Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-11-24 / 47. szám

JUAN RAMON JIMENEZ VÉGSŐ UTAZÁS Én elmegyek majd, de a madarak ittmaradnak dalolni; ittmarad zöld lombjaival s a kút fehér kávájával a kertem. Az ég, esténként, csendes lesz és kék. A templomtoronyban minden harang éppúgy megkondul majd, mint ma este. Mindazokat, akik szerettek, elragadja a halál, s a falum évről-évre megújul majd. Kertemnek e fehér, virágzó zugában bolyong majd hazavágyó lelkem . . . Én elmegyek majd. Egyedül leszek, zöld lombok nélkül, otthontalan, fehér kútkávám se lesz, se csendes, kék egem . . . De a madarak ittmaradnak dalolni. Fordította: DEÁK TAMÁS NICOLAS GUILLEN A NÉV Talán, amikor az iskola küszöbét először átléptem, de nem, meg sokkal előbb, ama derengésben, amikor egy cseppben eszméltem, az álombirodalmában és a csecsemő csuklásában, egy nevet adtak nekem. Mintha ugyan név nélkül nem társaloghatnék a csillagokkal? „Így hívnak... és örökkön örökké ez a neved...“ És íme, hozzám tapadt — tizennégy betű — ráírtak az irataimra, a verseim végére írom — tizennégy betű — kísér az utcán, országúton és vizeken, mindenütt és mindenkor. Ez az én nevem. De bizonyosak vagytok-e benne, hogy ez az én nevem? Különös ismertetőjeleim ismeritek-e? Ismeritek azt a kanyargó utat, amelyen belém csörgött a vérem? Szülőföldem tájait ismeritek-e? Az ismeretlen negyeket, a mely völgyszorosokat, a teher foltokat a térképén, az én szakadékaimat ismeritek-e? Földalatti tárnáimat a nagy és nedves kövekkel, mocsarakból kitörő szigeteimet, szigetek, ahol hangos források csobognak mélyen, kristályosan és hidegen, akár a szivemben, — ősvizek forrásai, — szigetek, hol meg a növényzet is hőt sugároz és kígyók nullámzanak közöttük, ahol ugról-ágra bonockoló majmok ugranak, és a papagájok megdönthetetlen törvényeket jósolnak. Ám az én arcom — egész valóm — (kötelességem ezt megkérdenem) vajon spanyol szobrok márványából öröklött-e, onnan származom? És torokhangom, vad kiáltásom, ugyancsak a szobroktól örököltem? De a gyökereim, gyökereim, amelyekből kinőttem, ismeritek-e? Fölöttünk széltében-hosszában ágak ringatóztak, most álmaim lengetik őket; az ágakon virágok nyíltak, most koponyám dobozában nyitnak; a nedvek felforrtak bennük — és megmérgeztek agyvelemet. És mégis oly bizonyosak vagytok igazatokban? Hogy valót írtatok-e irataimban a megteremlítés pecsétjével megerősítvén a betűt? (Meg kell ezt kérdeznem tőletek.) Igen. Én ma megkérdezlek: Vajon amikor a szemembe néztek nem tűnik-e úgy, hogy szemetek előtt kifeszített bőrű dobok jelennek meg, miken nem dobverők peregnek, hanem könnyek, a mi ósomkönnyeink? És talán nem nagyapám az, aki holdas éjszakákon engem meglátogat, testén a forró szurok nyomával (a bőre szuroknál feketébb) az ostor nyoma fölött? És talán nem Kongó, vagy Mandingó törzséből való az én ősöm? És talán Dagomeiában nincsen ősöm? Hogyan nevezték? Mi volt a neve? Jaj! mondjátok meg, mondjátok meg gyorsan! Andres? Francisco? vagy talán Amabie? De hogyan szólítanák mandigóban: Andresnak? S hogyan hangzik ez Dagomeiaban: Francisco? Vagy épp az Amabiet, hogyan ejtenék Kongóban? Nem. Azt hiszem, más nevet viseltek őseim. De talán ti ismeritek a törzsöm nevét? Hallottatok-e róla? Tudtátok-e, hogy van még egy nevem? 