Szegedi Uj Nemzedék, 1924. november (6. évfolyam, 252-275. szám)
1924-11-01 / 252. szám
1924 november 1., szombat. SZEGEDI ÚJ NEMZEDÉK Amíg egy férfi eljut odáig ... Egyre csökken a szerelmi házasságok száma — Félmilliárdos mennyasszony és száz milliós vőlegény — Ház nélkül nem ajánlatos házasodni (Saját tudósítónktól.) Mindnyájunkat közelről érdeklő probléma a családalapításnak újabban egyre bonyolultabb tudománya. A mai rettentő gazdasági válság nehéz dilemma elé állítja a házastársi igát felvenni kész fiatalembereket. Soha aktuálisabb nem volt az a közmondás, mely szerint a pénz beszél, minden más csak kutyaugatás, mely nem hallatszik oda, ahol a boldogságot mérik, ,A szerelem sötét verem“, — mondták már negyvennyolcban is, mit szóljunk tehát most, amidőn a bútorozott szobák nyomorúságai s a mindennapi sötét anyagi gondok az akasztófahumor középpontjába állítják be a házasság révét, melytől minden fiatalember már előre fázik s ha egy felsőbb hatalom parancsára mégis ,beevező, barátai megilletődve parentálják el. Bármennyire is súlyos feladatok és gondok elé is állítja a fiatalembereket a házasság problémája, nem szabad energiátlanul már előre pálcát törniök az élet legfontosabb és legnagyobb megnyilvánulása felett, mert a gazdasági válság előbb-utóbb csak meg fog szűnni s a szebb magyar jövő visszahozza majd a családi tűzhely régi melegségét. Alapos számítást végeztünk és körsétát tettünk tehát, hogy megtudjuk, micsoda teendők és meglepetések várakoznak azokra a rózsásálmu fiatalokra, akik egymás szemében a boldogságot vélve felfedezni, Hymen rózsaláncaira mernek gondolni. Már előre jelezzük, hogy a mai házasságkötéseket illető tapasztalataink nagyon elszomorítóak. Érdeklődésünket arra a középosztályra terjesztettük ki, amelyet intelligenciájánál, nevelésénél és kulturáltságánál fogva nemzetfentartó és vezető rétegnek szokás nevezni s amely a szanálás, a megszállás és a tisztviselői nyomorúság áldásaiból leginkább kivette a részét. A tisztviselői középosztály férjhezmenendő leányai a mai világban nagyrészt vagyontalanok, de ugyanez a helyzet azoknál a fiatalembereknél is, akik másfél-két milliós fizetésekből kénytelenek létfenntartásukról gondoskodni. A nősülendő fiatalemberek legtöbbje először is a ruhatárát igyekszik úgy összeállítani, hogy az majd egy feleséges emberhez méltó legyen. Minimális számítás szerint tehát szükséges 2 öltözet őszi-tavaszi öltöny, 2 nyári öltöny, 1—1 téli, őszi-tavaszi és nyári straparuha, 1 télikabát, 1 strapa mikádó-kabát, 1 őszi tavaszi felöltő, 3 kalap, 5 pár cipő; mindez — utánjárásunk szerint — kereken 20 millióba kerül; a fehérnemű garnitúra kereken 10 milliót tesz ki, vagyis maga a ruhatár összeállítása a legszerényebb igények szerint 30 millióba kerül. A boldog fiatalembernek azonban külön vőlegényt adjusztiering is szükséges, ami információink szerint újabb 10 milliót jelent. A lakás megszerzése a vőlegény gondja lévén, megtudtuk, hogy egy közepes kinézésű 2 szobakonyhás lakásért a Belvárosban 25 millió lelépést és 10—12 millió évi bért kérnek, természetesen egy kis udvarrész-használattal. Ilyenformán már csak a költözködés, berendezkedés volna hátra, ami a szobafestéstől kezdve a kályhaberendezésig újabb 5 milliót igényel. Eddig a pontig tehát boldog vőlegényünk potom nyolcvan milliót emésztene fel. Nézzük már most a bájos mennyasszonyt. Nem kívánunk indiszkréciót elkövetni a női toilette dolgokat illetőleg, csupán annyit közlünk, hogy egy fiatal menyecske ruhatárának összeállítása ma 80—100 millió körül mozog; a