét, illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi­átok nem adatnak vissza. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 » — » Az esti kiadás postai különk­ildéséért felü­lfizetés évnegyedenként 1 frorint. Az előfizetés az év folytáni minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint­ előfizet­ések a KIADÓHIVATALBA, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Azon olvasóinkat, kiknek meg­rendelése sept. végén lejár, figyelmeztetjük előfizetésük minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennakadás ne tör­ténjék. Előfizetési árak­: Egész évre . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre , 6 „ |||§P" Az előfizetés Pestre. a „Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő. 4 J. Napló“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest sept. 15. A vasárnapi miniszter­tanács, mint egy alábbi közleményben olvasható, a horvát bán kinevezésének kérdésével foglalkozott s a min. elnök előterjesztésére Mazuranics a volt horvát cancellár személyiségében álla­podott meg. A min. elnök valószínűleg már előbb biztosítva volt arról, hogy Mazuranics a kineveztetést elfogadja, s nem kevésbé való­színű az is, hogy e kineveztetés a horvát kö­zép­párt megegyezésével történik s igy a Ma­­zuranics-kormánynak a horvát országgyűlés többségénél a kedvező fogadtatás biztosít­va van. Állítják, hogy a sajátságos horvát vi­szonyok és párt-constellatiók között, Mazura­­nics volt az egyedüli lehetséges jelölt. Nem nagy politikai tehetségei tették azzá, mert azokról nem tudnak sokat sem Zágrábban, sem másutt, de pártállása. Aláírta ugyan a septemberi manifestumot, de úgy látszik, ár­tatlan volt ennek fogalmazásában. A nemzeti párt súlyt helyezett nevére, mely egy tisztessé­ges excellentiás úr és előkelő horvát író neve, s ő az alkotmány helyreállítása után magas állását elvesztvén, azon párthoz csatlakozott, melynél az első helyek egyikét vélte meg­nyerhetni. Ez volt helyzete a nemzeti párt­nál, míg az unionisták nem viseltethettek ő el­lenében szenvedélyességgel soha, mert tudták hogy Mazunaricsnak már műveltségénél fog­va is undorodnia kell a szélsők izgatásaitól. Mi tulajdonképeni érzületét illeti, arról bajos vé­leményt mondani; tehetségeit illetőleg azon­ban átalában tudva van, hogy jó hivatalnok­i kineveztetése tán azért is történt, mert fölte­szik róla, hogy rendbe szedi a desorganizált és semmi fegyelmet nem ismerő horvát hivatal­noki kart. Mint e sorainkból kitűnik, nem ringat­juk magunkat semmiféle illusiókban az új horvát, bánt illetőleg. Nem fogadjuk tapssal e kineveztetést , de nem is rászalhatjuk. Meg­­nyugszunk benne, mint oly dologban, mely­nél különb nem volt képzelhető. Mazura­­nics urunk különben nincs is joga arra, hogy már ma hivatkozhassék a magyar részről iránta érzett rokonszenvekre , de örülni fogunk, ha mérséklet, tapintat és hazafiús hűséggel meg­felelve feladatának, igazolja azon várakozáso­kat, melyek fejében a magyar kormány ré­széről kineveztetése ajánltatik. Mazuranics bánná kineveztetésével a horvát nemzeti párt egyik legfőbb óhaja tel­jesül. A horvát kormányra rányomatott az ellenzék signaturája; mind­azon várakozások,­­ melyek Pesten a kinevezési tárgyalások al­­­­kalmával ellenzéki részről nyilvánittattak, a­­ teljesedés stádiumában vannak. — A zászló, mely alatt az uj aera Horvátországban inaugu­­­­ráltatik, az ellenzéki részről kölcsönöztetik, s­­ ha az unionisták azon nagy része, mely a köz­béke fenntartása s az alkotmányos viszonyok s lehetségessé tételéért a közép­ párthoz csatla­kozott, e választásban megnyugszik s azt — mint várni lehet — valóban hazafias önmeg­tagadással fogadja; — méltán megkövetel­heti, hogy ez önfeláldozása tapintattal vissza­­utasittassék. Nagy érdekeltséggel