Székely Nemzet, 1888 (5. évfolyam, 1-200. szám)
1888-10-21 / 162. szám
Október 21. mely előreláthatólag rövid idő alatt be fog fejeztetni, amennyiben a regale-megváltás pénzügyi keresztülvitele és mindazon állami kölcsönök konverziója tekintetében, melyek nagy kamatterhet okoznak, remélhetőleg elvi megállapodások jönnek létre. Továbbá járadékkötvények a jövőben aligha fognak kibocsáttatni. A törvénynek ama határozatát, mely szerint a törlesztési járadék egy részéért csak papírjáradék szerezhető be, a kormány valószínűleg új törvény által fogja megváltoztatni. A jövő évi, amúgy is csekély, deficit és törlesztési járadék szükséglete nagyon könnyen fedezhető azon regale-megváltási kötvényekért befolyó összegből, melyeket az állam saját regale-tulajdona alapján elárusíthat. A jövő évre pedig a miniszterelnök czélirányos pénzügyi politikája az államháztartásnak mindennemű oly hitelműveletet fölöslegessé fog tenni, ami a deficit födözésére szolgálna. Miután a regale-megváltás tényleges keresztülvitele csak a jövő év folyamán kezdhető meg, egyelőre nagyobb műveletről, amennyiben az a regalemegváltásra vonatkozik, nincsen szó. Annál valószínűbb, hogy az államháztartás terhe csökkenni fog a jelentékeny kamatmegtakarítás és egyidejűleg az évi annuitásoknak — a törleszthető államadósságok konverziója útján — történő csökkentése által. Pénzügyileg nem volna tanácsos, a művelettel azon feltevés alapján, hogy akkor kedvezőbb pénzviszonyok fognak uralkodni, még hosszabb ideig várni, amennyiben pl. az egy év alatt talán elérhető kedvezőbb árfolyam nem ér föl azzal a nyereséggel, melyet addig a konverzió útján már elértünk. A tanácskozó csoportok képviselői a miniszterelnök elé írásbelileg konkrét ajánlatokat terjesztettek, amelyekre vonatkozólag a pénzügyminiszter határozatot fog hozni. Már ebből is látható, hogy a sokoldalú, különben már magukban is ellentmondó jelentések, a küszöbön álló pénzügyi művelet részleteiről, semmi tényleges alappal nem bírnak. Kolozsvári élet. — október 18. Ha a múlt héten azt találta volna kérdezni a vidéki ember a kolozsváritól, hogy mi újság nálatok ? Bizonyára azt a feleletet kapja, hogy : „hazajöttek a színészeink.“ Akkor ezzel foglalkozott az egész város, nagyobbrészt még ma is ezt teszi — ez a primadonna meghízott, a másik megfogyott, veszített a híres „négy mázsá“-ból, az egyik naivának szép kis kutyája van, és a többi, nem említve a bizonyos pikáns pletykákat, amelyekkel telve van a levegő. Hanem valóban, sehol sem láttam olyan színházkedvelő közönséget, mint a kolozsvári Mindegy, akár „Lear királyt“, akár a „Nebántsvirágot“ vagy épen „Hinkót, a hóhérlegényt“ adják, egyformán tele van a „nemzeti“ , van mindenre közönség. A pályázat eredményét izgatottan várják ; az a hír szárnyal, hogy Beöthy Zsolt is adott be darabot, hanem én nem merném a tűzbe tenni kezemet e hit valódiságáért. A bíráló bizottság tagjai Szász Gerő, dr. Szász Béla, dr. Hegedűs István, Szécay Károly, Szentgyörgyi, E. Kovács Gyula és az igazgató. Pár nappal ezelőtt kedélyes író és művész-ismerkedési estélyt rendezett a társulat, csak az volt a kár, hogy a művésznők közül nagyon kevés jelent meg az estélyen. Hanem most mondjunk valamit a legújabb hecczről, a sikkasztó múzeumi hivatalnokról, ki az „Ellenzék“ redakcziójában született s rövid, de dicsteljes élet után ugyanott üttetett agyon (pardon a kifejezésért!) Az eset itt általános megbeszélés tárgyát képezte, s igen sokan azt hitték, hogy e dolognak mégis van valami alapja, Iknes