Új Magyarország, 1991. szeptember (1. évfolyam, 109-133. szám)
1991-09-17 / 122. szám
t. A Történelmi Igazságtétel Bizottság az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek jegyében alakult meg 1988 tavaszán, az egypárti diktatúra hanyatló, de még ugyancsak gumibottal kormányzó szakaszában. A Bizottság céljául tűzte ki, hogy szorgalmazza a történelmi igazságtételt Magyarországon. Első nyilatkozatában a pártállam minden politikai üldözöttje számára - Mindszenty József bíboros-prímástól Nagy Imréig - követelte az erkölcsi és jogi rehabilitációt. Ennek érdekében az első, történelmi jelentőségű lépéseket is maga a TIB tette meg: elindította és kutatásaival elősegítette a 301-es parcella titkainak feltárását, szorgalmazta, kiharcolta és 1989. június 16-án megrendezte 1956 mártírjainak a temetését, döntő lökést adva ezzel a rendszerváltozásnak. Ugyancsak a TIB kezdeményezte, karöltve a Recski Szövetséggel, az első tárgyalásokat is az áldozatok anyagi rehabilitációja érdekében, szintén még a köztársaság kikiáltása előtt. A történelmi igazságtétel ügyében a köztársaság kikiáltása óta a közvélemény egyre inkább két szélsőséges álláspont felé sodródik: vagy teljes egészében fátylat borítana a múltra, vagy minden múltbeli sérelmet kártalanítani és megtorolni akar. Sajnálatos - bár nem érthetetlen -, hogy a rendszerváltozás ezen döntően fontos ügyében az egyes pártok pillanatnyi taktikai szempontok szerint nyilatkoznak meg, kihasználva az érintett társadalmi rétegek érzékenységéből és az elvi alapok tisztázatlanságából adódó manipulációs lehetőségeket. Ezért a TIB, mint a történelmi igazságtételnek és az elmúlt diktatúra politikai üldözöttei érdekvédelmének elkötelezett, pártokon kívül álló társadalmi szervezet kötelességének tartja, hogy állást foglaljon a történelmi igazságtétel elvi alapjait és főként annak személyi vonatkozásait illetően. NI. lm A Történelmi Igazságtétel Bizottság Bibó Istvánnal vallja, hogy „a modern demokrácia erkölcsi követelménye az emberi méltóság". Ugyanakkor meg van győződve afelől is, hogy az emberi méltóság egyszersmind a múltban és a jelenben munkálkodó, jövőbe ható erő is, vagyis az események felől nézve, maga a történelmi igazság, amely tehát nem azonos a történelmi valósággal, a múltbeli események és közvetlen kiváltó okaik láncolatával. A kettő egymást alakítja és magyarázza. 2. Erre az eszmére alapozva történelmi igazságot tenni annyi, mint a történelmi valóság ismeretében felmutatni az emberi méltóságon esett sérelmeket, és romboló hatásukat a jövő érdekében méltó elégtétellel intézményesen enyhíteni a társadalmi berendezkedésre hatóan is, és az egyes ember személyes vonatkozásaiban is. 3. Személyeket illetően az igazságosság megköveteli ilyenkor, hogy határozott különbség tétessék a nyilvánvalóan vétkes és az áldozat között. Ez a különbségtétel azonban csupán szükséges, de nem elegendő. Meg kell különböztetni még egymástól: az egyik oldalon azt, aki a sérelmet akaratlagosan idézte elő attól, aki többé-kevésbé tudatlan közreműködő volt; a másik oldalon pedig a passzív elszenvedőt attól, aki az emberi méltóság tudatos védelmében vált áldozattá. Erkölcsileg ugyanis elsősorban a tett minősíti az embert. 