fehérselyem mennyasszonyi ruha külön 15 millió, az úgynevezett kelengye (magyarul: „Stafferung“) 50—60 millió körül mozog; mindez összesen 150 millió. A lakásberendezést bevett szokás szerint a fiatalasszony „hozza“, egy haboskőris, világosabb tónusú hálószobát 10 millió ellenében vásárolhatunk, egy nappali szoba 10—15 millió, konyhaberendezést 5 millióért kaphatunk, mindez újabb 30 millió. A férjhezmenő leány eddig tehát 180 millióba kerülne a szülőknek. A 180 milliós mennyasszonyt, meg a 80 milliós vőlegényt most már csak össze kell boronálni, ami az egyházi és polgári esketés törvényes formaságai, valamint bevett társadalmi szokások szerint szokott megtörténni. Ez természetesen újabb kiadást jelent; részletekbe nem bocsájtkozunk, de 26 főnyi vendégsereget számítva, az esküvői menetbe 15 kocsit belekalkulálva, valamint az összes apróbb kiadásokat összegezve 15 milliót számítunk esküvői kiadások címen. Ez összegből 5 milliót egész bátran a vőlegény terhére írhatunk, míg a megmaradó 10 millió a mennyasszony szüleit terhelné. Summa summarum : a vőlegénység ma 85, a mennyasszonyság 190 millióba kerülne ami közepes számításunk szerint. Miután így sikerült a boldog szerelmeseket összeboronálnunk, kénytelenek vagyunk egészen prózai dolgokra rátérnünk, ez pedig az a bizonyos hozomány, másképen az a tőke, vagy vagyon, ami szükséges ahhoz, hogy a házastársak harmonikus együttélése anyagilag is biztosítva legyen. Úgy véljük, nem túlozunk, ha az összesen 275 milliót felemésztő házasságkötés arányaihoz és színvonalához viszonyítva legalább 350 milliót kalkulálunk hozományképen. Ez a hozomány békeparitás szerint 20.000 koronának, mai értékben circa 20 hold föld árának felel meg, ami semmiesetre nem nevezhető túlzott igénynek. Ma egy középosztálybeli fiatalember házasságkötését bátran kalkulálhatjuk tehát kereken 100 millióban, egy vganilyen társadalmi rétegű leány férjhezmenetelét pedig 500—600 millióban. Kérdezzük már most a fentiek után : honnan vegyenek ilyen összegeket azok a boldogtalan lények, akik hivatalokban stb. keresik boldogulásukat? Háború előtt lehetséges volt takarékossággal annyit félretenni, vagy méltányos kölcsön útján egy vőlegénynek 5000, a mennyasszony szüleinek pedig 30.000 koronát biztosítani, hogy egy megfelelő színvonalú házasság létrejöjjön. Ma ez teljesen lehetetlen. Nősülni, férjhez menni ma csak azok a szerencsés fiatalok tudnak, akiknek szülei megfelelő vagyonnal rendelkeznek. Nem lehet tehát csodálkozni azon, ha a szerelmi házasságok száma manapság csökken, mert kellő anyagi megalapozottság híjján valóban könynyelműségnek és lelkiismeretlenségnek lehetne nevezni ezeket a meggondolatlanságokat. A vagyonnal rendelkező leányok és fiatalemberek ma irtóznak attól a gondolattól, hogy szívük választottja csupán a pénzükért érdeklődne; ez a felfogás azonban túlzásnak nevezhető. Mindenesetre számolni kell minden mennyasszonynak és vőlegénynek azzal, hogy az anyagiak ma épp olyan döntő súllyal esnek latba, mint maga a szerelem, a kölcsönös szimpátia. A kispolgárság és az alsóbb társadalmi rétegekben kötött házasságok költségei természetesen jóval alatta állnak számításainknak, azonban az ottani vagyoni viszonyoknak és „társadalmi“ követelményeknek megfelelő házasságkötéseknél szintén sok gondot okoznak az anyagiak. A mai fiatal nemzedékre éppen ez a legszomorúbb, hogy családalapítás esetén hasonlíthatatlanul nehezebb problémák előtt áll, mint az elképzelhető lenne. Várjon, hogyan gondolhassunk ilyen körülmények között nősülésre, családalapításra, hogyan