Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)

1869-09-12 / 73. szám

Megjelen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények kül­dendők : iskola-utca, Csiszár-ház, 2-ik emelet. Kiadóhivatal Burger Z­si­g­mond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással is vidékre postán: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Egész évre . . . 8 frt. | Félévre . . . . 4 frt Egész évre . . . 6 frt. | Félévre . . 3 frt. Évnegyedre . . 2 frt. | Évnegyedre . . . . 1 frt 50 kr. • Egyes szám ára 8 kr. osztr. értékben. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban , Pesten Neumann A. I-ső magy. hirdetési irodájában, Pesten, zsibárus-utca 2 ik sz. Bécsben Haasenstein és Vogler (neuer Markt Nro 11.) és Oppelik A., — Maria/m. Frankfurtban Haasenstein és Vogler hirdetési irodájukban , valamint utóbbi helyen Q. L. Daube át Cp. hirdetések expeditiójában ; Lipcsében Saehse és társánál; Páriában Havas, Lafitte , Bullier és társánál. 73-ik­ 11 .„ Vasárnap, szeptenber 12-én. 1866. Tizenegyedik évfolyam. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY. Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két­szerinél 6 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellet kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr . „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 újkrajcár. Felekezetiek legyenek-e iskoláink vagy községiek! Tápláljuk még tovább is a sötét múltból visszamaradt balga előítéleteket, vagy hódol­junk-e a fölvilágosodott korszellem intő su­galmát­ak? bálványozzuk e önfeledten a régi hagyományokat és mohiepeit intézményeket, vagy teremtsünk-e újakat, célszerűbbeket és századunk derengő fényénél virágzókat, gyü­mölcsözőket? viseljük e még rabszolgalélekkel az elavult szokások nyűgét, vagy összetörjük ama láncokat, melyek a haladást rohamában lekötik? szóval, ragaszkodjunk-e makacsul a régi rendszerhez az új körülmények közt, vagy alkossunk-e újat, a megváltozott körül­ményekhez Mik­őt? E nagyhorderejű kérdések foglalkoztatják egész hazánkban a gondolkodó elméket, melyek szabadelvű megfejtése epo­chalis reformot igér létrehozni a hazai tan­­ü­gy terén , oly reformot, mely átalakító hatá­sával még most alig elképzelhető eredményi eszközrend és a legszebb reményekre jogosít mindnyájunkat. De tekintsük részletesebben, mily fon­tossággal bír e kérdés. Melyik jó érzelmű hazafi keblét nem dagasztó a legnagyobb örömihlet, midőn az országgyűlés szeretett hazánk izraelita lako­saira, a századunkban­ már minden művelt államban státuselvvé lett egyenjogúsítást ki­mondó, midőn egy sokáig elnyomott nemze­tet rég óhajtott birtokába, a természet leg­szentebb jogaiba visszahelyezett ? Kinek szive nem dobogott föl lelkesedéssel, midőn a haza uj gyermekeket és fiai új s hű testvéreket nyertek­­ ? De nézzünk csak kissé szét, és tapasz­talhatjuk, hogy az egyenjogúság mindeddig csak külsőségekben, némi polgári és politikai jogok gyakorlatában s a­t. mutatkozik; szó­val, a törvény egyenjogúsított bennünket, de nem a szív , a kedélyi vonzalom, nem a felebarátunk iránti egyenlő rokonszenv.­­ A törvény polgárnak nevez, a társadalom zsidó­nak vagy kereszténynek; a törvény új, a szív régi, a régi előítéletekkel teli, régi szeretet­len indulatoktól zajló, régi bizalmatlanság ragályától elámított. E társadalmi merevség jövőre megszűnni és a hitfelekezetek közt tátongó űr betöltetni csak úgy fog, ha maga­san fönnlobogtatjuk gyermekeink, illetőleg is­koláink egyenjogúsításának zászlaját. Önmagunkat kell elfeledni gyermekeink nevelése mellett, és azt úgy irányozni , hogy a kornak és azon időnek neveltessenek, mely­ben egykoron önállólag fognak működni, és úgy, hogy egyenlőn erős és kitartó oszlopai legyenek hazánknak. De a gyermeknevelésnek főtényezője az iskola, s így nem ferde iskola­­rendszer­e az, mely a keresztény és zsidó gyermekek közé válaszfalt torlaszt, azokat egymástól mintegy távol tartani törekszik, és megkülönbözteti a gyermeket a gyermektől, csak azért, mert vallása más, mert apja más templomba jár imádni istenét. Hiába prédikáljuk akkor a gyermeknek: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.