1. Tudtátok-e, hogy más kontinensről való a nevem, így bilincsekbe vert hatalmas földrészről? Láncokban hajózta át az Óceánt ez a név. Bilincsben. Vasraverten.i. De nem, honnan is emlékeznétek e névre ti? Épp ti, akik a tinta tejedesébe fojtottátok bele, ti akik elraboltátok a vedhesen négertől nevét és eltöröltétek, gondolván , hogy szégyenlem és már soha fel nem veszem. Köszönöm. Fogadjatok elismerésem. Inyen jók vagytok. Köszönöm angolul, franciául, ahogy akarjátok. De nem! Bizonyos, hogy nem hisztek nekem! Nincs, amit szegyelnének. Mint a csiszolt ércé, oly tiszta a hangom, íme: Nézzetek meg címerem: Lándzsa, orrszarvú és kenyerfa. A rabszolgák unokája s ükunokája vagyok én. (Szégyen? Igen! De nem az enyém, a rabszolgatartóké!) A nevem talán Elófe? talán Nícolas Elófe? Vagy talán Nicolas Bakongó? Jumen Banguila? Vagy tán — Koumba? immen Koumba? vagy eppen — Kongó? Ciumen Kongó? i uunatom e? Lesd meg az óceánban a cseppet, ha tudod! Hanem a csendes éjben, amint elúszik a hold az erőszakos kovas ídott, a trénerek feje föött, az ártatlanok kínjai ídott. De ezen az éjszakán hallom a félelem-nelkinek hangját is; ők akár a napot is lenézzák ölükben az égről, hogy eljegyezzek vele a csatákban kiontott vért. Jól tudom: az egyenlítő nyilától a térképén átdöfött forró területekről eljőnek ismét távoli rokonaim és évszázados vágyam szétszóródik majd a szelek útjain; évszázados vérem és testem sejtjei eljönnek majd, jól tudom, kérges talpukkal le fogják taposni a rettentő töveket; emberek jönnek majd el ide, tudom, esetük virágjában, akár az őserdő, — jaj, te ven őserdőm — fájdalmuk keresztjére feszítve jönnek, vérző mellükkel máglyákon égve. És mi, ismeretlenek, azonnal feismerjük egymást, felismerjük egymást, az éhségről, a tébécéről, a rühről, felismerjük egymást izzadtságunkról is, mit a fekete piacon árusítanak, és a láncok rozsdája nyomán, és sehogysem vész el a nyomuk a testünkről. Ismeretlenül felismerjük egymást, azonnal, az álomtól nehéz szemünkről is, sőt a köpetről, mert naponta köpnek le a négy kézzel irkáló firkászok. Akkor hát, barátaim, mit is rejteget a nevem? (Mond-e valamit ez a név?) Mond-e valamit ez a jelentéktelen név, ez a tizennégy, néma, hangnélküli betű? De mond-e valamit a Dagomeiából való ős neve, a bantu, mandigó, lomba ős neve, mit a firkászok tintájukban feloldtak? Mond-e valamit ez a név, drága barátaim? És mégis, gondoljatok a nevemre, óh barátaim! Mert végnélküli ez a név, a nevek végtelenségéből szövődött: az enyém és nem az enyém és ha nem az enyém, óh barátaim, a tiétek, mindannyiatoké, szabadon és közösen a tiétek, közösen, akár a levegő. Fordította: MÉLIUSZ JÓZSEF Táncolj, kis lady ! Alig fél évvel ezelőtt láttuk először a kis Mandyt egy néma gyermek kissé melodrámai, de meglepő művészettel megoldott szerepében, amellyel egycsapásra meghódította nézőinek szívét — és íme, már újabb filmjét vetítik mozgóképszínházaink. A két film között nem csak a kislány — és mások — személye teremt kapcsolatot: meseszövés tekintetében is sok közöttük a rokonvonás; talán az első film általános atató sikere indította arra a forgatókönyv megalkotóit. Mégis, annak ellenére, hogy a láncolj, Kis lady szembeötlő meseszövésbeli „utánérzéseivé!" kétségtelenül kevésbé „eredeti” alkotás, nem vitás, hogy a mondanivaló, az eszmei tartalom szempontjából magasan fölötte áll elődjének. A Mandy (ez volt az első film címe) a címszerep, sőt az egész film könnyfakasztó, melodrámai jellegénél fogva sokkal hálásabb — vagy pontosabban: hatásosabb — alakítási lehetőségeket kínáit nemcsak a cselekmény középpontjába állított gyermekművész, hanem a többi szereplő, főképpen a szülőket megszemélyesítő színészek számára is. a Táncolj, kis lady-ben jóval kevesebb a melodrámai hatáslehetőség (bár akad itt is), amihez nyilván hozzájárul az is, hogy a kislány személye — nagyon helyesen — aránylag háttérbe szorul a felnőtt szerepekkel s ami a legfontosabb, a darab problémájával szemben. A Mandy problémája, bár tagadhatatlanul érdekes, túlságosan szűk keresztmetszetű, legfeljebb annyiban lépi túl a családi élet határait, amenynyiben bizonyos gyógyászati és pedagógiai kérdéseket érint, egyébként azonban csak egy sajátos egyéni eset művészi feldolgozása, amely teljességgel híján van minden tipikus vonásnak. A Táncolj, kis lady azért magasodik a Mandy fölé, mert az egyéni esetből, sajátos megkülönböztető jegyeinek feláldozása nélkül, tipikus