Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)
1843-01-26 / 8. szám
8. szám. Hatodik esztendei folyamat 1843. Január 26. SZÁZADUNK. A köznép neveltetésének akadályai s ezeknek elhárítása. vV nevelés olly tárgy, mellyről, mig czért nem értünk, nem mondhatni, hogy eleget irtunk és szóltunk. Midőn a nevelési eszme megpendittétett, olly hév és tűz mutatkozott a tárgy érdemében, hogy dús eredményekről kétkednünk is alig lehetett. A megyék tetemei lelkesülve voltak, össze vissza volt hordva szokás szerint jó, rosz, czélszerű, fonák egy halomba, amint vagy tárgyismerők szóltak , vagy pedig ollyanok, kik Gellért szarkájakint szónoklatra érzik magokat hivatva, kik a gyűlést veszve hinnék, ha saját hangjaikban nem gyönyörködhetnének. — A folyóiratok hasábjai is szinte nevelési értekezésekkel teltek el. Sőt még a közbeszédek jelszava is a nevelés volt. Azonban az első hév itt is megtikkadt, s a lobogó tűz parázzsá hamvadt, mellyről még is feltehetjük,hogy hamvaiban elfojtatni nem fog. Az ország mivelődni akar; ez általános czél, melly a jövő boldogság talpkövének tekintetik. A műveltség csak nevelés által érhető el. E hiány naponkint érezhetőbb. Kell tehát e tárgyban előbbre haladnunk, ha csak apathiába nem akarunk esni; ez pedig a mozgalmak korában lehetetlen. Minden nemzet mozog körültünk s akarva nem akarva vele sodor. Elszigetelni magunkat a korszellem ellen épen olly kevéssé lehet, milly kevéssé lehetett a cholerát cordonok által gátolni. A teendők kora reánk viradt; nagynak kicsinynek egyaránt mozogni kell, s fáradozásainknak gyümölcsét az idő megtermendi. Igen, az idő, mert azon igen vérmes kívánságunk, hogy hol ma vetünk, ott holnap már arathassunk is, nem teljesülend. Segítsünk az első szükségen, intézzük kellékeinket az általános műveltség főtervéhez, keressük ki az akadályokat, hárítsuk el azokat, s annak utána tegyünk, mi tehetségünkben áll. — Én jelen czikkemben a falusi köznép neveltetésének főbb akadályait kívántam csak kiemelni és véleményemet azok elhárításának módjáról közleni. Ha falusi iskoláink számát hitelesen adhatnám, úgy hiszem, számra bármellyik európai státussal megmérkőzhetnénk,? mert alig van egy kissé nagyobb helység, mellynek saját tanítómestere ne volna. S mégis minő ellentét! Hányan vannak egy helységben, kik csak olvasni is tudnak, elhallgatván az egyéb tudnivalókat? A helységek ugyan tartanak mestert, kinek tanító, jegyző és harangozó a neve, de úgy látszik, inkább tartják őket a két utolsó szolgálatért, mintsem az elsőért. Elismert dolog, hogy a falubeliek csak igen gyéren küldik gyermekeiket az iskolába. Sokan ugyan hanyagságból, „minek járassam iskolába a gyermeket, engem se járattak, mégis felnőttem, egészséges ember vagyok, s annyit csak tudok, mennyi nekem szükséges“ Így vélekedik a gazda, s magára hagyja a gyermeket. Mások nem küldik, mert a gyermekek ruhátlanok , a tanítónak kántorpénzt kell fizetni, könyvet venni, mit ők, a nagy szegénység miatt, maguk megerőtetése nélkül nem tehetnek, pedig megerőtetni magát senki sem szereti. A lelkészek minden iskolai esztendő kezdetén, sőt máskor is, több ízben serkentgetik a szülőket, de mire mehetnek ? Legfölebb arra, hogy a téli hónapokban bejárnak tán a ruhásabb gyermekekbe alig lesz kikelet, rendre maradoznak; egyiknek libát, másiknak marhát, sertyést kell