merjünk búcsút mondani sivár legényéletünknek? Tátray nevű család tragédiájának szomorú sírhelye előtt áll meg önkéntelenül az ember. A családnak 6 gyermeke, 3 fia és 3 leánya nyugszik egymás mellett, valamennyien éltük tavaszán, 18. és 20. életévük küszöbén múltak el itthon, a Tátra alján, abban a szörnyű, fiatalokat elragadó gyilkos kórban, amelynek leküzdésére messze idegenből annyian sietnek ide gyógyulásért az életet adó Tátra balzsamos levegőjű fenyvestakarójához. Ami idegeneknek itt életet, az itt az itthoniaknak hús sírhelyet adott. Nem ismertem ezt a családot, de valahányszor a késmárki temetőben megállottam sírjuk előtt: mindig könnyes szemekkel olvastam kettétört fehérzaárvány liliomkeresztjük alatt e feliratot: Ne sajnálj minket vándor, Ha utad itt vezet; Együtt vagyunk testvérek s alant is Híven fogunk kezet. Fenyőtűt hint sírunkra, ölelkező, fiatal porunkra A hű Emlékezet I . . . . Közel e szomorú sírhoz egy másik tragédia. Egy, a tátrai csúcsmászásoknál szerencsétlenül járt, fiatal házaspár nyugszik közös sírban, remek márvány angyal, az Emlékezés, szórja rájuk a havasi gyopárt, melyért a sziklákat bújva meg kellett halniok. Márványukon e sorok : Hozzánk nem ér gonoszság. Se gyötrő gondolat. Mig törve, zúzva mindent A gyors idő halad. Mi ketten nyugszunk békén. Fiatal éltünk korai végén A csendes föld alatt. Tovább egy sudár fenyő tövében Késmárk egy munkás tanácsbélije nyugszik e felírás alatt: Meghalt! A nyelvnek nincs busábbszava. Mozgás és munka, vágyak, ingerek, Az örök békéből nem jutott ki másnak. Az Istennek csupán, meg a Halálnak. De ki tudná leírni a többi, szebbnél- szebb, poetikusabbnál-poetikusabb sírfeliratokat ? S most, hogy ma, odafenn az elrabolt ősi földön a rab Késmárk csodás szépségű temetőjében a magyar sírlakók hideg márványa felett enyelegve suttog a novemberi hideg alkonyi szellő — könnyek áztatta szomorú reménytelenségünk őrzi a holtak enyésző porát. A régi, elhagyott magyar sírok tövén, halottak napján lélekben felgyújtom az emlékezés mécsesét s némán, észrevétlenül suhanok végig a dermedt város szunnyadó utcáin s a mécsestűztől égő késmárki sirkerttemetőn, hol a dolgos, az elfáradt Késmárk kidőlt fiai alusszák örök álmukat. Felétek, ti kicsiny, mécseslángban égő, halott magyar városok a kegyeletes emlékezés napján kétkedő reménykedéssel küldöm fájó sóhajom és felétek a kialvó magyar csillagok sötét éjjelén a hű és kegyeletes emlékezés fehér keszkenőjét lobogtatom !... Barangolás a sajtódzsungelben Véresre tört szekér és egyéb szenzációk (Saját tudósítónktól.) A sajtó nagyhatalom, mondotta hazánk koszorús költője, az „Alsóbugaci Hírkürt“ c. politikai, társadalmi és szépirodalmi hetilap eredet érzékkel megáldott valóságos belső és a nyilvánosság számára titkos munkatársa. Ami tény, az tény. A nagyhatalom alsóbugaci oszlopa nem is sejtette, midőn az elvadult közélet jelenségeit ostorozta, hogy milyen igaz és ismert ezen megállapítása. Dehát nem hiába írta meg látnoki erővel és ösztönös meglátással a „Londoni néma koldus, avagy az elevenen meghalt árva gyermek históriája“ címmel 36 folytatást megért regényét, ért egy keveset a szépirodalomhoz, meg a világpolitikához. Az, hogy a társadalom figyelme mindeddig kikerülte, csak az bizonyítja, hogy ezen a sáros és hináros magyar ugaron nincs megértés az önálló és eredeti tehetségek iránt. Az ifjú, de szépreményű alsóbugaci papuc, fajának diadalmas felkunkorodása, aki azonban a disznófejű Nagyúrral vívott harcai folyományaképpen inkább a vereshajú Icig korcsmája gőzét, mint más