történetet farag, amely meglehetősen mély bepillantást enged egy társadalom életébe és szerkezetébe. A szép arc mögött minden aljasságra képes kufár lelket rejtegető és ráadásul csapodár férjjel való szakítás családi drámája, amelyet számos melodrámai mozzanat színez, ilyenformán társadalmi drámává nő, amely a közösségi élet, elsősorban pedig a társadalom nevelés egyik alapvetően fontos tényezőjének, a művészetnek a polgári társadalomban betöltött szerepére világít rá, felfedi a művészet és a művészek helyzetét a tőkés rendszerben. Két gyökeresen ellentétes felfogás, két szögesen ellentmondó viagnezet csap össze a filmben a művészet problémája körül. Egyik az ember legnemesebb képességeinek kiélését, az erkölcsi értékekkel párosult formaszépség foglalasát, tiszta érzések és gondolatok szintézisét, az emnpenség szolgálatat keresi és látja a művészetben — a másik puszta üzletet, pénzkereseti lehetőséget, az első egyis romlatlan gondolkozású, becsületes művészek — az utóvoi a mások munkáján élősködő impresszáriók es vonatkozók, valamint a kapitalista gondolkozásmódtól megfertőzött es ezúttal az igazi művészeitől óhatatlanul eltávolodott „művészek" szemlélete. Az első a meleg szivu ellenesség — az utóbbi azonos érdekekért mindenen kimeretlenül keresztuigazoló empertelenseg álláspontja. A film meggyőző módon mutatja be, milyen lelkiismeretlen kalanporkodasba, mnyen becstelen ionpoklatokba Hajszolja, mennyire elempertelemti az empert a kapitalizmus szelleme, az impresszario-apa nem csak táncosnő-felesegét hagyja el, amikor — éppen az o feteletien könnyelműsége folytán — szerencsétlenül jár és nem táncolhat tuoue; arra is kepes, hogy a kislányt, akivel mindaddig nem is törodon, mikor jelentékeny tehetseget — vagyis nagy azeti igeretet — fedez fel benne, zsarolással igyekezzék megkaparintani a maga, illetve gazdája számára, s mivel ezzel a kisemetével kudarcot vall, megtagadva a legszentebb, legtermészetesebb érzést, a szülői szeretetet, züllött szeretője segítségével erőszakkal próbálja elrabolni a gyermeket. A kapitalista érdekgépezet könyörtelen: aki fűtőnek állt örökké éhes, mohó szájához, annak tömnie kell belé az üzemanyagot, különben őt magát nyeli el, akár a mesebeli sárkány. Mr. Millar, az amerikai filmrendező, elbocsátással fenyegeti titkárát, ha nem szerzi meg számára a csinos haszonnal kecsegtető kislányt, é s az apa ahelyett, hogy fellázadna, vagy akár csak felháborodna, szolgálatkészen igyekszik — bármilyen gazság árán is — gazdája kezére játszani gyermekét. A kapitalizmus egész hideg és cinikus kegyetlensége testesül meg ebben a két emberben. Mily nagyszerűen állnak velük szemben a becsület és emberiesség képviselői: az anya, a tánctanárnő és Ransome doktor. A filmnek elvitathatatlan érdeme, hogy világosan, sőt élesen tárja fel ezt az ellentétet s teljes határozottsággal az igazi művészet és az emberiesség oldalára áll, félreérthetetlenül elítélve a semmitől vissza nem riadó, telhetetlen pénzszomjat, amely a művészetet, sőt, magát a művészt is közönséges áruvá silányítja. A dráma megoldása váratlan, érdekes és meglepő. Az, hogy a gyermekét fenyegető halálos veszedelem felébreszti a romlott férfiben az apai érzést, a szülői szeretetet, s egy pillanatravalóságos hőst farag belőle, aki életének kockáztatásával és feláldozásával megmenti a kislányt a tűzvészből, nemcsak lélektanilag igazolt fordulat, hanem egyben mélyen emberi és felemelő gondolat, amelyben az a felfogás jut kifejezésre, hogy minden ember lekében lappanganak nemesebb érzések, s ezeknek csak megfelelő körülményekre van szükségük, hogy kibontakozzanak és szárnyra kapjanak. Kár, hogy e fontos jelenet elnagyolt, vázlatos rendezői és színészi kidolgozása következtében az apa hősiességének oka nem eléggé egyértelmű. A néző ösztönösen szívesebben hajlik a fenti magyarázatra, de azért