4. A személyekre szabott történelmi igazságtétel akkor nevezhető méltónak, ha az áldozatokra nézve is és a vétkesekre nézve is teljes, arányos és mértékletes. Teljes akkor, ha mind erkölcsi, mind politikai, mind anyagi, mind pedig jogi vonatkozásokban szociológiailag is értékelhető módon változtat az érdekelt személyek igazságtétel előtti helyzetén; arányos akkor, ha ez a változás az egyes személyeket oly mértékben érinti, amilyen mértékben tulajdonítható nekik az áldozatos tett és/vagy az elszenvedett sérelem, illetve a vétkes cselekedet, mulasztás és/vagy az okozott kár; végül pedig mértékletes az igazságtétel akkor, ha ítéletalkotásaiban nemcsak hogy mentes a szubjektív túlzásoktól, de mérséklő tényezőként veszi is figyelembe az eltelt időt, mert az alatt az eredeti viszonyok visszavonhatatlanul megváltoztak, és ezért a maguk teljességében nem rekonstruálhatók. 5. Az ilyen igazságtétel hirdessen egyben megbocsátást is. Megbocsátani azonban csak kinyilvánított személyes megbánás után lehet, és a megbocsátás nem jelenthet mindenki számára eleve büntetlenséget. Ez ugyanis éppúgy ellenkeznék az emberi méltósággal, mint a bosszúvágy vezérelte ítélkezés. 6m Nemhogy büntetlenséget, de külön tiszteletet kell viszont élvezniük mindazoknak, akik szakítva valamely kommunista jellegű párt iránti elkötelezettségükkel (mely reményeik szerint a társadalmi igazságosságot szolgálta volna, ám gyakorlatilag a bolsevik típusú totalitarianizmus eszköze lett), képesek voltak szembenézni a tényekkel, és a továbbiakban véglegesen és tevőlegesen szembefordultak az említett totalitarianizmussal az emberi méltóság kiteljesítése érdekében, elszenvedve ezért üldöztetést, börtönt, sőt halált. 7. Az 1956-os forradalom és szabadságharc a történelmi igazságtétel tekintetében is mértékadó. A csírájukban már természetszerűen megjelenő csoportérdekek ellenére a nemzeti öntudatára ébredt magyarság - a levert diktatúra haszonélvezői kivételével - alapvető elvi kérdésekben egységes volt. Miután elsöpörte a pártállamot, nemzeti és munkástanácsokat alakított, amelyek független Magyarországban gondolkodva, Európát alakító hagyományainkhoz hű, többpárti demokráciát akarva, a szociális igazságosság, a gondolat- és vallásszabadság, valamint a teljes jogegyenlőség jegyében kezdték meg önigazgatáson alapuló működésüket, és nem kívánták állandósítani a forradalmi erőszakot, ugyanakkor nem akartak lemondani a mértéktartó, jogos ítélkezésről mindazokkal szemben, akik nyilvánvalóan bűnösök voltak az emberi jogok megtiprásában. 1956 forradalma az emberi méltóság forradalma volt, a történelmi igazságé. A TIB elvi álláspontja az, hogy Magyarországon a történelmi igazságtétel nem jelenthet mást, mint az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek következetes érvényesítését Magyarország és a magyar nemzeti lét megújításában. . III. fm A történelmi igazságtétel személyi vonatkozásait illetően a köztársaság kikiáltása óta a károsultakra vonatkozóan történtek intézményes lépések. Ezek azonban - legyenek bár jogszabályok, vagy a nyomukban foganatosított intézkedések - nem elégítik ki a méltó elégtétel elvét. Anélkül, hogy állást foglalnánk a „vértelen rendszerváltoztatás" vitatható politikai kényszerkörülményei tekintetében, anélkül továbbá, hogy mérlegre tennénk a parlamenti pártok felelősségét, és kétségbe vonnánk a kormány jó szándékát, meg kell állapítanunk, hogy a mai napig foganatosított intézményes lépések még csak reményt sem adnak arra, hogy szociológiailag értékelhető változást fognak eredményezni a sztálinizmus politikai áldozatainak rendszerváltozás előtti hátrános helyzetükhöz képest. 