Tolnai Világlapja, 1928. október-december (28. évfolyam, 40–52. szám)

1928-12-05 / 49. szám

randán. Szorongatta kezében, csö­pögő vége egész kis tócsát csinált a tükörfényesre kefélt padlóra, pisz­kos, kásás hólé csorgott belőle. Eser­nyője a szó szoros értelmében sírt. Cipője, ruhája is sírt. IV. De honnan jött ide, milyen töm­lőéből, milyen kültelki nyomorlakás­ból vagy fáskamrából, és miért hozzá, éppen hozzá, minden bemutatkozás, ajánlólevél nélkül? Azért, mert ismerte őt. Nem sze­mélyesen. Az Írásait ismerte. Esti ismerte ezt. Ismerte azokat, akik Írásait ismer­ték. Az özvegy beszélt. Lehetetlen, hogy az, aki olyan jó ember, meg ne értse őt. — Nem vagyok jó ember — vitat­kozott magával Esti. — Rossz ember vagyok. Vagy még rossz se vagyok. Csak olyan, mint akárki más. Az, hogy megőriztem régi, tiszta érzései­met — egyedül és kizárólag a kifeje­zés céljaira — mesterség, mesterség­beli titok, olyan műszaki boszorkány­ság, mint a tájboncolóé, aki formalin­aldatban évtizedekig épen tud­­ir­tani egy szívet, egy agyvelőlebenyt, mely már rég nem érez és nem gon­dolkodik. Engem is elfásított az élet, mint mindenkit, aki elért bizonyos kort. A látogató arra hivatkozott, hogy több verseskönyvét olvasta. — Az más — folytatta Esti csön­des vitáját. — Ne keverjük össze a dolgokat. Ez irodalom. Borzasztó volna, ha mindaz, amit írtam, meg­valósulna. Egyszer azt írtam, hogy gázlámpa vagyok. Mégis élénken til­takoznék az ellen, hogy valaki gáz­lámpává változtasson. Azt is emlí­tettem valahol, mennyire szeretnék kezdetben nátha ét rosszul­lét ... azonban köhögés és torokgyulladás, sőt spanyol­nátha és más komolyabb megbetegedés is következhet. Segítenek ezen az Aspirin tabletták a világszerte ismert és min­den meghűléses megbete­gedésnél bevált fájdalom­csillapitók. K­öbnben gyógyszertárban haphatók­ beleveszni a tengerbe. Mikor azon­ban az uszodában háromméteres víz­ben úszkálok, mindig eszembe jut, hogy ott nem bírnék leállni s bizo­nyos megkönnyebbülést érzek, mi­helyt a sekély vízbe érek. — De olyan finom lelkület tükrö­ződik azokról a lapokról, olyan rend­kívül finom lelkület. — Finom az istennyila — szőtte tovább gondolatait Esti, akit való­színűleg ez a szó hozott ki sodrából: „lelkület". — Ha tudnák, mennyi ke­ménységre, kegyetlenségre, vad egész­ségre van szüksége annak, aki érzé­sekkel foglalkozik. Aztán, aki gyön­géd, az szükségszerűen durva is. A gyöngédség csak egyik rejtett for­mája a durvaságnak, a durvaság vi­szont csak egyik rejtett formája a gyöngédségnek. Bizony, a jóság és rosszaság, az irgalom és kegyetlen­ség ilyen furcsa viszonyban állanak egymással. Elválaszthatatlanul együtt­működnek, az egyik el se képzelhető a másik nélkül, akárcsak az, hogy valaki, akinek kitűnő a szeme, ne lássa meg egyformán a kéket és vö­röset, a pillangót és gilisztát Ellen­tétek, az igaz, két ellensarki vég, de mindig természetes kölcsönhatásban vannak, a körülmények szerint vál­takozva, egymás nevét veszik föl, ke­ringenek, átalakulnak, mint a pozitív és negatív villamosáram. No, hagy­juk. Ami azonban ott, a papíron „finom"-nak érzik, csak azért van, mert pontos, mérnökien biztos s mö­götte én vagyok, én — a keservét, — aki naponta jó időben, rossz időben, amikor kedvem támad és amikor nem is támad kedvem, órákig írok, gyakorlom makrancos ujjaimat, szi­szegve, a fogaimat csikorgatva. Én volnék finom? Akkor a kovács is finom. Inkább kovács vagyok, asszo­nyom. Verem az üllőt pöröllyel, pat­kót kalapálok lovamnak, pompás acélpatkót, hogy gyorsabban futhas­son az országút porában. Mert, je­gyezze meg, szárnyas ló nem tud re­pülni. Csak úgy látszik, hogy röpül, a földön vágtat, de mennyire a föl­dön. Szóval, mesterember vagyok. Nézze ezeket a csontokat, ezt a man­csot, ezt az öklöt, ezt a mellet, melyet az imént meztelenül is látott, ahogy kikerült a teremtés műhelyéből. Mondja, de őszintén, csakugyan egy undok, kákabélű lírikushoz hasonlí­tok s nem egy kovácshoz? Esti föl is állt, megmutatta magát igaz valójában, odament látogatójá­hoz, hogy goromba közelségének ha­tása alatt végre a tárgyra térjen. V. Az lassanként kipakkolt Előbb rakosgatta panaszait, majd egyenként szedegette ki magából, mint valami nyitott fiókból. És ez jó hatással volt rá. Már nem sírt. A fájdalom a m­aga elvont egészé­ben, madártávlatból, mindig borzal­masabb, mint közelről: a részletek­kel való bíbelődés kijózanít bennün­ket, leszerel, legalább is figyelmet követel tőlünk, önfegyelmet, hogy rendezzük a zűrzavart. Ilyenkor egy kereket találunk, egy csavart, egy pántot, mely a pokolgépet alkotja. Mindez már babramunka, játék. Az apró dolgok megnyugtatnak. Esti mindenre el volt készülve. Ezt várta: a halál és éhségi, börtön és inség, vörheny, agyhártyagyulladás, elmebaj. Következtek a közelebbi, tárgyi adatok. Az asszonynak a megboldogult ura valaha igazgató-tanító volt egy mező­városban, tavaly nyáron halt meg, hosszú szenvedés után, ötvenkét esz­tendős korában, rákban. — Igen — szólt Esti határozottan, mintha a rákot helyeselné. A vidékről felköltöztek, ma egy szoba-konyhás lakásban laknak, öten. Tudniillik négy gyermek van. Nagy család, kis nyugdíj, amint ez már szokás. Kisebbik fiúcska tizenkét éves, középfülgyulladás után meg­operálták, még mindig nyitva van a füle és folyik. — Igen. Ennek a bátyja gyárba jár, villany- Réz», vas bútor, sodrony ágybetét, összecsukó» vaságy, kárpitozott matracok, gyer­mekkocsik legjobbak HIKKER GYÁRÁBÓL Dohány ucca 6. — Telefon: József 61 — 97 Az apróhirdetés ma már nem olyan szokatlan módja, hogy akinek ingó, vagy Ingatlan eladni­valója van, vagy állást keres, vagy kí­nál, oktatást adni, vagy tanulni akar, ezen az úton érintkez­ék a H­OLAP sokezer olvasójával. Egy-egy ilyen apró­hirdetésnek a csodás eredménye van és aránylag nagyon olcsó, amennyiben egy-egy szó egyszeri közlése csak 12 fillér Az apróhirdetéseket fel lehet adni a ki­adóhivatalban : Piratif ucca 14 Vidékről legcélszerűbb postautalvány fel­használásával beküldeni az összeget, a szöveg a szelvényen elfér

Next