önkénytelenül felmerül benne a kérdés: vajon nem csupán az anyagi érdek hajtja-e az apát, hogy megfeledkezve saját személyes biztonságáról, a lángok közé rohanjon? Mindenesetre, annyi biztos, hogy az apa pusztulását jelképnek kell tekintenünk: a film alkotóinak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy annak a rendnek, annak a felfogásnak, amelyet az effajta emberek képviselnek, el kell tűnnie a föld színéről és el is fog tűnni: elsöprik az igazi emberiesség harcosai. S akkor a művészet és a művész is betöltheti azt a szerepet a társadalomban, amelyre hivatott. J. G. Le Tres Frangaises és a Humanité olvasói régóta szeretettel nézegetik azokat a néhány szavas szöveggel kísért kis rajzokat, amelyek kettesével, hármasával, négyesével jelentek meg — és jelennek meg most is — hétről hétre, immár jónéhány esztendeje. Ha azt mondom, bizonyára emlékeznek rájuk, ez nem közhely: Jean Effel rajzai még így, elszigetelten is magukra vonták a figyelmet és akaratlanul is bevésődtek az olvasó emlékezetébe ötletességükkel, a forma keresetlen, szinte hanyag egyszerűsége ellenére — vagy talán éppen ezért? — szembeötlő szellemességükkel. Pedig a képek fölé írt állandó főcím és a „szereplők" azonossága akkor még éppen csak sejttette, ,hogy e rajzok között tartalmi összefüggés van — maga a mondanivaló azonban nem kerülhetett felszínre a szerves egész áttenkinthetőségének hiányában. Most végre — eléggé későn — magyar „kísérőszöveggel” is megjelent, egy-egy kötetben összegyűjtve, Eifel két rajzsorozata: Az ember teremtése és Ádám és Éva* E két cím afféle biblia pauperum-ra emlékeztet, a „szegények bibliájára”, azokra a képekre, amelyek a középkori templomokban bibliai történeteket adtak elő szemléletes formában, az írni-olvasni nem tudó hívek épülésére. Aki azonban a címek után valami ilyesmire gondolna, nagyon meglepődik, amikor kinyitja ezt a két kötetet A rajzok stílusa inkább az egészen a kis gyermekek számára kiadott meséskönyvek illusztrációira üt — de már az első figyelmesebb pillantás felfedi, hogy nem effélékről van itt szó. Effel művének nincs köze sem a bibliához, Magvető könyvkiadó, 1956. sem a meséhez. Csak az ürügyet veszi a bibliából, de tárgyát nagyon is a maga sajátos módján dolgozza fel. Nemcsak stílus tekintetében — bár ez a stílus is egészen eredeti: gyermekes egyszerűségében, látszólagos naivságában is rendkívül tudatos és célratörő. Érdemes volna alaposabban elemezni Eifel kompozíciós módszerét, kifejező eszközeit, jellemzését, játékos könnyedséggel odavetett vonalainak érdekes ritmikáját — de én most nem az effeli formanyelvvel, hanem az effeli mondanivalóval kívánok foglalkozni. Effel tartalmi vonatkozásban is teljesen szabadon kezeli tárgyát. Nem a fideizmus, — de nem is a vitázó, harcosateizmus szempontjából. Pedig nem kétséges, hogy ez a művész ízigvérig materialista. Csakhogy nem éles gúnnyal, hanem szelíd iróniával pedzi ki a teremtés bibliai mítoszát, nem maró szatírát alkotott, hanem kedélyes — és ugyanakkor mélyen komoly — tréfát. Az ember teremtésének atyaistene nem szavának titokzatos hatalmával támasztja életre a porból emberét, hanem fáradságos munkával gyúrja meg minden porcikáját, az ésszerűség megszánta szigorú sorrendben, korszerű tudományos felkészültséggel. Ennek megfelelően Eifel derekasan megkopasztja istenét misztikus bibliai vonásaitól: ez az efféli isten nem az Ótestamentum félelmetes Jehovája, nem a skolasztikusok elvont végső oka, s nem is a modern katolicizmus Jóistene, hanem szorgos kezű mesterember, barátságos öregúr, aki fontoskodva magyaráz a segédkező angyalkáknak, szívesen elhenceg előttük eredményeivel, de nem restell tanácskozni velük és meghallgatni véleményüket, s enyhe fejcsóválással tér napirendre afölött, hogy csintalan inasai szajkók kalitkájául használják fel a készülő ember frissen összerakott