őrizni, kis gyermeket ringatni, így múlik három négy tél. Mit a gyermek egyik télen tanult, azt nyáron elfelejti, jövő télen újra kezdi, egy kissé ugyan többre megy, ismét közbejön a tanultat felejtető nyár, még egy tél, s amit ekkor meg nem tanult, továbbra nem igen számolhat, mert azalatt a gyermek is 10, 11 esztendős lett, s ekkor már huzamosan a házi és külső foglalatosság mellett kell neki lennie. — Ebben áll országszerte nagyobbrészt az iskoláztatás. A hanyagság s szegénységhez járul, hogy sok helyen rendes iskolaház nincsen. Láttam több ízben, hogy ugyanazon szoba, mellyben a tanító egész családjával lakott, egyszersmind iskolául is szolgált. Rokkapörgés, gyereksírás, tyúkok éneke, jövők s menők zaja mennyi időt vesznek el, s milly zavart okoznak a tanulás figyelmében! S ezt tapasztalnom lehetett nemcsak a szegény adózóknál, hanem több nemes helységekben is, hol aránylag mindig több szükséget láttam, mint a csupa jobbágyok között. Tegyük fel azonban, hogy a szülők készek gyermekeiket egy czélszerűn épített iskolaházba rendesen elküldeni tanulásra; vallján akadunk-e sok tanítókra, kik tanítási kötelességeiknek megfelelni képesek volnának? Jó tehetségű, szorgalmas, kiképzett mestereket ritkaság volt eddig találni. De ki is adhatta volna magát jó szívvel egy olly szolgálatra, melly emberét rosszul tartja, s gyakran még az élet legfőbb szükségeit is alig pótolja? Előttem fekszik egy illy szerencsétlen iskolamesternek évi jövedelme, kinek télen 24 gyermek járt keze alá. Ez egyszersmind jegyző is, harangozó is volt. A helység fizetett neki a mesteri szolgálatért 4 fr. 15 krt, a jegyzőségért 5 frtot, az iskolába járó gyermekektől — fejenként 36 krjával — 14 fr. 24 krt, stólája mehetett 3 frtra. S igy az egész pénzbeli fizetés tett 27 ft. 39 krt. váltó pénzben. Kapott ezen fölül 8 pozs. mérő rozsot, 32 kis szekér fát, egy hold földet őszi, egy holdat pedig tavaszi alá, mellyet a helység csak egyszer szántott, a többi munkát magának kellett a mesternek végezni. És ez volt a mesternek egy kis közönséges faluból egész évi jövedelme. Hasonlókat kisebb nagyobbkülönbséggel sokat lehetne itt felsorolni. A múlt évben szedte be a győri iskolai kerület főigazgatója minden kerületéhez tartozó mesterek jövedelmének lajstromát. Igen érdekes volna, ha ezek statistikai tabellákban közöltetnének, sőt ezekre most a teendők korszakában szükségünk is volna. Bezzeg látnok itt, milly silány jövedelem mellett kell tengődniük az iskolamestereknek! — És mindemellett bár biztosítva volna kenyerek! Sok helyen azonban minden évben újra fogadtatnak fel, mint a pásztorok, s ennek meg kell lennie, habár az előbbi megmaradna is, mert illyenkor egy kis ivás szokott történni az újra felfogadott mester rovására. E nemzeti szokást pedig kiküszöbölni, már csak az ásus tekintetéből is kár volna! Ez leginkább ott szokott megtörténni, hol a község, minden egyéb befolyás nélkül, maga fogadja fel a mestert, kiben legszebb s legkeresettebb tulajdonnak tekintetik a szentori hang éneklés közben. Milly büszke akkor a helység , ha neki jutott a szerencse a legharsányabb torkú kántort bírhatni, s ha kántorának búcsúztató szava a körülfekvő helységeknek légmérőül szolgál, mint a harangok hangja. „Megváltozik az idő, azt monda fülem hallottára egy győti lakos, mert a rénai mester búcsúztató