2. A közelmúltban, még a köztársaság kikiáltása óta is, jóval nagyobb gond fordíttatott és fordíttatik ma is az elmúlt rendszer irányítóinak, kiszolgálóinak és haszonélvezőinek erkölcsi, jogi, anyagi védelmére, mint a károsultak, az áldozatok jelen és jövőbeli helyzetének javítására. Különösen szembetűnő ez három területen: A volt úgynevezett társadalmi szervezetek (MSZMP, KISZ, Úttörőszövetség, Hazafias Népfront), valamint a munkásőrség fizetett funkconáriusai és magas beosztású tisztviselői hivatalvesztésük alkalmával mintegy kártérítés gyanánt - hivatalosan végkielégítésként - éves jövedelmük ötszörösét kapták készpénzben kézhez. Ha ehhez hozzávesszük addig felhalmozott vagyonukat, az átlagnál jóval magasabb fizetésüket, akkor kiviláglik, hogy minden lehetőséget megkaptak arra, hogy komoly tőkével rendelkező magánvállalkozóként lépjenek a szabadpiaci világba. Ezzel szemben az, aki az ilyenek által fenntartott diktatúra ellen lépett fel, és ezért előbb börtönbe csukták, majd a hatalom minden lehetséges eszközével egész eddigi életén át nyomorították, örülhet annak, hogy polgári jogait valamely semisségi törvénynyel egyáltalán helyreállították, hogy - amennyiben nyugdíjas - néhány száz forinttal kiegészítették többnyire igen alacsony nyugdíját, aki pedig nem nyugdíjas az semmi kárpótlást sem kapott, és a folyamatban lévő ún. 2. kárpótlási törvény alapján is egy fél Trabant ára lesz „jutalma" ha elegendő ideig ült hozzá börtönben. Ezeknek az embereknek, az „ellenállás hőseinek" tehát minden reményük megvan arra, hog a piacgazdaság törvényeinek megfelelően teljesen elnyomorodjanak, hacsak érdekükben hathatós, intézményes lépés nem történik. Hasonlóan előnytelen a kárvallottak, áldozatok helyzete az államapparátusban, illetve az önkormányzati apparátusban való elhelyezkedést, sőt általában az elhelyezkedést illetően. Nyilvánvalóan ők voltak azok, akiket megakadályoztak abban, hogy vezető pozícióba kerüljenek, hogy a diktatúra számára hatalmi vagy ideológiai szempontból fontos területekre (diplomácia, államigazgatás, hírközlés, közoktatás) tévedjenek. Sőt, hogyha elég fiatalon kerültek szembe a hatalommal, akkor a továbbtanulástól is elzárták őket. Most tehát a vezetői gyakorlat, a szakértelem hiányára hivatkozva mondanak nekik nemet. Ez igaztalan is, erkölcstelen is. Az intelligencia, az értelem és a tenni akarás pótolhatja a gyakorlatot, sőt sok területen az időleges szakértelem hiányát is, továbbá hiába van meg a szakértelem (olykor nemcsak papíron), ha mellé esetleg bomlasztási szándék párosul. Arról pedig jobb nem beszélni, hogy a volt apparátusbeliek legtöbbje miféle értelemmel, miféle szakértelmet szerzett és mi módon. Megszégyenítő az egész nemzetre nézve, hogy a vétkesek közül sokan a Köztársaság által adományozott kitüntetéssel hagyhatták el azt a pozíciójukat amelyben a kárt okozták. Ezzel szemben pl. az 1956-os forradalom miniszterelnökének még a nevét is kihagyták abból a törvényből, amely 1956 jelentőségét méltatta. Az ötvenes évek ellenállói pedig, vagy a hitükért és híveikért kiálló papok, vagy a forradalom és szabadságharc aktív résztvevői a Magyar Köztársaságtól legfeljebb azt a cédulát kapták, amelyen az „elítélt" kérelmére „igazolják", hogy „ítélete" a semmiséi törvény hatálya alá esik.