Bála álnév. Hanem most kisül, hogy az egész csak „szépirodalmi dolgozat“, s mint ilyen, teljesen a phantázia szüleménye. Ennek tehát vége van. Majd lesz helyette valami más, mert ennek a nagyvárosnak mindig kell valami friss beszédtárgy, a botránynak rendkívül örül a mai világ. Azt hiszem, irka-firkám nem volna teljes, ha nem írnék valamit az időjárásról. Az most esős, és szerfölött hűvös. Előkerültek a becsapott „übercihák“, sőt a téli kabátok is eltünedeznek. Különben az egyetemi élet immáron rendes kerékvágása. Megszűnt a mulatság a „zöldek“ és „újbakák“ fölött, akik most már teljesen beletalálják magukat új helyzetükbe, vége a nemzeti „csöndesezés“-nek, „alagérozás“nak, amely bizony-bizony megapasztotta a hazulról hozott forintokat és tallérokat. A párbajozási mánia szülőfélben van. Tavaly nem tudhatta az ember, hogy mikor kerül önhibáján kívül, akár egy görbe tekintet folytán olyan bonyodalomba, amelynek természetszerű következménye a lovagias kiállás. Folyton készen kellett állani, s végrendeletet tartogatni az asztalfiókban. Ez a baja Kolozsvárnak enyészőfélben van, de nem a másik, az utczák, terek, sikátorok stb. tisztátalansága. Milyen magasan állanak e tekintetben fővárosunk fölött a szász városok, pl. Szeben ! Nem értem, miért nem vezetnek be az utczákra csatornákat? Ott áll lakásra a szemét a legelegánsabb házak előtt. A piaczon alig lehet keresztül gázolni. Pedig a legfőbb rangú vendégek gyakran fordulnak meg itt. Ha ezt a bajt elhárítják, valósággal szép város lesz Kolozsvárból. Van a terjeszkedésre helye elég, ipar és kereskedés is egyre élénkebbé válik, lakosai magyarság tekintetében felülmúlhatatlanok, asszonyai és leányai ritka szépek. Ad vecem szép leányok ! Eszembe jut tavalyi statisztikája az Ellenzéknek, amely kimutatja, hogy itt aránylag nagyon kevés leány megy férjhez s igen sok marad hajadonnak. Csodálkoztam rajta eleget, de úgy találtam, hogy az Ellenzéknek valóban igaza van. Pedig itt sok a nősülendő fiatal és nem fiatal legény. Ez azonban szerfölött kényes kérdés lévén, nem beszélek többet róla, hanem megemlítem, hogy itt pár nap múlva érdekes sajtóper lesz, melyet Cosma Partheniu előkelő szebeni román vezérférfiú indított a Tribuna ellen. Igazán öröm látni, hogy a legtekintélyesebb, művelt, és jellemes román emberek kezdik belátni, hogy a szélső, véresszájú elemek épen nem emelik a román nép tekintélyét, sőt megnehezítik állását a kormánynyal és uralkodó nemzettel szemben. Ideje, hogy immár teljesen megértsük egymást. Ezen dolgozik az a hazafias egyesület, melynek itt van a központja. Egész rendszeres hivatal dolgozik a nemzet kultúrája ügyeinek vezetésén, élén a fáradhatatlan Sándor Józseffel. Megbecsülhetetlen ember ez. Öröm látni az Emke hivatalának működését, melyet a kolozsvári és erdélyvidéki magyar sajtó vállvetve és egyértelmű lelkesedéssel támogat. Vízaknai Sz. G. grófné utolsó kalandja“ és „Herbst úr és leendő veje“, Vértesi, csak e hét folyamán volt a fővárosban ezredik novellája felolvasása alkalmából nagyszerű ünnepeltetések tárgya s így összes munkáinak megjelenése iránt annál nagyobb az érdeklődés. Érdekesnek tartjuk megemlíteni, hogy az előfizetők között hetenként egy 12 frt értékű vereskereszt sorsjegyet sorsoltak ki, s hogy már ketten voltak oly szerencsések, hogy a sorsjegyet megnyerték. Az egyik sorsjegyet Hüse Juliska kisasszony Debreczenből, a másikat Homoróczi József hivatalnok Szegedről nyerte meg. A gazdag tartalmú füzetes vállalatra újból felhívjuk olvasóink figyelmét. Előfizethetni postautalvány útján Debreczenben, negyedévre 13 füzetre 1 frt 50 krért. Füzetenként 15 kiért a könyvkereskedésekben is megrendelhető. Az új előfizetőknek az eddig megjelent füzetek egyszerre megküldetnek. SZÉKELY NEMZET. Irodalom és művészet. Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben. E nagyszabású vállalat hetvenedik füzete jelent meg, az előbbiekhez hasonló díszes és csinos kiállításban. Felső-Ausztria és Salzburg ismertetésében a tizenegyedik füzetet képezi s két czikket tartalmaz: Richter Edétől a salzburgi síkság leírását, Ruthner Antaltól pedig a Pinzgaut. A salzburgi síkság jellemző tulajdonaival a havasi vidék szépségekben gazdag festésével, a természeti tüneményekkel van bemutatva. A másik leírás, mely e füzetben kezdődik, a Salzach völgyét ismerteti, mely völgy összes mellékvölgyeivel, a vidék nyugati határától Walchenig a Felső-Pinzgaut alkotja, ehez csatlakozik a Salzach kelet felé irányuló folyása mellett Közép-Pinzgau és ettől keletre Alsó-Pinzgau. Művészi kivitelű rajzok, hírneves művészek munkái, magyarázzák és teszik szemlélhetővé a szöveget. A füzetek kaphatók minden könyvkereskedésben. Ajánljuk azok figyelmébe, kik hasznos művet akarnak megszerezni. Vértesi Arnold összes munkáiból immár az 5-ik füzet is megjelent s a következő novellák elejét és folytatását tartalmazza: „A bohócz neje“, „A Hátszegi Neszti KÜLFÖLD. — okt. 20. Garasanids úr, az egykori szerb miniszterelnök, nemcsak a politikai köztérről vonul viszsza, hanem, mint Belgrádból újságolják, az országot is elhagyja és Svájcba vándorol ki ; előbb azonban nagy országos gyűlésre akarja összehívni a haladó párt híveit, hogy beszámoljon két évi politikai működéséről és felvilágosításokat adjon a királyi pár válóperében tanúsított magatartásáról. Ezt a szereplést Milán király aligha fogja megengedni az egykori pártvezérnek, még kevésbbé pedig azt, hogy az ő családi ügyét nyilvános gyülekezet előtt tárgyalgassa. És hogy a király szavának — bármit állítsanak is orosz részről — van súlya az országban , mutatja épen a Garasanin visszalépése. Az orosz sajtó, mint Pétervárról jelentik, valósággal dühöng is Milán király ellen és mindenféle sértésekkel illeti. E lapok nézete szerint a szerb viszonyok egyre komolyabb jelleget öltenek. Oroszország türelmének az ottani üzelmekkel szemben hamar vége fog szakadni. A Geffeken Ügy nem igen halad előre s Vilmos császár hazatértéig valószínűleg csak az előkészítés mostani stádiumában marad. A legújabb jelentés szerint a törvényszék visszautasította a védő ama kérelmét, hogy Geffeken szabadlábra helyeztessék. Az elhunyt Frigyes császár özvegye, hír szerint, lépéseket tett, hogy a napló ügyét ne bolygassák tovább, azt óhajtva ezzel elérni, hogy férje emlékezete ne legyen újabb protanáczióknak kitéve. Meg is nyerte e végből Henrik herczeg közbenjárását, kinek nagy befolyása van császári testvérére. Azt hiszik, hogy az igazságszolgáltatás rendes menete nem fog megakasztatni, de azután Vilmos császár, ha Geffckent esetleg elítélik, kegyelmet fog neki adni. Bulgáriára vonatkozólag sajátságosan hangzó hírrel lepte meg a különben jól érzésüknek ismert Politische Correspondenz a politikai köröket, azt újságolván Konstantinápolyból, hogy a hatalmak közeledni akarnak az eddigelé el nem ismert Ferdinánd fejedelemhez, megbízván képviselőiket, hogy ne legyenek továbbra is olyan tartózkodók, mint eddig, látogassák meg a fejedelmet, fogadják el meghívásait stb. Mindezt pedig az az aggodalom okozta