várjuk tehát az egyéb horvát hivatalnoki főhelyek, a minisz­teri állás s különösen a belügyi osz­tályfőnök helye feletti dispositiót; be­bizonyítani, hogy a horvát pártok közötti fu­­sio nem jelenti az unionisták egyszerű beol­­vasztatását, hanem a mint egy részük a kö­zéppárt soraiban mérsékelt ellenzékkel egye­sült, s ezzel karöltve, a törvény terén­­erős állást foglalva, a szélsőjobb és szélsőbal tá­madásai közben védi positióját, úgy méltán megkövetelheti, hogy az új egyezmény ke­resztülvitele s az ország rendezésében szinte gyakorlati befolyása legyen. Az ellenkező nagyon megingatná a kö­zéppárt állását. Az egyik árnyalat kapván túlsúlyra, ez szükségképen elkedvetlenítené a másikat és növelné az úgy is súlyos helyzet bajait. Meg vagyunk azonban győződve, hogy illetékes helyen törekedni fognak e bajok megelőzésére. Az új kormánynak úgy is sok nehézséggel kell küzdenie. A szélsőbal azzal fogja vádolni, hogy a hivatalért elárulta a hazát. A szélsőjobb mogorván fog tőle visz­­szavonulni, azt hangoztatván, hogy nem az alkotmányhoz való hűség, hanem az opposi­­tió vezet a hivatalokhoz. Végül a mérsékelt ellenzék körében is le kell küzdenie nem egy idétlen vágyat,nem egy okszerűtlen ambitiót, melyet ellenzéki korában tán maga is dédel­getett. Mindezen nehézséget számba kell venni s mindazon nehézségek leküzdésére már a kormány megalakulásakor a megfelelő eszkö­­zökről kell gondoskodni. Megszerezheti azo­kat nemsokára és szilárd állást vívhat ki, ha támaszkodhatik szintúgy a népre, mint a mágnás pártra E két tényező egyesülését kell képviselni a kormánynak, a­mint azt ma már képviseli a középpárt, mely rövid fenn­állása alatt, mint látszik, oly garantiákat tu­dott adni a kormánynak, hogy kezére vélte bízhatni az ország sorsát. A Szlávy-kormány bezárta a „közép­párt“ alakulását, s csak ezután, ennek sorai­ból nevezett ki egy ellenzékit bánná. Ez el­­lásban kétségkívül tapintat és ildom nyilat­kozik. Ha a kormány ezt az utat továbbra is követi, ha kivonja és szigorún megtartja az álláspont természetes következményeit, sokat, tett ahhoz, hogy a­­ horvát kérdést végre valahára a függő kérdések sorából kitöröl­tessék. A „Pesti Napló“ tárczája. Utazási emlékek, Bourbonnaisból, 1873. Egy rendkívüli szép fasoron, melynek platán­jai gyönyörű lombkoronájukkal, fehér törzsükkel tisztes senatorokként vannak sorba állítva) beértem Bourbonnaisnak Moulins városába. A touristák ezen derék régi várost nem igen szokták látogatni, nem tartják érdemesnek oda fá­radni. Első látszatra igazuk is van: a városban van­nak szép modern szabású épületek, mint más fran­czia városokban, van egy csinos egyház, mely nem válik szégyenére mesterének, de nem is örökitendi meg nevét; van egy szálloda, mely még a múlt szá­zadban épült, egy régi őrtorony, egy zárda melyben Oraini Felicia, Montmorency hgnő van eltemetve ; egyéb nevezetességet aligha találunk. Vezetőnk még könnyedén azt is oda veti, hogy van egy régi cson­ka egyház, melyet még akkor kezdtek építeni, mi­kor a Bourbon család Moulinsben lakott, de mely azon befejezetlenül hagyatott, mióta a Bourbonok­nak a Valois ház kihaltával való trónra jutásuk után kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél a csonka tem­plomnál. A templom megnézését másnapra halasztva, elmegyünk a vendéglőbe, mely vezetőnk állítása szerint a múlt században épült. A vendégszoba apró képekkel van körülaggatva, melyek mind egy-egy erkölcsi szanítást személyesítenek, így például az egyik képen egy vad arczu, nagy szakállú egyén egy simára borotvált, tisztes arczu emberkére veti magát, mintha meg akarná ölni; felülről pedig egy nagy szem nézi fenyegető kifejezéssel e jelenetet. Magyarázatul oda vannak még igtatva e szavak: »Isten mindent lát és hall.