Színházi Élet, 1935. április 28–május 4. (25. évfolyam, 18. szám)
1935-04-28 / 18. szám
a taliän botes (Szép idők emléke) írta: NAGY ENDRE 1912-ben Riminiben nyaraltam. A roppant tengerpart katonáival, kosárszékeivel, napfogó nemzetközi fürdőző népével ernyőivel, tarka-barka volt, mint egy papagáj. De ép olyan zsivajos is volt. Ep ezért hárman egy kabana árnyékában arisztokratikusan félrehúzódtunk a tömegtől. Beöthy László, Hegedűs Gyula és én. Együtt fürödtünk, együtt szárítkoztunk a napon, együtt hűsöltünk a kabana árnyékában, soha senki más emberfiával szóba sem álltunk. A szomszéd kabana előtt egy fekete bajszú olasz úr fürdőzött feleségével, két kis gyerekével és folyton sóvár szemmel nézett bennünket. Valószínűleg megtudta a kabanás asszonytól, hogy magyar írók, művészek vagyunk és az olaszok művészetszeretete fölpiszkálta az érdeklődését. Akármilyen zárkózottak voltunk is, mindig talált egy picike rést, hogy hozzánk férkőzhessék. Ha rá akartunk gyújtani, ő rögtön odaugrott az öngyújtójával, ha véletlenül nem hoztunk magunkkal cigarettát, ő az első mozdulatra odakínálta teli cigarettatárcáját, ha a szél egy kissé elsodorta mellőlünk az újságot, ő utána ugrott, fülöncsípte és diadalmasan apportírozta, mint egy hűséges vadászkutya. Végül is anélkül, hogy észrevettük volna, ő is ott hasalt köztünk negyediknek, áhítatosan hallgatta órák hosszat magyar beszélgetésünket, amelyből mukkanást se értett, ő maga pedig csak akkor nyitotta ki szóra a száját, ha nagyritkán valamit kérdezni kegyeskedtünk tőle, akkor is tört németséggel válaszolt, mertiszont mi olaszul nem értettünk. Dehát így is nagy eredmény volt ez, mert Hegedűs Gyula kifejtette előttünk a maga szigorú elveit: — Tudjátok, én úgy vagyok, hogy ha egyszer elutazom valahova nyaralni,/ én megszűnök a"^ Vígszínház rmV " része lenni a világ számára. Ilyenkor egyszerű magánzó gentleman vagyok magam is. Legjobban szeretnék egy egyszerű angol lord lenni, de sajnos, nem tudok angolul. Valóban, aranygombos kék zakójában, tengerészsapkájával, élesre vasalt fehér nadrágjával, fapipájával olyan volt, mint egy világjáró jacht-tulajdonos angol lord- És ha olykor egy-egy pesti nő-rajongója rámosolygott, hirtelen zord tengerész-tekintettel meredt a távolba. És most íme, ez a kis olasz mégis beférkőzött hozzánk negyediknek. Megkérdeztük tőle, hogy hívják, mondott valami olasz nevet, Languimelli, vagy micsoda. Aztán megkérdeztük tőle, hogy mi a mestersége és a kis olasz szerényen válaszolta: — Ich hab ein Geschäft in Bo-logna. — Aha! — dörmögte Hegedűs Gyula szelíd elnézéssel — talán botos. No nem baj. Nem lehet mindenki író és művész. Közönség is kell. Valami hasznát mégiscsak láttuk az olasz botosnak. Figyelmeztetett bennünket, hogy félórányira innen, tud egy kis öblöt, ahol kristálytiszta a víz, idilli a csönd, valamikor Böcklin itt fesütötte a kék hullámokon himbálózó najádjait és tritonjait. Mindjárt ki is bérelt egy vitorlást és meginvitált bennünket, hogy ránduljunk ki oda, ott igazán magunkban fürödhetünk. Visszafelejövet a kis olasz ki akarta fizetni a vitorlást, de Beöthy Lászlló nem engedte. Véerül is abban egyeztünk meg, a síél egy kissé elsodorta mellőlünk az újságot, ő utána ugrott. .. 651