volna, hogy a bolgár kormány, ha tovább is úgy elhanyagolják, mint eddig, komoly bonyodalmakat támaszthat a macedoniai kérdésben. Egy oláh lap Strossmayer mellett. — okt. 20. A bukaresti „Telegraful“ lándzsát tör Strossmayer mellett és ezeket írja : „A karcz élesebbé és jellemzőbbé válik. Egyik részről az elnyomók mindenféle eszközökhöz folyamodnak, hogy az elnyomottak fájdalmainak hallgatást parancsoljanak; a másik részről pedig, az elnyomottak, azaz Szent István koronája alatt álló nemzetiségeknek nagy többsége, minden egyes csapásból uj erőt merítenek a küzdelemre. A közhatalomnak összes közegei, kezdve a császártól az utolsó falusi hajdúig, oda működnek, hogy fenyegetések által a nemzetiségek elcsüggesztessenek. A császár fe 162. szám. nyegetődzik és Németország fiatal császára, akit szerencsétlen atyjának halála a hatalom polczára fölemelt, szövetkezik vele ezen fenyegetődzésekben, érdemrendet adva a nemzetiségek hóhérjainak. És mindamellett fennen hirdetjük azt, hogy a császároknak minden megerőltetése daczára, ők és hatalmuk álomként el fognak enyészni, nyomdokaikban hagyva az emberiség sértetlen jogainak üldözés szentfoltját; a nemzetiségek pedig megmaraduak és élni fognak, mert „a víz lefoly, a kövek meg megmaradnak.“ A nemzetiségek ezt jól tudják, ugyanazért az üldözések őket el nem csüggesztik. Miután a magyarok császárjuk által Strossmayer előtt egy nem illő komédiát játszottak, sarkantyút pengetve és bajuszt pödörve, meg akarták félemlíteni a vatikáni tehetetlent, arra akarván őt kényszeríteni, hogy a nemzetiségi püspököt küldje el zárdába. A pápa, habár tehetetlen is, szánalommal tekint reájuk és a nemzetiségi püspöknek ügyét eltette ad acta. A magyarok dühöngenek és lapjaik tüzet okádnak, a vén tehetetlen pedig mosolyog és kineveti az összes magyarokat, kezdve a császártól az utolsó falusi hajdúig. így folynak a világ dolgai. Az igazságos eszmék, a törvényes aspirácziók, amelyek a szellemek századának tőkéjét képezik, utat törnek maguknak, élnek, gyarapodnak és habár lassan is, de biztosan előkészítik a győzelem útját. A győzelem pedig csakis ezeké lesz.“ * A székelyudvarhelyi ünnepély. Lapunk közleményei után pótlólag még egy tudósítást vettünk a székely-udvarhelyi ünnepélyekről. Közöljük ezt is kiegészítéséül tudósításainknak : Sz.-Ud varhely, okt. 16. A sz.-udvarhelyi ev. ref. főiskola átalakított és részben újon készült épületének „felszentelési ünnepélye“ megtörtént. Szász Domokos ev. ref. püspök és kísérete, valamint az erdélyi részek ev. ref. tanodáinak küldöttei is folyó hó 13-án érkeztek meg, s az indóháznál Gyárfás Domokos iskolai főgondnok által fogadtattak. Innen a 25 kocsiból álló menet, a városi polg.zenekar vezetése alatt, a főiskola épülete elé vonult, hol — a felállított díszkapu előtt — a püspököt, az iskolai ifjúság nevében, Zayzon János, leendő püspöki titkár, üdvözölte. Az elszállásolások megtörténvén, a püspök még délelőtt fogadta különböző testületek tisztelgéseit, délben pedig, az összes idegen küldöttségekkel együtt, Sebesi Ákos iskolai algondnok vendégszerető asztalának vendége volt. Délután a vendégek, élükön a püspökkel az iskola helyiségeit, szertárait, berendezését s az ifjúságot nézték. Este a püspöknél 160 fáklya lángja és zene mellett történt egy impozáns tisztelgés, mely alkalommal az iskolai elöljáróság és tanári kar nevében Solymosi Endre tanár beszélt és nem habozunk kimondani, hogy a beszéd az ünnepély egyik kimagasló pontját képezte. A fáklyás zene után színházba