“ Meglehet ez intés akar lenni a vendégeknek, hogy rövid ittlétüket ne használják arra, hogy az ism­eretlenség védve alatt holmi gonoszságot köves­senek el, mert az isten »mindent lát és mindent hall.“ A többi kép is azt mutatja, hogy a népség itt igen ájtatos és jámbor. Más­nap elmentem a régi székesegyházba, mely még a 15-ik században épülhetett. Jean de Bourbon kezdte építtetni és Pierre de Baujeu foly­tatta az építtetést, de akkor a sors megakadályozta őt ennek folytatásában. A Valois-ház kihalt, a Bourbon­­család trónra jutott, Párisba ment és megfeledkezett a moulinsi templomról. A lakosok pedig sokkal-sok­­kal szegényebbek és közönyösebbek voltak,semhogy az építést folytatták volna. Hanem még így azon be­­fejezetlenségben is igen kedves benyomást tesz e templom, és csonkaságában oly szép, hogy kár volna rajta valamit változtatni; félő, hogy ismét nem fog sikerülni ezen művet, mely a maga idején nem volt befejezhető, kellőleg kikerekíteni és fenntartani azon öszhangot, mely most abban uralt. A falfestményekben részben már az olasz re­naissance nyomai észlelhetők, míg egy másik része még a régi gall szellemet lehelti. Igen nevezetessé teszik e templomot a régi bourbon hercsegek arcsképei, melyek itt láthatók. Különösen szép II. János arczképe, melyen az erély, a tűz kifejezése mellett minden keltem hiányzik, és mely sokban hasonlít a régi Valois typusokhoz. Egyik legfeltűnőbb tünemény e templomban azon kép, mely három részre osztva, Krisztus halálát ábrázolja. A legkülönösebb e képen az, hogy rajta s­okszor ábrázolt eseményt úgy szemlélhetjük, mintha kristályon át néznék; egy ostorozás helyett harmin­­chat, egy keresztrefeszítés helyett tizet, egy feltáma­dás helyett öt-hatot látunk. Még megfejthetlenebbé válik e rejtély, ha észreveszszük, hogy mind­ezen ostorozott, keresztrefeszített és föltámadó egyének közt egy sem hasonlít a hagyománybeli Jézushoz. Talán azt akarja ezzel mondani a művész, hogy nemcsak Krisztus szenvedett az emberiségért, hanem mindenki szenved érte, ki a földre jön és hű marad az égbe írt törvényekhez ? Vagy azt, hogy Krisztus nemcsak egyszer szállt le a földre, hanem mindany­­nyiszor lesz emberré, valahányszor csak akad nagy lélek, mely az isten birodalmának terjesztésén fára­ ■ dozik ? Vagy azt akarja a művész kifejezni, hogy az isten fiának emberi testben megjelenése még gyak­ran fog ismétlődni, hogy sokan fognak még Jézus­ként vértanuságot szenvedni? Bármelyik legyen is az igazi ezen magyarázatok közt, annyi bizonyos, hogy a jámbor és istenfélő moulensi katholikusok úgy jártak e szent képpel, mint az egyszeri főpap, ki talált szép keleti kelmét a cluny­i múzeumban és az azon levő perzsa feliratot fantasticus czifraságnak tartva, készíttetett belőle egyházi palástot és azt ad­dig viselte, míg egy tudós fel nem világosította, hogy e czifraság perzsa nyelven azt jelenti: Allah az egyedüli Isten és Mohamed az ő prófétája. A templom ugyanezen részében egy másik mű­­darab is van, mely a legkülönösebb gondolatokra vezeti az embert. Ez egy szobor, mely fülkébe van zárva; a fülke egy sirt, a szobor pedig egy rothadás­nak induló hullát ábrázol. A fülkén a következő fel­irat olvasható: »Olim formoso corpore fui, qui nunc pulvis et putrié sumvi; tu qui nunc vivis, eras mili similis eris.“ A műemlék 1557-ben készült, tehát akkor, mi­kor a renaissance teljes virágzásban állott. A szobor mesteri kivitelű , borzasztó, de nem undorító hatású, a hamis ízlés nem üli itt visz­­szataszító orgiáit. A művész megmutatta a halált úgy a mint az van, kímélet és szemérem nél­kül ; a borzasztó valóság, mely mindnyájunk­ra várakozik, itt teljes borzadalmasságában nyilatkozik. A rothadó hús darabokban hull alá és látni engedi itt a csontokat, amott a béleket; a rothadás, mintha az oszlani kezdett egyik másik tagról megfeledkezett volna, másfelé fordul romboló hatásával. „Oh mért nem oszolhatik fel szilárd húsom harmattá !