“ — Önkénytelenül fölvillan a gyermek elméjében a gondolat: hogy szerethetném én úgy, mint többi társaimat, azon gyermeket, ki külön iskolába jár, a katechismust nem tanulja és a vasárnapot nem ünnepli? És ez igen természetes. Hogy is tud­hatná azt oly szívvel szeretni, mint azon tár­sát, ki vele együtt ugyanazon oktatást nyeri, ugyanazon tanító szájából, ugyanazon iskola falai közt, hol semmi vallási különbség fönn nem forog, hol minden gyermekben egymás iránt ugyanazon szív, ugyanazon lélek honol? És valóban szüksége van a hazának egyenlő szellemben s hazafiságban nevelt fiakra, kik egykor kilépve az élet rögös pályájára, egyenlő célokért küzdjenek, ugyanazon érde­kekért hevüljenek és ugyanazon szeretettől lángoljanak egymás iránt , nam concordia parvae res crescunt, discordia maximae dila­­buntur. Mindez pedig csak úgy remélhető, ha gyermekeinket már az első években (mert ezek a legválságosabbak) ugya­nazon iskolába járatjuk. Az iskola az első kapocs, mely bennünket másokhoz köt és a gyermek keb­lét felebaráti szeretetre hangolja, és ha a szeretet nem fog többé különbséget tenni val­lás és vallás között, akkor leszünk csak iga­zán egyenjogúsít­va! És kivételt csak akkor nem fog tenni, ha keresztény és zsidó szülők ugyanazon tanodába küldendik gyermekeiket, szóval, ha közös iskoláink lesznek. Értsük meg végre, hogy az igaz és jó, sem igaz, sem jó, ha bensőnkkel nem lép észhangzatba. Hogy mi módon fog e kérdés úgy megoldatni, hogy az igazságnak és lel­­kiismeretnek elégtétel nyújtassék, az azon testület föladata leend, melyre ez ügy elin­tézése ruháztatni fog. Íme elvitázhatlan haszna a megpendített közös iskoláknak. Hárítsuk el tehát közös erővel az aka­dályokat, melyek a kivitelnek netalán útjában állanának, karoljuk föl e korszerű eszmét és igyekezzünk azt mielőbb életbeléptetni ! Kriegler Miksa: Zenta, szept. 9-én 1869. Amit Schiller Dániára mondott, azt, fáj­dalom, nagy joggal el lehet mondani Bács­­megyére is: Es ist mand­es faul . . Rothadt szag van itt! A mély erkölcsi corruptio jelei mindenfelé ! Alig végezték ki megyénk rémjét, a ke­gyetlen Macsvánszkyt, már­is egy új bűnöst fedöztek föl, aki nem kisebb feltűnést és borzadályt kelt mindenfelé, s akit csakhamar elneveztek „uj Macsvánszkynak.“ Az egyén Kalapsza nevű, megyei te­lekkönyvvezető s tiszt, törvényszéki ülnök, aki még f. hó 6-án hivataloskodott, 7-én vizsgálat alá került s 8-án már sötét börtön­ben ült fogva. Hogy megérdemli-e a reáragasztott ne­vet, azt, az alább előadandók után, a közön­ség ítéletére bízom. A tény, melyről itt szó van, nem is egyes bűntény, hanem egész bűnlajstrom, me­lyet a nevezett telekkönyvvezető hogy mily régóta készített, azt még most nem tudhatni; elég az hozzá, hogy nem kevesebbről, mint — eddig — ötvenezer írtnál nagyobb összeg elsi­kkasztásáról s a telek­könyvek keresztül - kasul megha­misításáról van szó. A már régóta hallatlan vakmerőséggel folytatott bűnös üzletnek — a megyei gyarló felügyelet, vagy inkább semmi felügyelet foly­tán — csak most jöttek nyomára egy izrae­lita által, a következő módon. Ezen izraelita ugyanis közárverésen egy nagyobb birtokot vett meg, s a vételári ösz­­szegből azonnal 6,000 frtot fizetett le az ár­verésre kiküldött biró Kalapsza kezébe. Ez aztán a telekkönyvi átíratásról — hosszas sürgetésre — hamis végzést expediáltatott a vevőnek, magában a telekkönyvben azonban nem eszközölte az átíratást, s a vételárföl­­osztásban érdekelt feleket sem tudóss­­á, ha­nem a törvényszéknél akként referálta az ügyet, hogy a vételárfölosztásra senki sem jelenvén meg, az iratok levéltárba teendők, ügy is történt. Hanem a vevő végre , kiván­­csiságból-e vagy más ok miatt — megnézvén a telekkönyvet, nem csekély ijedelmére úgy találta, hogy a birtok máig sincs nevére át­­keblezve. Rögtön jelentést tett a 3-as alispánnál, mint a törvényszék elnökénél, aki utána néz­vén a dolgnak, rögtön belátta az egész gaz üzletet. Az izraelita 6 ezer írtját a telekönyvi Kalabbal sikerült az alispánnak visszafizet­tetni, azon kecsegtető ígérettel, hogy a dol­got majd elsimítja. Ez azonban megtörténvén, másnap a telekkönyvvezetőt azonnal fölfüg­gesztették hivatalától s egyszersmind vizsgá­latot rendeltek ellene, mely nyomban foga­natba is vétetett, ennek rögtöni szomorú és szégyenletes eredménye pedig az lett, hogy Kalapsza uram haladéktalanul hűvösre té­tetett. Hogy mily szörnyű mértékben s mily régóta űzte e Kalab-Kalapsza e mesterséget, azt sejteni lehet abból, hogy alig kezdték meg a vizsgálatot, s már eddig 52 ezer frtnyi sikkasztást fedeztek föl, többnyire hasonló módon elkövetetteket. A dolognak azonban még ez nem a leg­­roszabb oldala; nagyobb az, hogy e vakmerő üzlet együtt járt a telekkönyvek folytonos meghamisításaival, amely miatt most senki sem tudhatja, hányadán van birtokával, és semmi sem természetesebb, mint hogy ennek folytán égési megyénkben rémület uralkodik s minden birtokos, kivált akinek az utolsó években telekkönyvi ügye volt, aggálylyal várja a dolgok fejlődését. Annyit már­is bizonyosnak mondanak, hogy az egész telekkönyvet újból kell ren­dezni, mert annak hitelessége tönkre van téve. A zavar és rémület nem csekélyebb a megyei hivatalokban, és méltán, mert — a legszelídebben szólva — alig megbocsátható könnyelműség, gondatlanság kellett a felsőbb megyei tisztviselők részéről ahhoz, hogy a telekkönyvvezetőnek pár év óta folytatott dobzódó s pazar életmódja bennük gyanút ne kelthessen. Az ügy fejlődéséről e lapok t. olvasóit majd tudósítani fogom; most még azon szállongó hírt említem meg, hogy a megyénk­ben birtokosok közül többen királyi biztost szándékoznak kérni. Ifj. Bója Gergely leköszönő­­s búcsú­levele. *) Tekintetes városi Tanács és Képviselő testület! Tanfelügyelővé történt kineveztetésem kö­vetkeztében, a Szeged városi reáltanodánál 185­­­3 óta birt tanári állomásomról ezen­nel tiszteletteljesen lemondok. De oly sok évig és oly nehéz körülmé­nyek közt viselt hivatalomról szárazon, hide­gen lemondanom lehetetlen. Tövises és járatlan volt e pálya, sok küzdelembe került azon sikerrel és becsülettel előhaladni. Most, midőn ezen állomást elhagyom, beállott a lemondásnak szomorú következmé­nye is, t. i. a távozás szülőföldemtől, távozás Szeged polgárainak köréből és megválás mind­azoktól, kiknek szeretetét, figyelmét és jó­akaratát élvezve , közöttük élni legédesb, leg­­boldogítóbb öröme volt életemnek. A gondviselés úgy akarta, hogy más téren is szolgáljak a tanügynek, és én búcsút veszek állomásomtól, búcsút Szeged tekinte­tes hatóságától és polgártársaimtól, azon vi­gasztaló öntudattal, hogy erőmhöz képest tö­rekedtem mind tanári, mind polgári kötelmei­met teljesíteni. Lelépek állomásomról azon biztató re­ménynyel, hogy 17 évi tanári működésem és Szeged tanügyének , szellemi és erkölcsi elő­­haladásának szentelt törekvéseim s a közmű­velődés előmozdítására tett parányi kár, de ha szolgálataim a jövőben sem fognak mél­tánylás és elismerés nélkül maradni. Szívem mélyéből köszönöm a tekintetes városi hatóságnak nagybecsű jóakaratát, több ízben velem kegyesen éreztetett jótéteményeit. Áldja meg a mindenható Szeged város hatóságát áldásdús működési sikerrel ! Áldja meg Szeged közönségét boldog élettel és testvéries egyetértéssel! Áldja meg taninté­zeteit és minden közhasznú vállalatait óhajtott fölvirulással ! Ezek után a reáltanodát s a város összes intézeteit a tekintetes Tanács és Képviselő­­testületnek most és jövőben is kegyes, párt­fogásába, ápoló gondjaiba ajánlva, azon őszinte nyilatkozattal, hogy szellemileg szülőföldemért, becsülete­ és emelkedéséért élni, tenni soha *) Városunk munkás és köztiszteletben álló fia ép oly szerényen és zajtalanul, minő itteni élete s működése volt, eltávozván körünkből tankerületébe, kedves tartozást vélünk iránta leróni, midőn a ta­nácshoz irt szép és érzelemteljes bucsusorait kö­zöljük, semmi alkalmat el nem mulasztok, tisztelet­tel maradok a tekintetes városi Tanács- és Képviselő-testületnek kész szolgája Szegeden, augusztus 30-án 1869. Bója Gergely, királyi tanácsos és tanfelügyelő. Helybeli újdonságok.