egyebet választott inspiráló forrással, egyébként szentül meg volt győződve, hogyha kiengedné kezéből a kultúra gyeplőit, pótolhatatlan úr maradna a honi liiteraturában. Kétségtelen tehát, hogy a sajtó nagyhatalom, de ez különösen a romlatlan és tradícióterhes vidékre vonatkozik, ahol az emberek még természetes és mesterkéletlen egyszerűséggel harapják le egymás fülét, ha nemes ideálokért dobogó szűkét megszállja a bosszúállás szelleme és ahol a szerkesztő úr keresetlen stílusával minden egyes lapszámában kitekeri valamelyik ellenfele nyakát, élénk örömére az ellenlapnak, mely íme az ellenakcióval már is biztosítva látja jövő számának anyagát. Minden tiszteletünk tehát a vidéki sajtóé, mely nem vette át még a fővárosi degenerált és venereás sajtósakálok kubista és expressionista szalmacséplését, de lendületteljes fantáziával és eredeti technikával szolgálja azt a betyár jóságos kultúrát. Íme néhány kedves és megható példája a kulturmunkának: Munkáslányok tragédiája A Friss Hírek közli egyik pompás riportjában a következő borzalomkeltő részletet: „A gépekbe oldalt berakják a vékony deszkalapokat a munkáslányok és a másik Mason összecsukva esnek be egyre...e Rre osztott szekrénybe“. Még borzalmasabb a Vásárhelyi Napló e^ik közleménye, melyben egy összes ütközésről a következők ejtik gondol- skodóba az olvasót: „A lovaktól vonszolt kocsi belerohant s egy ott álldogáló szekérbe, amely a heves összeütközés következtében a levegőbe repült és véresre tört“. Ugyancsak a Vásárhelyi Naplóban olvastunk egy hirdetést, mely ékesen bizonyítja, hogy temetés csak halálozás esetén lehetséges: „Halálozás esetén temetéseket a legkielégítőbben és legjutányosabban rendezünk“. Az egyik makói újság viszont azt hirdeti feltűnő helyen, hogy „az Unghváry-féle borok minőség és ár tekintetében utolérhetetlenek“. Ugyanabban az újságban olvastuk egy emberöléssel kapcsolatban a következő hajmeresztő részleteket: „Varga nekivadulva teljesen szétverte a szerencsétlen asszony fejét s rajta a széket is, amely szintén izzóporrá tört. Amikor Varga észrevette, hogy a szerencsétlen asszony egészen elcsendesült, sietve eltávozott...“ A közönség is hozzájárul azonban, S a vidéki lapok hasábjai minél ifibbek és derűsebbek legyenek, így például a Zalamegyei Ujságban az elmúlt héten megjelent nyílttéri közlemények érdekes következtetésekre adnak alkalmat. Íme: Figyelmeztetés! Figyelmeztetem a város közönségét, hogy feleségemnek, Németh Imrénének 1924. évi október hó 23-ika óta csinált adósságáért nem vállalok felelősséget. Németh Imre, Zalaegerszeg. Figyelmeztetés! Figyelmeztetem a város közönségét, hogy férjemnek, Mészáros Lajosnak 1924. október hó 25-ike óta csinált adósságáért nem vállalok felelősséget. Mészáros Lajosné, Zalaegerszeg. A szegedi lapok sem maradnak el azonban ebben a versenyben, sőt vezetőszereppel járnak elöl jó példával. A „Szegedi Friss Újság"-ban a következő bizarr hirdetés látott egymásután háromszor napvilágot: Refélni tudó bejárónő felvétetik, ______Bercsényi utca 1. b. 2._______ A konzekvenciára a „Friss Hírek" mutat példát a békéről zengő krokijában. „Itt a béke!“ — sóhajtja örömujjongva a címben, meglepetésünkre azonban így kezdi: „A régi békeévek úgy látszik eltűntek örökre, mert a város még mindig a háborús szokások hatalma alatt áll.“ Szenzációs hírekben szintén a „Friss Hirek" jár elől. Íme egy kis szemelvény: Vidéki hirek. Tegnap délután Kecskeméten felrobbant egy utcai illemhely. A nyomo- Mérték után készít lejtőket, télikabátot részletfizetésre is Krier, Feketesasutca 21