« igy szól Hamlet egyik magánbeszédé­ben. Ez óhajtás itt valósulni látszik; a szilárd test­részek oszlanak, folyóvá válnak és e folyadékban undok férgek úszkálnak az örökség lomhaságával, mintha tudnák, hogy őket mi sem háborgatandja művekben, hogy munkájuk cseppet sem sietős. Megálltam ez iszonyú műdarab előtt és gon­­­­dolatokba merültem. Eszembe jutott egy régi elbe­szélés, mit valahol nem régiben olvastam, ha­nem­­ csalódom Taylor anglikán főpap egy művében. Ott elbeszélik, hogy egy fiatal és rendkívül szép úrihöl­­gyet gyakran kérték, engedné magát lefestetni. A nő végre hajtott a kérelemre, de azon feltétel alatt, hogy csak 8 nappal halála után festik le.­­A rokonok tiszteletben tartották a nő e kívonatát és 8 nappal a halál után nyitották ki a koporsót; a hulla egészen feloszlásnak indult és úgy festetett le, és azonképen látható a család őseinek termében. A renaissance művészei közt még számosab­ban voltak, kik ily irányban működtek; ezek közt kiválik Ligier Richier, kinek különösen két szobra érdemel említést. Az egyik a bar-leduc-i Szt-Péter templomban van és egy lovag csontvázát ábrázolja. A szobor, mely azelőtt a lovagnak elpusztult sírját érité, igen gondosan és részletesen készített után­zata azon boneztani mintának, melyet halálunk után mindnyájan nyújtunk.­­ A halál folyamata teljesen be van fejezve; a csontok tiszta fehérek, mint az oltott mész, a szivacsos szövetek egészen le vannak hámozva, csak itt ott fityeg egy húsfoszlány mit a férgek ott hagytak, és mely egyedül jelzi azt, hogy ez állomány valaha élt, örvendett, érezett mint mi. Cupán a sisak jelzi, hogy e vár valaha paran­­oboló lelket, a köznapin felül emelkedő szellemet rejtett. Richier másik szobra gueldres-i Fillippát II. René, lothringeni herczeg nejét ábrázolja. Filippa azon híres Adolphe de Gueldres-nek volt leánya, ki egykor saját atyját vetette várának legborzasztóbb börtönébe. A művésznek sikerült e szoborban a fel­oszlást minden külső jelhez való folyamodás nélkül láthatóvá tenni; a test érintetlen, de a halál oly maé­­­lyen véste be rajta nyomait, hogy az ember szinte várja, hogy a test oszlásnak induljon. Alig volna en­nél leverőbb és mélyebben szomorító látvány képzel­hető, ha a művész szerencsés ihlettségének nem si­került volna a halál e menthetlen zsákmányának ar­­czán a kegyelet és ascetismus azon dicsfényét tük­­röztetni vissza, mely az erkölcsi lét örökségét, mint föltétlen győzőt tünteti fel az anyagi enyészet fölött. Ez alak rothadása közben rebegi végső imáját és egy­­ bámulatraméltó commentárt szolgáltat a szent lantos e híres szavaihoz: „De profundis clamavi ad te.« Ki hinné, hogy e komor divat egykorú a re­­naissance-al, mely minden életerő újra ébredését je­lenti ? Heine, ki oly éles elmével tudta felfogni a ko­rok szellemét, azt állítá, hogy ezen elfogultság a ha­lál iránt a középkori catholicismust jellemezte.Pedig ezen mania a halotti vázak iránt nagyon modern, a 15-ik század előtt alig akadni nyomaira, míg a 17-ik században sírköveken gyakran találunk halálfejeket etb­­eféléket. Sőt a halálnak csontváz alakban sze­­mélyesítése csak a 18-dik századdal kezd lábra­­kapni. Úgy látszik, hogy a halál anyagi gondolatával, a megsemmisüléssel, a feloszlással nem igen foglal­kozott a középkor. Az akkori halotti emlékeken lát­hatni az ítéletnapot, a léleknek isten előtti megjele­nését, az örök kárhozatot vagy az örök üdvöt, szóval a halhatatlanság eszméjét, de soha a sír borzalmait, a­­testi halál iszonyait. Még a krónikás is, ha valakinek halálát akarja jelezni, úgy beszél róla, hogy „átcsúszott ebből a