Czirfusz János (szerk.): Csepel Sportmagazin (Budapest, 1973)
Szocialista közösség a sportért
Az asztalon mérges hangú levél feküdt, amelyben az üzemvezető arra kérte a klub vezetőit, hogy helyeztessék át a náluk állományban levő és dolgozó sportolót, mert a munkatársai rossz néven veszik, hogy keveset van munkahelyén, s helyette is termelniük kell. Emellett a levél mellett feküdt egy másik értesítés is, amelyet a Vas- és Acélöntödék mintakészítő üzemének vezetői írtak alá, s ebben azt kérik, hogy Debreczeni Tibor kerékpáros versenyzőt helyezzék át hozzájuk, mert az üzemben úgy határoztak, hogy Tibornak igyekeznek minden lehetőséget megadni további jó szerepléséhez, s örülnének, ha pályafutása befejezése után régi szakmájában dolgozhatna. Mindkét levél megér egy „misét”. Okai, háttere, az üzemiek véleménye, hogy mitől indíttatva akarnak megszabadulni, illetve akarják magukhoz kötni a sportolót? A Debreczeni család szinte valamennyi tagja régi és jó barátságot kötött a sporttal és a mintakészítő szakmával. A papa mindhárom gyermekét — valamennyien fiúk — erre taníttatta, s hogy a családi hagyományok ne szakadjanak meg, abban a gyárban találtak munkát maguknak, ahol a nagyszülők is dolgoztak. A Vas- és Acélöntödékben. A névsor nem lenne teljes, ha kihagynánk a felsorolásból a nagybácsit, Debreczeni Oszkárt, a Csepel Vas- és Fémművek asztalitenisz válogatottjának tagját, s a kerékpáros Tibor feleségét, aki ugyancsak a mintakészítő üzemben dolgozik, bár most két gyermekével a gondozási segélyt veszi igénybe. — Hogyan támadt az ötletük, hogy egy élsportolót átkérnek a mintakészítőkhöz, amikor tudják, hogy Tibor szinte az egyik versenyről utazik a másikra? — Tizenöt éve vagyok itt az üzemben — válaszolja Rumpf Károly művezető, a pártalapszervezet titkára —, s azóta tudom, hogy egy ilyen fiatal átlagéletkorú gárdában, mint ami nálunk van, a sport pontosan azt a politikai feladatát tölti be, amelyre hivatott. Egészséges, lelkes és ifjú emberekkel mindig is jobban megy a munka, mint a fáradtakkal, a nyűglődőkkel. Az öntödéken belül is a „mintások” alkotják a tömegsport magját. Alig van sportág, ahol ne szerepelnénk. Egyszerűen szeretjük. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy üzemünk hétszeres szocialista címmel rendelkezik. A kollektíva összeforrt, egységes, egyformán gondolkodunk és vállalunk terheket. Debreczeni Tibort édesapján, nagybátyján, testvérein keresztül is ismerjük, olvassuk eredményeit, gratulálunk az olimpiai szerepléséhez is. Állítom, hogy a közvetítések alatt — ahogyan Balczó Bandinak az egész gyár —, úgy Tibornak és a csapatnak az egész üzem szurkolt. Mindehhez még tegye hozzá, hogy tudjuk, s ezt Tibor barátunk is megerősítette, hogy a sportolást egyszer abba kell majd hagynia. Eljön az az idő, amikor nála fiatalabbak és ügyesebb, gyorsabb kerekesek veszik fel a címeres mezt. Akkor mihez kezd? Dolgozni fog! A szakmája mintakészítő. Idáig a Kerékpár-Varrógépgyár asztalosműhelyében dolgozott, a mintakészítéstől távol álló területen. Szükségünk van az ügyes munkáskézre, nemcsak most, hanem később is. Debreczeni Tibor nálunk egzisztenciát tud teremteni magának, s ha belejön régi szakmájába, kiváló munkaerővel leszünk gazdagabbak. Ezért is határozott így az üzemvezetőség, hogy átkérjük a fiút régi munkahelyéről, biztosítjuk neki, hogy zavartalanul készülhessen, versenyezhessen, s ha végleg sarokba állította a kerékpárt, nálunk biztos kenyere és megbecsülése