Századok – 1997
Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383
KOZMA ISTVÁN a 17. században alakultak ki az öröklődő családnevek. Azonkívül a magyar nyelvterület különböző részei közt is voltak ilyen tekintetben időbeli különbségek.". Kálmán Béla az 1522. évi dézsmalajstromok vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a 16. század első felében a jobbágyság körében is általánossá vált a vezetéknevek használata. „Akkor ugyanis a jobbágyságnak mintegy 90%-a kételemű — és gyakran bizonyíthatóan öröklődő — nevet viselt. Noha a vezetéknevek apai ágon való öröklődését csak a 18. század második felében teszi kötelezővé a törvény, és a névváltoztatást királyi engedélyhez köti, ekkor már csak egy rég kialakult szokást szentesít.". Engel Pálnak az 1525-ből származó bácskai jobbágynévsort bemutató közleménye szintén azt erősíti meg, hogy — legalábbis az ország ezen régiójában — ekkoriban már általánossá vált a kételemű nevek használata.3. A statisztikus Kovács Alajos szerint „...sokan a nem magyar jobbágyok közül is magyar vezetéknevet kaptak földesuraiktól, ami azután később arra a téves vélelemre adott okot, hogy ezek a magyar nevű jobbágyok tulajdonképpen eltótosodott, eloláhosodott stb. magyarok utódai." Ezekben a századokban a névváltoztatás (vagy inkább: névváltozás, névmódosulás) a földbirtoklás változásaival, nemesítésekkel, a kényszerű és önkéntes lakhelyváltoztatásokkal, valamint a természetes asszimilálódással lehetett kapcsolatban. „Számos meggazdagodott család birtoka után változtatta meg a nevét, számosan pedig, amint birtokuk helyneve tótosan vagy németesen hangzott, saját neveiket is aszerint idomították, még többen pedig nevüket aszerint kezdték írni és használni, amint azt a nép kiejtette. (Így lett p. v. a nyitravármegyei Rudnay család egyik ágából, mely Trencsén vármegyében telepedett meg, Rudnyánszky.)" Tehát a családnév-változtatás ekkoriban még távolról sem volt azonos a névmagyarosítással, s nem kapcsolódott össze tudatos magyarosító törekvésekkel, tekintettel arra, hogy az etnikai származásnak és hovatartozásnak másodlagos szerepe volt a társadalmi státuszképző mechanizmusokban. Állami szabályozásra utaló intézkedésekről nincs tudomásunk, a névváltoztatás „önkényes" aktus volt. A vezetéknevek felvételére vonatkozó első állami kényszer II. József nevéhez fűződik, s a felvilágosult abszolutizmusnak a kormányzás racionalizálására irányuló németesítő politikája jegyében fogant. Az uralkodó, „... midőn [a zsidók] régi hagyományaikhoz ragaszkodva, mely „ben", vagy „bal" szócska apjuk nevéhez való hozzáadásából állott, azt elhagyni vonakodónak, 1787. július 23-án kelt rendeletével meghagyta, hogy különbség nélkül minden zsidó német vezetéknevet vegyen fel, s azt élethossziglan ne változtassa". (A rendelet 1788. január 1-től tette kötelezővé a zsidók számára a német személy- és családnevek viselését.) Ez az intézkedés okozta azt, hogy a magyarországi zsidóság túlnyomó többsége a 19. századtól német családnévvel rendelkezett. (Felmérésünk adatai szerint 1894-1948 között a névmagyarosító zsidók 80-89%-a német családnevet viselt.) Első ízben I. Ferenc császár és király 1814. november 13-án kibocsátott rendelete szabályozta átfogóan a névváltoztatást. Ennek értelmében nevét mindenki csak helyhatósági engedéllyel és csak fontos okokból változtathatta meg. A rendelet ellen vétőkkel szemben szankciókat helyezett kilátásba. I. Ferenc a névváltoztatás szabályozására, pontosabban: inkább akadályozására, további rendeleteket is kibocsátott. 1815-ben és 1817-ben a görög-keleti vallásúakra vonatkozóan