vi­lágból a másikba,­ mint ha csak azt mondaná: ez az ember lakott eddig Galliában, most pedig átköl­tözött Hispániába, így szóltak a halálról egész a 15. századig. Ekkor az anyag a halál eszméje kezd a vallásba ve­gyülni. Ami eddig az utolsó ítélet volt, az lesz az emberekre nézve a sír, a rideg koporsó. A haláltól való borzadás nem a vallásbuzgóságnak, hanem a vallásos érzület hanyatlásának volt kifejezése. Mikor a keresztényi érzület az emberekben gyengülni kez­dett, akkor kezdtek félni a haláltól. A haláltól való félelem fejlesztésére három igen különnemű tényező hatott közre: a renaissance, a reformatio és a catholicismus. A renaissance nem volt soha barátja a halál­nak, de a kor hatása alól nem bírt szabadulni ő sem. Az akkoriban dúló járványok a népben, a babona túlzásai folytán, a legiszonyúbb képzelmeket gerjesz­tők fel és a renaissance az ihlet erejével, a kivitel­­beni ügyességgel vetette magát e tárgyra. És ki ne tudná, hogy ép ifjúságunkban, az élet tavaszán, mi Budapest, sept. 15 (A képviselőházhoz) Hód-Mező- Vásárhely közönsége a következő kérvényt terjesz­tette : »Mélyen tisztelt képviselőház ! Magyarország államélete czélszerű berendezésének és tisztázott alapelveken nyugvó institutióinak létrehozása, to­vábbfejlesztése, a haladó kor kívánalmainak megfe­lelő eszmék conceptiója és megtestesítése képezik azon alapfeltételek egyik igen lényeges részét, mely­nek sikeréhez van kötve államunk és nemzetünk jövő fennmaradásának és erőteljes életének kérdése­­ és biztosítéka. Nemzet, mely a haladó korral lépést nem tart; nemzeti intézmény, mely korhadt, avatag, vallás, hit, mely templomában a felvilágosodás józan vívmányai­nak, a tisztuló eszmék emberséges igazainak jogai­nak helyt nem ad, — nem egyesítvén magában az életképesség föltételét t. i. a megújulást, vagy az uj éltető elemek fölvételét, — menthetlenül tulszárnyal­­tatik, megdől, elvesz s ekként akarata ellen is uj ele­mekbe vegyülvén, a hová mint élő egész belépni nem akart, parányokra morzsolva sodortatik ; ez a termé­szet örök és változhatlan törvénye. Ily átalános meggyőződésből indulva ki, öröm­mel ragadja meg H. M. Vásárhely szabad királyi város közönsége is az adott alkalmat, melynek nyo­mán Deák Ferencz hazánk nagy fia által a képviselő­házban f. évi 28-án az állam és egyház közti viszo­nyok szabályozására vonatkozó s horderejében vi­lágra szóló, f­elmondott eszméket hazafias örömmel üdvözli, s az ott nyilvánított nézeteket, elveket a ma­gáéinak is vallván, azokat legjobb meggyőződéséből pártolja. Mert közönségünk előtt egyként nagyrabecsül­­tetik a haza jelesének azon nemes törekvése, és kez­deményezése, mely a jelzett téren egy ily felvilágo­sodott nagy szellem buzdítása és vezetése alatt indul meg,­­ valamint azon éltető remény és kilátás, melynek megvalósulása nemcsak a szellemi szaba­dabb fejlődésnek veti meg alapját, hanem egyszers­mind egy új egészségesebb irányú államélet talpkö­vét képezni is hivatva van. Erős meggyőződésünk az, mélyen tisztelt képvi­­selőház, hogy a közoktatás fejlődése hazánkban s a tudomány gyarapodása csak akkor fog valódi élet­erős gyökereket ereszteni, ha nyűgeitől megtisztul­s­ágait a sötét századok homályának beárnyékolása helyett a jelenkor napja melegíti s világosítja meg. Hiszszük ennélfogva azt is, hogy közművelődésünk gyarapodása valódilag csak úgy lesz eszközölhető, ha a közoktatás ügye az egyház­tól egészen külön választatik. Ámde közönségünk nemcsak az államnak az egyháztól teljes különválasztását s az ebből folyó üdvös reformok és fejlemények létrehozását óhajtja, — de óhajtja egyszersmind az egyháznak teljes au­tonómiáját is ; kivánja pedig ezt azon magas és ket­tős szempontból, mivel egyrészről a magában véve zárt egészet képező egyház