­ ­ A múlt vasárnapi közgyűlés leg­kiválóbb tárgyához, a tisztviselői fizetések meg­oldott, helyesebben agyoncsépelt kérdéséhez, pótlólag még némi megjegyzéseket kell ten­nünk nem ugyan magára a tárgy érdemére, hanem csak a fölötte­­lefolyt tárgyalás mene­tére vonatkozókat. Sokaknak ugyanis föltűnt pártunk lanyha magatartása ez ügyben, mi­után köztudomás szerint a tárgyalás alapját képező javaslatot nagyobbrészt a mi embe­reinkből alakult bizottmány készíté­s annak elvileges elfogadása is pártunk szilárd támo­gatásának volt köszönhető. A dolog egyszerű magyarázata ez: pártunk el volt határozva, hogy támogatni fogja részleteiben is a javasla­tot bizonyos határok közt s a mutatkozandó körülményekhez képest, de csak azon esetre, ha az az ellenpárt, a többség részéről­ is pártolásra talál; ellenkező esetben az elv ked­véért tovább nem viszik a nagylelkűséget oly tisztviselők iránt, kiket saját pártjuk cserben­hagy, hanem hagyják a dolgot menni, amint mehet. Ezen elhatározásra, melyet ismert vi­szonyaink közt a politikai eszélyesség köve­telt, nem csekély befolyással volt azon a gyű­lés előtt szállongó s az ellenfél ismert rága­lomforrásaiból kibugygyant otromba hír, hogy a mi embereink azért akarják a tisztviselői fizetések javítását keresztülvinni, mert a jövő tisztújításkor ők remélik elfoglalni a hivata­lokat, tehát­­ a maguk számára akar­ják a fizetéseket emelni! (sic!) így gyalázzák meg a legnemesebb intenziókat, így kovácsolnak még az ellenfeleink iránti nagylel­kűségből is bűnt ellenünk! Meg kellett tehát mutatni annak a roszét könnyen hívó népnek, hogy ez fut hazugság. És megmutatták. Azt hiszszük, ily körülmények közt pártunk el­­látása nemcsak menthető, de önmaga iránti kötelesség volt, így aztán természetes, hogy a javaslatnak sokkal csúfosabban kellett el­buknia, mint előre hihettük volna.­­ Az alföldi vasutat tegnap adták át a közlekedésnek, minden zaj és megnyi­tási ceremónia nélkül, ugyannyira, hogy még előleges jelentéseket sem láttunk s a közön­ség nagy része nálunk mit sem tudott róla; tudtunkra meghiva sem volt senki, még a ha­tóság sem, amiből azt kell következtetnünk, hogy az egész megnyitás hűbelebalázs mód­jára történt. 1fA szegedi gyártelep-részvény­­társulat alapszabályai, f. hó 5-én, a föld­­mivelés-, ipar- és kereskedelmi m. kir. mi­nisztérium által a törvényes jóváhagyási zára­dékkal elláttattak. 1 A he­l­y­beli helvét hitvallásunk egyháztanácsa , mint halljuk, e hó 8-án tar­tott ülésében a hírhedt debreceni határozatot tárgyalván, ugyanez alkalommal iskoláját egy­hangúlag községinek nyilvánította. Hiában, messze van ide Debrecen! ” A „Vásárhelyi Közlöny“ írja: „A „Szegedi Híradó“ a h.­m.-vásárhelyi reformá­tusokon nem csudálkozik, hogy iskoláit par ordre de mufti községieknek nem nyilvánítá. Nem par odre de mufti, t. laptárs url . . . . hanem, mert ez a régi kálvinista nép nagyon fél a tűztől, miután nem egyszer égette meg vele ujját.“ — Értjük! és látjuk, hogy annak, aki e lapunkat „úr“-nak titulázó sorokat írta, épen csakis a mufti, vagy legalább is kizáró­lag a debreceni convent obscurus határozata lebegett szemei előtt, s fogadni mernénk, hogy jómaga még nem is gondolkozott azon tárgy fölött, melyről ily könnyelmű fölületes­­séggel nyilatkozik. Miután a fennebbi sorok írójában teljes okunk van tősgyökeres kálvi­nistát gyanítani, kérjük, olvassa el saját hit-­­ rokona Kármán Pál ref. lelkésznek a „Pesti

Next