bordáit. Ezek az angyalok is inkább huncut kölykök, akik gyermeki játék-ösztönüket élik ki az embercsinálásban, s elfojtott vihogással és egymás fülébe súgott pajzán megjegyzésekkel kisérik öreg mesterük verejtékes munkáját. Az efféli ördög sem bölcselkedő tagadás-szellem, nem is iszonyú démon, sem Anatole France forradalmára, a jog és szabadság bajnoka, hanem afféle naplopó, aki egyéb elfoglaltság hiányában ott lábatlankodik az öregúr munkaasztala körül; ártalmatlan tréfacsináló, aki beéri egy-egy kaján mondással, s azzal, hogy egy óvatlan pillanatban vakbelet varr az új teremtmény hasába. Effef részletesen ábrázolja az ember „teremtésének" mozzanatait, ami módot nyújt arra, hogy számtalan mulatságos ötletet szőjjön közbe, szellemes célzásokat az emberi természetre; e célzások, tréfák magva nagyon is komoly, olyan eszméket vetnek fel, mint például a gondolat szabadsága; derűjük nem leplezi, hanem még jobban kidomborítja a művész optimista humanizmusát, amely kiváltképpen a képsorozat alapeszméjében ölt testet. Az a mód, ahogyan Eifel hálóinges, öreg mesterembere egy anatómus körültekintő gondosságával, kemény munkával és bőven verejtékezve elkészíti emberét, nem csak azt szemlélteti hogy egy ilyen bonyolult alkotmány csakis hosszú, lassú fejlődés eredménye lehet és semmi esetre sem valamilyen mitikus teremtő ige szüleménye, hanem ki nem mondottan magában foglalja azt az önként adódó végső következtetést is, hogy e minden fogyatékossága ellenére is legtökéletesebb lénynek uralkodnia kell minden más élőlényen, az egész természetes. Nem véletlenül végződik a sorozat azzal a képpel, amelyen az alkotó vállára emelve körülhordozza emberét a paradicsomban, s amely alatt ez a felírás áll: „Éljen az ember!” Logikus tehát, hogy az ember létrejötte után az öregúr nyugalomba is vonult. A második kötetben (Adám és Éva) alig találkozunk már vele; itt Adámé a főszerep, aki asszonyával birtokba veszi a kertet. Az ördög is eltűnt szemünk elől, csupán hűséges kígyóját hagyta hátra; a csábítás jelképe mostava, az asszony elmaradhatatlan kísérője lett. Ez a kötet, mondanivalóját tekintve, kevésbé gazdag és mély, mint az előző. De azért ez is sok érdekes és pörös dolgot mond az ember — főképpen pedig az asszony természetéről. Hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyvet férfi, méghozzá francia férfi írta — azaz hogy rajzolta. Sok jókedvvel, eleven humorral, emberismerettel, emberszeretettel — és művészettel. Ezért így, különösebb végső tanulság — Nem kell a lámpa! A felvilágosodás még messze van ... nélkül is megérdemli, hogy „elolvassák”. Nem csak azt a tíz percet éri meg, amíg valaki átlapozza, hanem azt az órát is, amíg elgondolkozik fölötte. JÁNOSHÁZY GYÖRGY BIBLIA PAUPERUM? — Ha ilyen gerinces marad, akkor ember lesz! — Úgyis vörös, tegyük hátoldalra. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztősége megkezdte a Gaál Gábor hagyaték szerkesztési munkálatait. Előzetes válogatás után a hagyaték kiadásának előkészítésével megbízott kollektíva 1200 oldalas kéziratot adott át a Kiadónak. Gaál Gábor összegyűjtött írásai minden valószínűség szerint több kötetben fognak megjelenni. A Kiadó Kacsó Nándort bízta meg a szerkesztés munkájával. A Napsugár Pavlov utca 21 szám alatti helyiségében az új magyar gyermeklap szerkesztői és munkatársai az első lapszám előállításán dolgoznak, amely január 1 és 10 között fog megjelenni. A Napsugár legelső száma igen tartalmasnak ígérkezik -közli Benedek Elek, La Fontaine, Asztalos István, Pancu—Iasi, Tobolszkij, Nagy Elek, Marton Lili egy-egy meséjét, egy csángó népmesét, ezenkívül Létay Lajos, Hervai Gizella, Veress Zoltán gyermekek számára írott verseit. A gazdag illusztratív anyagot Andrási Zoltán, Arz Fielmut, Bene József, Fuchs Pál, Tenkei Húsz Livia, Tollas Júlia, Tóth László és Zöld Margit készítették. A Kolozsvári Nemzeti Színház decemberben adja elő Busecan Teofil kolozsvári román szerző Nopţile tăcerii (A hallgatás éjszakái) c. színdarabját, amely a mai falu életéről szól. A darabot Amitel Constantin rendezi. + A Szovjetunióban rövidesen közzéteszik az 1920—30 között lezajlott irodalmi vitákra vonatkozó anyagot. 