rendszeresebb szervez­kedése, hatáskörének körvonalazottsága tekinteté­ből egészségesebb, üdvösebb, korszerűbb tényke­désre hajlik ; — másrészről pedig, miv­el a vallás­­szabadság teljességét csak is az államban létező egyházak teljes és egyenjogú autonómiája adja meg. Ezen eszmék alkalmi kifejtése mellett tehát, a midőn a nemzet Deák Ferencz érintett jeles beszé­dének tartalmát képező, s programmszerű nyilatko­zatát lelkünk mélyéből pártolnánk: azon alázatos ké­relmünket terjesztjük a mélyen tisztelt képviselőház elé, miszerint méltóztatnék működését odairányozni, hogy a Deák Ferencz által fejtegetett, nagy hord­erejű egyházpolitikai ügyek rendezése törvény út­ján minél előbb eszközöltessék. Kelt H -M.-Vásárhely sz. kir. város törvényha­tósági bizottságának 1873. aug. hó 5-én tartott köz­gyűléséből. A város közönsége. (A vasárnapi miniszterta­nács­b­ó 1) a következőket jelenti a „P. Lloyd.« A minisztertanács elhatározta Mazuranicsnak horvát bánná kineveztetését. Mazuranics pártfeleivel tar­tott értekezlet után kijelentette, hogy elfogadja ez állást és a magyar miniszterelnök meghívása foly­tán Budára utazik. Kussevics, Pejacsevics László és Jankovics László többszörös felszólítás daczára több ízben határozottan visszautasítólag válaszoltak. (A kártélyfonoda tűzkáránál­ érdekelt biztosító társulatok képviselői ma d. e. kö­zös értekezletet tartottak. Azon bír, mintha a társu­latok bünfenyítő vizsgálatot sürgetnének, nem bír semmi alappal. A társulatok, a­melyek első­sorban elvállalták a biztosítást, a következők: az első ma­gyar, a pesti, a Generali, a Riunione, a Donau, a Phönix és az Azienda. Ezek azután vagy 40 vissz­­biztosító intézet közt osztották meg a biztosítási ér­téket. A biztosított érték 740,000, a kár vagy 400,000 frt, Budapest, sept. 15. A polgári házasság ellenségeinek egyik legkedvenczebb s leghatásosabb ellenvetése az szokott lenni, hogy a polgári házasságot a franczia forradalo­m szüleményének prokla­­málják. És nem siker nélkül. Sok ember akad, ki a históriát nem ismeri, még több, a­ki maga gondolkozni nem tud vagy nem szeret, s az ily publikum előtt mindig hálás dolog marad eldeklamálni a szeptemberi napok vé­res borzalmait, az aristokratia lemészárlását, a papság elkergetését, a király kivégeztetését,, s az isten detronizatióját, és végül oda ten­ni : íme, e forradalom szerzette a polgári há­zasságot. Igen természetes, hogy a jámbor hallgató fogalommal sem bir arról, hogy az 1789. forradalom és az 1792. rémuralom nem egy és ugyanazon dolog voltak,hogy Mirabeau és Robespierre meg Marat közt volt akkora különbség, a­mennyi egy hazafias katholikus polgár, s egy a törvényt lábbal taposó püs­pök közt van; és igen természetes, hogy a maga egyszerű de logikus eszével azon kö­vetkeztetésre kell jutnia, hogy az, a­mit Ro­bespierre és Marat a gyilkolás napjaiban lét­rehoztak, midőn az ész istennőjét ültették az oltárra, nem lehet más, mint valami istente­len, ütni, vágni való műve a sátánnak. Ha már most ezen ultramontán körök­ben és lapokban oly otthonos szemrehányás azt akarja jelenteni, hogy a polgári házassá­got a franczia forradalom találta fel, akkor az, mint annyi más határozott állítása ez uraknak, egyszerűen nem igaz. A római jog nem ismert mást mint pol­gári házasságot, bár meglehet, csak azon ok­ból, mert a pogány Rómában a papság nem képezett államot az államban és sohsem ve­temedett azon gondolatra, hogy a magánjog e részét Jupiter és June nevében magának foglalja le. A keresztény egyház is magáévá tette a felfogást, és midőn Justinián császár a római jogot codifikáltatván, beléje házas­sági szabályait is felvette, az egyháznak esze ágában nem volt pro­testálni ellene, daczára annak, hogy az egyház már hat század óta állt fenn és dolgozott