lesz. — Szólt valaki a családtagok közül Tibor érdekében? — Senki. Mi mondtuk meg az édesapjának, aki nagy örömmel továbbította a hírt a fiainak. — Mit szól mindehhez az érdekelt? — Talán kérdezze meg tőle! Válogatott országúti kerékpárosunkat legbiztosabban akkor éri el az ember, ha felpattan egy biciklire, utána kerekezik, s közben próbálja meg szóra bírni. Nekem szerencsém volt. Akkor sikerült elérnem, amikor azt átlépést intézte, ami — mint tudjuk — egy teljes napot vesz igénybe. A közismerten csendes, zárkózott válogatottból nehezen lehetett kihúzni a szót. — Rettentő kínos volt bejelenteni a Kerékpárgyárban, hogy elmegyek. Igyekeztem udvariasan, diplomatikusan fogalmazni, de aztán mégsem úgy sikerültek mondataim, ahogyan szerettem volna, s úgy éreztem, neheztelnek rám, amiért elhagyom őket. Jól éreztem magam ott, szerettek is, megbecsültek, de remélem, hogy amiért vettem a kalapomat, nem lesz harag. A mintakészítést megtanultam, rajongok a szakmámért, de már így is annyira kiestem belőle, hogy csak győzzem behozni a lemaradásit. Végtelenül jólesett, hogy egy üzem ennyire figyelemmel tart, nem közömbös számukra, hogy mit csinálok, mi is lett belőlem. Az, hogy elhívtak, bizonyítja, számítanak rám, bíznak bennem. Mint versenyzőben és mint emberben. Ezt én azzal akarom viszonozni, hogy még egy „lapáttal” ráteszek, még jobban hajtok és küzdök, mert a hálámat — egyelőre — az eredményeimmel tudom kifejezni. Akik így kiálltak értem, azoknak ez a legkevesebb, amit viszonzásul adhatok. Remélem, sikerül megszolgálnom a bizalmat. — Jó vásárt csinálnak Debreczeni Tiborral? — szegeztem a cseppet sem udvarias kérdést Imre István, a mintakészítő üzem KISZ- titkára mellének. — Már maga a család megér nekünk annyit, hogy Tibor ide kerüljön — válaszolta kapásból. — — Ha nem ismernénk őket, biztosan nem szántuk volna magunkat erre a lépésre. De van másik oka is. Mint fiatal srácnak, itt a helye az üzemben. Közöttünk. Dolgozzon ismét a szamájában, azzal foglalkozzon, ami hasznos. Mindenki tudja, hogy a kiöregedett, szakma nélkül álló sportoló mekkora nyűg a sportklub nyakában. Tibivel ilyen gondunk nem lesz. Én nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy jó vásárt csináltunk. Ha hajt és továbbra is olyan eredményeket ér el, mint eddig, eljuthat Montrealba, a következő olimpiára. Utána viszont már közeleg a perc, amikor abba kell hagynia a versenyszerű sportolást. Átlépésének napjától ott állunk mellette, s ha az ember tudja, hogy biztos megélhetése, jövője van, akkor talán még a versenyzésnek is könnyebbn mond majd búcsút. Eddig a vélemények. Amiről itt Csepelen olyan sokat beszélünk, Debreczeni Tibor estében megvalósult. A szocialista kollektíva megbecsüli, elismeri és támogatja a sportolókat, értékeli eredményeit is, nem engedi elkallódni. Áldozatot vállalva, kiáll mellette, kézen fogja és befogadja, mert úgy érzik, hogy a kitüntető címek kötelezik az emberszeretetre, a gondoskodásra, kollégájuk jövőjének biztosítására. A krónikásnak nem marad más hátra, mint egy jókívánság. Debreczeni Tibor a müncheni olimpián mint az országúti válogatott tagja szép szerepléssel hálálta meg a Kerékpár-Varrógépgyár asztalosüzemének a segítségét, a támogatást. Montreálban se legyen másként. A „mintások” nagyon is megérdemlik. SALY GÉZA A szocialista közösség szívesen áldoz a sportért. A mintakészítők megfogták a kezét válogatott kerékpárosunknak Ráteszek még néhány lapáttal — ígéri Debreczeni Tibor