Századok – 1958
Tanulmányok - Nemes Dezső: Az első magyar szocialista forradalom 1
1* «óta AZ ELSŐ MAGYAR SZOCIALISTA FORRADALOM 3 erő Magyarországon, amely a két munkáspárt együttes erőivel szemben az ellenállást akár csak meg is kísérelhette volna ! A magyar burzsoázia az 1918 novemberétől 1919. március 21-ig terjedő időszakban is képtelen lett volna fenntartani a tőkés társadalmi rendet, ha azt a szociáldemokrata párt nem segítette volna. Amikor viszont a szociáldemokrata párttól a burzsoázia ezt a segítséget többé nem kaphatta meg, amikor a szociáldemokrata párt elfogadta a kommunisták álláspontját és a kommunista párttal egyesült a proletárhatalom megteremtése érdekében, akkor a polgári rendszer menthetetlenné vált! A két párt, a kommunista és a szociáldemokrata párt erőinek egyesítése tehát egyik döntő tényezője volt annak, hogy az előállt helyzetben a magyar proletariátus békésen vehette át a hatalmat. Nagyon fontos tanulság ez, még akkor is, ha az erők egyesítése hibás módon valósult meg. Tudvalevő, hogy az egyesült kommunista—szocialista pártban egy-két kivétellel bent maradtak az összes reformisták, akik nem a proletárdiktatúra eszméjéért rajongtak, hanem munkásmozgalmi, párt- és szakszervezeti pozíciókhoz ragaszkodtak, továbbá fontos állami, közigazgatási, gazdasági és egyéb pozíciókat igyekeztek a maguk részére megszerezni és szereztek is. Bent voltak az egyesült pártban az ingatag centrista elemek, akik csak addig fogadták el a tanácsköztársaságot, amíg a munkástömegek nyomását erősebbnek érezték a külső és belső ellenforradalmi erők együttes nyomásánál. A két párt egyesülésének ez a módja, ilyen jellege a Tanácsköztársaság belső nehézségének egyik fő forrásává vált. Ezt — mint a Tanácsköztársaság fő hibáinak egyikét — már ismételten leszögeztük. Maga Lenin és a Komintern határozata is felhívta rá mind a magyar kommunisták, mind pedig a nemzetközi kommunista mozgalom figyelmét. A jövőben sem szabad erről megfeledkezni. Úgy gondolom azonban, hogy a két párt egyesülésével kapcsolatban mégsem volt elégséges az, amit eddig mondottunk. Eddig kizárólag, vagy csaknem kizárólag azt hangsúlyoztuk, hogy a szociáldemokrata vezérkar a tömegek nyomására csupán manőverként ment bele az egyesülésbe, egyrészt, hogy ne veszítse el a népszerűségét, másrészt azért, hogy a Tanácsköztársaság szerveiben kulcspozíciókhoz jussanak és a pozíciókat később felhasználhassák a burzsoáziával való kibékülést hirdető, a proletár hatalmat hátbatámadó politikájuk számára. Mondottuk, hogy a szociáldemokrata vezérek számára az egyesülés csupán ravasz fogás volt ahhoz, hogy a fiatal kommunista pártot beolvasszák a régi szociáldemokrata pártba és a Tanácsköztársaságot majd az első „kedvező" alkalommal megbuktassák. Bizonyos, hogy a reformisták részéről a pártegyesülés elfogadásában és végrehajtásában ilyen tervek és remények számottevő vagy éppen döntő szerepet játszottak. Azonban az is bizonyos, hogy a baloldali szocialisták — közöttük a balszárny vezetői, valamint a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek közép és alsó funkcionáriusainak nagy többsége— szívvel-lélekkel álltak a tanácsköztársaság mellé. A baloldali szocialista vezetők sem látták azt — amit akkor a kommunista vezetők sem láttak —, hogy a reformistákkal való egyesülés milyen veszélyt jelent egy forradalmi pártra és a munkáshatalomra. De a baloldali szocialisták számára a kommunista párttal való egyesülés nem manőver volt, hanem a munkáshatalomért folyó harc ügyének szolgálata. Úgy hiszem, hogy az 1919-es pártegyesülés létrejöttéért folyó harc helyesebb és teljesebb megvilágítása érdekében mindenekelőtt ezt kell megállapítani. Erre azért is szükség van, mert nélküle a tanácsköztársaság forradalmi