4. December 1-én megnyílik a kolozsvári Tartományi Képzőművészeti kiállítás. A kiállításra hetvenöt festő, huszonnégy szobrász, negyven grafikus összesen 731 munkát küldött be. Filmriport készül a zsilvölgyi bányászokról. A felvételeket az Alexandru Sahia Stúdió két filmező csoportja Petrillán és Lupényban egyidejűleg végzi. A filmriport szereplői Hajdú Gyula, Mihály István Petrillai bányászok, Huszti István lupenyi bányamérnök és még sokan a zsilvölgyi bányamedencéből. A forgatókönyvet Mikó Ervin írta, a film rendezője Karda László. Új tagokkal erősödött a szatmári színház együttese. Két tehetséges kolozsvári színész, Lukács Éva és Török József az idei színiévadban a szatmári színházhoz szerződött. Lukács Éva a Nem élhetek muzsikaszó nélkül c. Móricz-darabban fog a szatmári közönségnek bemutatkozni, Török József Dreiser Amerikai tragédiájában lép fel. A Chinese Literature hírt ad arról, hogy Pekingben megjelent a fiatal kínai írók antológiája. Az antológia 188 író művét foglalja magába. A szerzők nagy része nem professzionista, hanem falun, a hadseregben, az iparban, a közoktatásban dolgozik. A Korunk szervező bizottsága megkezdte a folyóirat első számának összeállítását. Az új folyóirat előreláthatólag január hó folyamán jelenik meg. Fekete Mihály, a nyugalomba vonult idős kolozsvári színművész meghívást kapott Tamás Gáspártól, a kolozsvári Állami Magyar Színház új igazgatójától, hogy lépjen ismét a közönség elé. Értesülésünk szerint Fekete Mihály az Othello-ban lép újra színpadra a Dodge szerepmében. A szovjet levéltárak kutatói 1600 új dokumentumot fedeztek fel, melyek Leninnek az októberi forradalom első napjaiban és a polgárháború éveiben folytatott tevékenységével kapcsolatosak. A La Pensée októberi száma Emile Tersen francia történész Histoire de la Hongrie (Magyarország története) című múlt évben megjelent munkáját ismerteti. Tersen könyve a IX. századtól napjainkig nyújt áttekintést a magyar nép történetéről. C2H&023 Az Utunk előfizetési díja évi 25 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZERKESZTŐSBEK címe: MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon 24-20 s&av&k ezen IJ allottam-e.. .? — kérdi szomszé- JJ dóm, szeme körül az átvirrasztott éjszaka mély karikáival. Hallottam-e, hogy tömegével akasztják fel a „szabadságharcosokat” és akit nem húznak fel, azt családjával együtt deportálják? Hogy hallottam-e — s a kérdező hangja elcsuklik — húsz, harminc vagy mit tudom én, hány hadosztály vonul nyugat felé és talán már holnap lángba és vérbe borul a világ. Aki e kérdésekkel ostromol, ötödik éve szomszédom. Túljár a hatvanon, józan, örökké tevékeny munkásember. Mi történt vele? Mi forgatta ki ennyire a valóidból? Békeszerető ember, családjának és munkájának él, csendes, higgadt ítéletű férfinek ismertem és most egyszerre megváltozott. Hogy a háborús veszély növekedése aggasztja, azt megértem. Az angol-franciaizraeli támadás Egyiptom ellen s az ellenforradalmi összeesküvés a magyar népi demokrácia megdöntésére valóban felidézte egy nagyobb konfliktus veszélyét. De az én szomszédom esetében töréről és másról is szó van. Benne a valóságos veszély elkeveredik a tömeghisztériát kavaró valótlan rémhírekkel, alaptalan, Légből kapott „tényekkel”, a szovjetuniót és a népi demokráciákat rágalmazó vádakkal. Az történt az én szomszédommal, hogy rozoga rádióján felfedezte „Amerika Hangjai” és a „ .. . szabad Európát”. Joniszemu, jószándékú ember létére először csak azt mondotta: hallgassuk csak meg, mit mond a másik úrnul és