mentek a vendégek, Felekit megnézni, színház után pedig ismerkedési estélyre. Maga a hivatalos ünnepély vasárnap d. e. 10 órakor kezdődött templomi isteni tisztelettel, melyen a püspök fölszentelő imát mondott, oly fenkölt és magasztos szavakban, melyek teljesen feledtették az ő ismert ósdi előadási modorát. Az alkalmi beszédet Szász Gerő kolozsvári esperes tartotta. Fénypontja volt ezen isteni tiszteletnek, a Solymosi Endre tanár által vezetett dalkör éneke, melynek gyönyörű voltát bizonyítja azon körülmény, hogy midőn az isteni tisztelet végével, a közönség már tolongani kezdett kifelé, hogy az iskola nagytermében, az ünnepély további folyamára helyet kapjon: fölcsendült az énekkar s erre az egész közönség megállóit és végig hallgatta az éneket. Az iskola dísztermében folytatott ünnepélyen Nagy Lajos kir. törvényszéki elnök és isk. főgondnok beszélt az elöljáróság nevében, szépen fejtegetvén a felekezeti tanintézetek létjogát s az állami iskolák mellett való fontosságát, kimutatván, hogy vallás-erkölcsi alapon álló tudás, vagyonosság és ép fizikum azon három kellék, mely mellett nemzetünk egészségesen haladhat s melyet első sorban a fele . A SZEKEIA NEMZET TARCZAJA. A dicsőség utja. Tisztelt hölgyeim és uraim ! Bevallom, hogy roppantul szerettem a dicsőséget és vágyódtam utána mindig. Hanem most már lemondtam róla. Miért ? kérdik. Hallgassák meg az alább következő elbeszélést, melyet egy olyan úr mondott el nekem, aki szintén kereste a dicsőséget és meg is találta. Én nem tudom tetteit utánozni. Nincs hozzá bátorságom. A dolog vége pedig épen elrettent. Mindjárt megértik ezt is. Tehát uram — mondá a nagy férfiú — én nagyratörő ember voltam teljes életemben. Tettem sok jót, adakoztam szent czélokra, iskolát alapítottam, templomot építtettem, szerettek is otthon. De mit ért nekem ez ? A lapok megemlékeztek egy pár sorban jótetteimről, de az ország még sem ismert. Nekem pedig ez kellett. Másként próbálkoztam. Felléptem képviselőjelöltnek antiszemita programmal. Sok pénzembe került a választás, az igaz, de meglettem. Mihelyt a képviselőházba bejutottam, elkezdtem dörgedelmesen beszélni. Olyan dolgokat mondtam, amiket magam sem hittem s alaptalanságukról meg voltam győződve A hatás nagy volt. Beszédeim feltűnést keltettek. A lapok hosszú czikkeket írtak rólam, egyik dicsért, a másik gyalázott. Nekem mindegy volt, czélomat így is, úgy is elértem. Hanem az egyik német újság mérgesen rontott reám. A szerkesztőjét az utczán megpálctáztam s azután pisztolypárbajt vívtunk. A Komjáthy-pisztoly csodát műveit : lelőttem ellenfelemet. Hírnevem kezdett emelkedni. Arczképemet innen is, onnan is kérték. A képes napilapocskák megrajzoltatták hogyan tántorodik meg és esik le a halálosan sebesült szerkesztő. Még tovább mentem. Elkezdtem írni a nőemanczipáczióról. Védelmére keltem a gyöngédebb nemnek. Rettenetes szenzáczió! Százával kaptam a szerelmes leveleket. Megélemedett mamák és felsőbb leányiskolái növendékek, erénydíjak és szépségversenyek győztesei, varróleányok és színésznők küldözgettek illatos és szagos levélkéket, meg arczképeket. Egyiket sem választottam, hanem nőül vettem egy hat láb magas, tenyeres-talpas oroszlánszelidítőnőt. Óriási siker! A fővárosban s vidéken egyaránt csak rólam beszéltek. Két hónap múlva feleségem megszökött egy angol lorddal , én utánuk iramodtam s rájuk puskáztam. A bolond angol belehalt a sebébe, a feleségem kigyógyult és visszatért előbbi mesterségéhez. Engem a törvényszék fölmentett. A nép kifogta