Ám még ezért a papírért is folyamodniuk kell, mert ha nem, akkor a Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal a nyugdíjkiegészítést nem folyósíthatja. Ám jogilag nem rehabilitálták még azokat, akik 1963 és 1989 között politikai okokból vesztették szabadságukat. Nem teljes azonban a jogi rehabilitáció még a korábbi politikai jellegű ítéletek egy részében sem. A semmisségi törvények ugyanis általában közbűntényes cselekményekre (pl. gyilkosság, rablás) vagy népellenes bűncselekményekre, nagyon helyesen, nem vonatkoznak, de külön kérelemre lehetővé teszik az ügy felülvizsgálatát a semmisség kérdésében. Ugyanis 1956 előtt és után számos olyan ítélet született, amely hamis tényállást állapít meg, vagy hamis tanúzás, vagy hamis bizonyítékok alapján. Az ilyen kérelmek zömében a ma eljáró ügyészi, bírói szervek (amelyeknek tagjai sok esetben még a rossz emlékű „pártos" jogszolgáltatás kipróbált káderei) elutasítják a semmisség iránti kérelmet, éppen azt a hamis tényállást véve figyelembe, amelyet megtorlás idején állapított meg a bíróság. 4. A vagyoni kárpótlás megelőzte a politikai sérelmet szenvedettek kárpótlását. Nem vitatjuk azt a tényt, hogy bármely tulajdonnal szemben elkövetett jogtalanságot anyagi kárpótlással is orvosolni kell. Arra viszont rá kell mutatnunk, hogy az anyagi kárpótlás elsőbbsége folytán csak egy volt vagyonos réteg (amelynek nem kevés tagja kollaboránssá vált) részesül a nemzeti vagyon újraelosztásából, illetve visszaosztásából, és pont azokat zárják ki ebből is, akiknek legtöbbje eleve vagyontalan lévén egyetlen, legértékesebb tulajdonát, életét tudatosan kockáztatta egy valódi demokráciáért. Nem csoda, hogy a volt apparátus már említett végkielégítése, valamint a vagyoni kárpótlás végrehajtása, és a vagyonátmentések után, az egyébként is nehéz gazdasági helyzetben levő országnak nem marad elegendő anyagi forrása méltó mértékben kárpótolni a politikai okokból súlyos szabadságkorlátozást szenvedetteket (amiről a készülőben levő, ún. 2. kárpótlási törvény volna hivatva gondoskodni). Gazdaságilag ez most már kész helyzetnek látszik, ám erkölcsileg helytelen, politikai szempontból súlyos hiba, hogy így alakult, és megengedhetetlen, hogy így is maradjon. IV. Az eddigieket figyelembe véve, a Történelmi Igazságtétel Bizottság úgy látja, hogy ma Magyarországon az az igazságtalan, erkölcstelen, az emberi méltósággal össze nem egyeztethető helyzet alakult ki, hogy a sztálinizmus politikai üldözötteinek lehetőségei minden tekintetben behozhatatlanul rosszabbak, a volt rendszer vétkeseinek lehetőségei pedig minden tekintetben kirívóan jobbak, mint az átlag magyar állampolgár lehetőségei. Ezért a TIB két törvény megalkotását tartja szükségesnek a történelmi igazságtétel személyi vonatkozásaival kapcsolatban már megalkotott jogszabályokon, valamint a készülőben levő ún. 2. kárpótlási és az ún. 3. semmisségi törvényen felül (amely remélhetően az 1963 és 1989 közti politikai üldözöttek ügyeire vonatkozik majd. Az egyik törvény a múlt diktatúra áldozatai helyzetének átfogó rendezéséről kell hogy rendelkezzék, a másik pedig azokról, akik ugyanazon időszakban élet és/vagy nép elleni bűncselekményt követtek el. A Történelmi Igazságtétel Bizottság tisztában van azzal, hogy az erkölcsi, a jogi, a politikai és a gazdasági elveket, illetve érdekeket együttesen érvényesíteni csak bizonyos korlátok között lehet, és így is nehéz feladat. Ez azonban a személyi vonatkozású történelmi igazságtétel kötelezettsége alól nem menti fel sem a parlamentet sem a felelős kormányt , sem az ország megújhodásának elkötelezett társalmi szervezeteket. Éppen ezért a TIB tárgyalásra készen áll bármely fórumon bármely olyan szervezettel, amely az emberi méltóság jegyében kíván egyeségre jutni az említett törvények ügyében. Budapest, 1991. szeptember 12-én A TÖRTÉNELMI IGAZSÁGTÉTEL BIZOTTSÁG ORSZÁGOS ELNÖKSÉGE A TIB országos elnökségének elvi álláspontja Vezítlőedtünk az emberi mellesség Az igazságtételt nem lehet párttaktikának alárendelni 1. évfolyam, 122. szám 1991. szeptember 17., kedd FÓRUM