döntsünk magunk, hogy mi az igazság. A szavak mérge azonban gyorsan felszívódott agysejtjeibe és most már azt kérdezi: kinek van igaza? Megdöbbentett e kérdés. Hogyan, hát az én szomszédom és vele sok, sokezer családját, otthonát féltő ember ne tudná, kik és milyen cétek érdekében uszítanak, rágalmaznak, kik és milyen zsaruban lépnek fel a szabadság bajnokaiként? ■ Nyilvánvalóvá vált előttem, már az első pillanatban, hogy az én derék és — ismét hangsúlyozom — jóhiszemű szomszédom az „Amerika Hangja” és a „Szabad Európa” hálójában vergődik, a mérgezett szavak áldozata, a hamis vádak útvesztőjébe tévedt. És feltettem magamnak a kérdést: megtettünk-e mi, írástudók, mindent hogy felvértezzük népünket a háborús uszítás „keresztes" (horogkeresztes és nyilaskresztes) lovagjainak a népi demokráciák elleni ellenforradalmi összeesküvések szervezőinek támadásával szemben? Fájdalmasan bírálva magunkat, nyíltan ki kell mondanunk, hogy ha valóban megtettünk volna mindent, akkor most nem szegezhetnék mellünknek a kérdést: „kinek van hát igaza?" Akkor tudná a szomszédom is, hogy kik azok a ,,szabadeurópások” és mivel kereskednek. Tudnia kellene: azt a „szabadságot”, melynek igéit Münchenből, Frankfurtból, Mannheimból és Liszabonból huszonegy rádióállomás sugározza valamennyi népi demokrácia nyelvén, New Yorkban alapították 1949-ben, hogy a hivatalos „Amerika hiangját” egy forma szerint nemhivatalos propaganda szervvel egészítsék ki. Míg ,,Amerika Hangjának” igazgatásában a legnagyobb amerikai trösztök, a General Electric, a Coca Cola export Comp., a National City Bank és a Standard Oil of New, Jersey képviselői mérték jutányos áron a „szabadságot” ró rádióállomásról 38 nyelven a világ minden tája felé, addig a nemhivatalos „Szabad Európa” állomásait a „keresztes hadjárat a szabadságért” akció védnöksége alá helyezték és henry törd unokájának, a netroui Törd Művek vezérének, a szabad kizsákmányolás legjellegzetesebb képviselőjének irányítására bízták. Lehet-e kételye bánknek is, hogy mi volt a szándéka a Szabad Európáért Harcoló Országos Bizottságnak, amelyben a Bank of Americat elnöke, Giannini, a Rockefeller trösztöt, illetve, a Chase National Bankot igazgatósági tagja, Arthur Page képviselte? Itt a szavunk eléggé súlyos, érveink meggyőzőbbek lettek volna, akkor most nem kellene féltenünk a jószándékú embereket azoktól a müncheni igéktől, amelyeket a Törd alapítvány 600.000 dollárjából bocsátottak szárnyra, a lélektani hadviselésre fordított , egy milliárd dollárral duzzasztottak fel és ebből külön törvényekkel százhuszonöt millió dollárt szántak a „vas- függöny mögötti országok”-ban titkos tevékenységet folytató kémek, diverzán ‘sok pénzelésére. Nem volt szükség arra, ‘ hogy mi fedjük fel ennek az ellenforra- dalmi kémközpontnak a hátterét. Meg- tette ezt John Crosby a New York Herald Tribüne hasábjain már 1951 . április 16-án. Azt írta a ,,Szabad Euró ‘ pa” rádióról: ,,Amerikaiak tervezték, , amerikaiak hozták létre, amerikaiak ‘ finanszírozzák. De az igazgatók, írók, bemondók, szereplők a vasfüggöny országaiból menekült csehek, magyarok, ‘ bolgárok, lengyelek, románok.” A „lélektani, hadviselés" úgynevezett ‘ tudományos alapvetése sem titok. Linebarger tanár, e lélektani iskola ‘ egyik főképviselője, arra oktatta az Amerika Hangjának és a Szabad Európának propagandistáit, hogy „a szevedélyeket hevítsék felháborodássá, a vitákat bizalmatlansággá, az előítéleteket változtassák dühre. „Előfordul :hat — írja a Lélektani hadviselés c. könyvében — „... hogy az emberek nem hagyják magukat meggyőzni. Ilyen-kor ezeket más, pusztán fizikai eszkö- zök segítségével kell megsemmisíteni, ‘ vagy semlegesíteni ..." A Ford alapít- i vány és a Rockefeller olajtröszt keresz- tes lovagjai hálás tanítványoknak bi- ■ zonyultak, hogy hallottam-e a rémület-straté - gia bajnokait, a háborús