kocsimból a lovakat s úgy vitt haza diadalmenettel. Most a nép érdekeiért szálltam síkra, lázító beszédeket tartottam, rongyos ruhákban jártam. Hatás óriási. A hazának népei csak rólam beszéltek, ódák hősévé lettem, elbeszéléseket, jellemrajzokat írtak rólam, meg sem említve a töméntelen vezérczikket. Most már lázba hozott a váratlan siker: megtámadtam mindent, ami él és létezik. Sokszor olyan bolondokat mondtam és írtam, hogy magam sem értettem meg. Mindenki azt gondolta, hogy azért nem érti, mert igen mélyen és fenségesen gondolkozom. Tiszteltek, féltek tőlem, írtam sokat, mindent: regényt, drámát, rajzokat, röpiratokat. Egy idő óta nem én írtam mindezeket, hanem írattam másokkal, nyomorult éhenkórászokkal, kik olcsón csináltak meg mindent ; nekem szép jövedelmet szereztek ezek a dolgok. Kezdtem a kormányférfiakhoz közeledni. Azok kész örömmel fogadtak, adtak olyan hivatalt, ahol semmit sem kell dolgozni. A közvélemény azt mondta, hogy mégis meg kellett az erénynek adni az őt megillető jutalmat. Hivataloskodásom alatt is folyton ébren tartottam az érdeklődést magam iránt. Majd külfölditanulmányokra indultam, jól mulattam, elköltöttem igen sok pénzt, s megírtam élményeimet és benyomásaimat, persze a legnagyobb komolysággal. Hoztam magammal egy spanyol grófnőt, aki Párisban kasszicizáfsa volt egy kávéházban. Mikor hazajöttem, a nyakamra jött legalább száz újságíró. Nem volt nyugtom, éjjel nappal háborgattak. Kezdtem borzasztóan unni dicsőségemet. Most már nem nagy örömet találtam abban, hogy minden halandó lény megbámul, ha végig megyek az utczán, ha minden kirakatban gyönyörködhetem a saját becses arczképemben, s az utczagyerekek az én tiszteletemre gyártott indulót fütyölik, accompagnirozva a kintornáknak. Nem volt időm, hogy egy délutánt eltöltsek csöndes baráti körben ; száz meg száz levelet kaptam mindennap, az egyik fiát ajánlja figyelmembe, a másik segélyt kér, a harmadik a tyúkszemirtás legbiztosabb szerét tudakolja. Tűzbe dobtam valamennyit, nem feleltem egyikre sem. Nőül vettem a magammal hozott kasszivszáfiát, s nászútra indultam Olaszországba. Az újságok egész hasábokat írtak utazásomról, „saját különöket“ küldve utánam, akiktől nem tudtam sohasem megmenekülni. Szörnyű dühbe jöttem. Hazatértem. Immár nem tudtam kiállani a sok bosszantást. Elhatároztam, hogy öngyilkossá leszek. Mikor lehető legkevesebben jártak a Dunaparton, kimentem oda, s a hídról beugrottam a folyamba. Azonban itt is rajtavesztettem. Mikor már egy jó adag büdös vizet elnyeltem, kifogtak és diadallal vittek haza. A zsurnaliszták most sem hagytak békét. Elmenekültem falura, ahol kis birtokom volt. Ott senkivel sem érintkeztem, élveztem a természet gyönyöreit. Sokat gondolkoztam. Megírtam egy minden izében igaz, és tudományos becsű könyvet, nagyobb fáradsággal és buzgalommal, mint a többi kilenczvenkilenczet összevéve. Megemlékeztek róla igen hosszasan a kritikusok. Több hibát találtak benne, kezdték emlegetni, hogy öregszem már s nincs meg a régi ügyességem a tollforgatásban. Nem feleltem mindezekre semmit, hanem virágokat ültettem és ápoltam, falusi iskolákat és szegény papokat segélyeztem, épen úgy, mint réges-régen. S lassan-lassan megfeledkezett rólam mindenki. Ezelőtt még csak tíz évvel is, én voltam a nap hőse. Ma nem is ismernek már. De én így sokkal boldogabb vagyok“. —Ezeket mondá az öreg úr s én azért közlöm, hogy olyanok, akik szeretik a dicsőséget, lássák, mi módon lehet azt leginkább elérni, vagy attól megszabadulni. Szűcs Géza.