hatalmának terjeszté­sén. A középkor zavaros idejében, midőn minden jog elenyészett vagy bizonytalanná té­tetett, hozta létre a szokás a házasság papi megkötését, s csak a trienti zsinat a 16. szá­zadban codifikálta az egyház házassági jogát. De a polgári házasság intézménye, mely a középkor végső századaiban az egyház és ál­lam közti harczban elenyészni látszott, a re­naissance által csakhamar visszaszólíttatott az életbe. Hollandiába és nyugati Frieslandba már 1580-ban behozatott a polgári házasság megengedett alakban, s fennállt így 1­795-ig, midőn a batáviai köztársaság azt kötelezővé változtatta, amint az Németalföldön mai na­pig meg is maradt. Az angol forradalom, mely destructiv tendentiákkal alig vádolható, 1653-ban a kötelező polgári házasságot egész Angliába Skótországba és Irhonba bevitte, s Anglia legvallásosabb emberei élén a nagy Milton örömmel fogadta a reformot, remélvén, hogy a papság ily módon megszabadulva világias teendőitől, vallásosabb lesz. Igaz ugyan, hogy a Stuartok reactiója ismét eltörölte ez intézményt, de a Stuart az ellenszenve alig­ha szolgálhat argumentum gyanánt ellene. A 18. században is találunk példáira a polgári házasság behozatalának, bár oly alakban, minőben ma azt nem kívánhatjuk. Az egyházi és állami absolutismus szövetsége e század­ban élte arany napjait; akkor 1753-ban de­­cretálta Anglia, hogy a quackerek és zsidók a régi polgári házassági jog szerint, minden mások azonban csak anglicán pap áldása mellett házasodhassanak; s ha ez intézkedés ellen a katholikusoknak méltó okuk volt pa­naszra, az angol törvényhozás azzal vigasz­talhatta őket, hogy a continensre mutatott, hol a katholikus egyházzal szövetkezett állam ép ily igazságtalanul bánt a protestán­sokkal. A következő épést a haladás mezején Európa leglegitimebb trónja tette meg. XVI. Lajos egy 1787-ki decretumában, tehát a forradalom kitörése előtt a protestánsoknak a katholikus pap vagy a királyi bíró előtti, te­hát polgári házasság közt engedett válasz­tást.. A franczia forradalom nem találta fel a polgári házasságot, de magáévá tette s dia­dalmas légióival bevitte Belgiumba, rajnai Poroszországba , Hessenbe , Bajorországba. Nem létesét, hanem elterjedését köszöni ez intézmény a forradalomnak. De köszönné bár neki lételét,­­ váljon ellene szólna-e e körülmény vagy mel­lette? Mik voltak az 1789 ki forradalom esz­méi ? A föld, a sajtó, a vallás, a polgár, a nemzet szabadsága. Akkor ijesztőleg hatottak ez eszmék Európa conservativ elemeire,akkor felforgatással látszottak fenyegetni az államo­kat, és ma­­ ma minden európai államnak, Oroszország kivételével, alapjaivá lettek. A jobbágyság eltöröltetett, a sajtó és szószék szabadsága, a vallás szabadsága kimondatott, a népnek befolyás adatott ügyeinek intézé­sére, a korlátolt monarchia eszméje diadalt ült, az egyén jogai biztosíttattak a franczia forradalom által, és ha nem tévedek, ugyan­ezt cselekedte a magyar törvényhozás is, ugyane­s forr­adalmi eszmék“ árnyékában érzik magukat oly jól conservatív táblabirá­­ink, és e „destructiv tendentiákat“ esküjével szentesítette a magyar király, és — csodála­tos ! — mind e borzasztóságok még ma sem forgatták föl fenekestől Európa politikai és társadalmi rendjét. Valóban, a­mennyiben a franczia forra­dalom apai jogokat igényelhet magának a polgári házasság felett, annak semmi oka rös­­telleni az atyafiságot. Testvérei: a politikai és vallási szabadság, a civilizatió és az anyagi haladás, a nemesebb, becsületére valóbb familiai nexusokkal kevés intézmény dicse­kedhetik. A különbség, melyet a forradalom a pol­gári házasság kérdésébe hozott, abban állt, hogy azt »kisegítő eszközből« a sz­a­b­a­d­­ság postulátumává emelte. Az absolutismus néha polgári házasság kötésére

Next