tömeghisztéra felkorbácsolóit? Hallottam őket a hi- - degháborúban, amelyet meleg háború-vá akartak robbantani. Hallottam meg- torpanásukat a genfi találkozók ide jén, a nemzetközi feszültség csökkené-sének szakaszában, amikor konokul, vésztjósló hangon ismételték: „Tartsátok szárazon a puskaport, mert el- jön majd a nap, a mi napunk . . És hallottam, amikor úgy vélték, hogy f eljött a nap. Hallottam Péter gazdát, , aki a termés felgyújtására bujtogatta ügynökeit, Bell ezredest, aki Amerika atom- és hidrogénbombáival ké-szült a „felszabadításra”, hallottam vasárnapi prédikációikat, mikben kez , netesen hirdettek szent háborút és hallottam a halkszavú européer költőt is, aki a pártok, osztályok, társadalmi rendszerek felett lebegő örök vox humana húrját pengette, mialatt a háta mögött gyűjtőtáborokban sorakoztak csatarendbe a Horthy-fasiszták, vasgárdisták. Azért hallgattam hangjukat, mert egy szatirikus regényt készültem írni, hogy leleplezzem a gallicusok permanens epeömlésének forrását, a pétergazdák alattomos hajtogatását, a Ford dinasztia árnyékából előmerészkedő exkirályokat. Úgy éreztem, és velem együtt sokan, az írástudóknak többet kell tenniük, hogy megvédjék népeink békéjét és nyugalmát e bújtogatókkal és gyújtogatókkal szemben. S mialatt arra készültünk, hogy leleplezzük őket, „eljött a nap” és ők maguk leplezték le igazi valójukat. Amikor Magyarország népe megmozdult, hogy kikövetelje súlyos hibák jóvátételét, az ellenforradalom akcióba lendült és a fasiszta fenevad vérre szomjazva hatolt be a nyugati határ résein. A határon túl készen álló fasiszta hadosztályok előőrsei egyesültek a jól szervezett honi ellenforradalmi erőkkel és útjukat égő könyvmáglyák, megcsonkított holttestek, akasztófák, felgyújtott múzeumok mutatták. A mérgező szavak véres tettekké váltak Magyarországon és ha a magyar forradalmi munkás-kormány a Szovjetunió segítségével szét nem zúzza az ellenforradalmi összeesküvést, most kapunk felé kúsznának a harmadik világháború tűzkígyói. Hányszor, de hányszor idéztük emlékezetünkbe ezekben az idegőrlő napokban Julius Pacsik utolsó üzenetét a hitlerista hóhérok siralomházából, az akasztófa árnyékából: LEGYETEK ÉBEREK, EMBEREK! Az ellenforradalom magyarországi veresége eszeveszett dühvé fokozta a ,,kereszteslovagok” gyűlöletét, a felbújtók pedig mossák kezüket és áldozataik teteme mellett gyilkos után kiáltoznak. Mögöttük hidegen számító imperialista vezérkarok használják ki a „magyar ügyet”, hogy fedezzék támadásukat a Közelkelet népeinek szabadsága és függetlensége ellen. Soha még nem volt nagyobb szükség az éberségre, mint ezekben a napokban, midőn a szocialista tábor országai elleni rágalomhadjárat elöntötte a nyugati reakciós sajtó hasábjait, beszennyezi az éter hullámait, sőt, nyílt fórumot szerzett az Egyesült Nemzetek Szervezetében is. Legyünk éberek, akadályozzuk meg a szemérmetlen beavatkozást belső ügyeinkbe. Leplezzük le a hazug hírverést — ezt követelték gyűlésükön a bukaresti újságírók és a kolozsvári főiskolák hallgatói, ezt követelik üzemeink munkásai,, értelmiségünk, az ország egész dolgozó népe. Julius Fucsik üzenetétől visszhangzik ma az ország. Mentsük ki a jóhiszemű, hiszékeny embereket az ellenséges rádióállomások hazugság-hínárjából. Zárkózzunk fel a béke és népi demokráciánk vívmányainak védelmében, ne engedjük eltorlaszolni a nemzetközi feszültség enyhítésének, a népek békés együttélésének útját. ERDÉLYI LÁSZLÓ Főszerkesztő: SÓNI PÁL Szerkesztőbizottság: ASZTALOS ISTVÁN, BÁNYAI LÁSZLÓ, CSEHI GYULA, FELEKI KÁROLY, GALL ERNŐ, HORVÁTH ISTVÁN, KALLÓS MIKLÓS (főszerkesztő-helyettes), KISS JENŐ (főszerkesztőhelyettes), LÉTAY LAJOS, MÁRKI ZOLTÁN, NAGY ISTVÁN, RÓNAI ANTAL, SZABÉDI LÁSZLÓ,ZACSU MIRCEA A szerkesztőség kéziratokat nem őriz meg és nem ad vissza. UTUNK întreprinderea Poligrafică Cluj, Str. Brassai 5.