Világ, 1922. augusztus (13. évfolyam, 172-197. szám)

1922-08-20 / 188. szám

Vasárnap VILÁG 1922 augusztus 20. 5 Évi nyolcszáz korona tiszteletdíjat kap a kalocsai csillagvizsgáló (A Világ tudósítójától.) A kalocsai főgimná­­zium tetején már messziről föltűnik a széltől, eső­től ázott, szürkén emelkedő torony, a furcsa, ke­ringő szélkakas, a fakó, egyszer élénken piros zászló. A magyar tudományosság egyik intéz­ménye, az obszervatórium nyert itt elhelyezést, még a múlt század nyolcvanas éveiben, Haynald érsek idején. Az intézetet eredetileg a napprotube­ranciák, a nap csodálatos vulkáni kitöréseinek a megfigyelésére és elemzésére alapították, később a modern csillagászat napi problémái is vizsgálat alá kerültek. Páter Fényi, az európai hím csillagász, évtizedeken át folytatta pontos tudományos észle­léseit és a spektrálanalízis, a nap színképelemző módszerével egészítette befejezett eredménnyé a kitörések magyarázatát. A legutóbbi időkben az­után Páter Angeliin vette át az intézet irányítását, ma már az ő kezében futnak össze a komplikált megfigyelések utolsó szálai. Hosszú, kanyargós lépcsőn indulok fölfelé. Csöndes, fehéren csillogó, falak mentén járok és a messzi folyosók kőkockái verik vissza a lépé­seim ütemét. Régi, elfelejtett festők képei, kicsit primitív metszetek és reprodukciók emelkednek ki a fehér szín fáradt tónusából A folyosó végén egy kövér pátert látok. — Nagyon kérem, mutassa meg a csillagvizs­gálóhoz vezető ajtót. Már az épület jórészét körül­jártam, de eredmény nélkül. — A páter elmosolyodik s francia szeretetre­­méltósággal invitál befelé. — Igen, igen, kicsit kanyargósak az utak. Bi­zony, az idegennek nem könnyű a dolga. Nézze, itt a könyvtár mellett haladunk, ez a refektórium, no meg egy emelet, pár igazán még egyet me­gyünk csak ... Megállunk. Bárt, üveges ajtó, a folyosó má­sik végéről egy magas, szemüveges páter siet fe­lénk, finom mozdulattal emeli kis bibliáját és be­felé mutat. — Kopogni tessék. Talán erősebben egy kissé. A páter fönt dolgozik. Hirtelen lépéseket hallok. Az ajtó kinyílik. Elbúcsúzom a kísérőmtől.. . Az igazgatóval állok szemben. — Tessék. Igen, igen. Bejelentették. Igen, föl­jebb. Mindenesetre mindent megmutatunk. De nem temném­, hogy különösképp érdekelné. Az obszervatórium Biztosítom az igazgatót, hogy minden kis mű­szer érdekel és máris indulunk egy passage­­műszer felé. Üvegszekrényben csillogó réztávcső, ennek a segítségével a csillag állásából meghatá­rozhatjuk a pontos időt A csillagos ég ugyanis állandó, szabályos mozgásban van. Fejünk fölött állandó sebességgel vonulnak a csillagok, a boly­­gók. Matematikai táblázatok segítségével kiszá­mítjuk, hogy valamelyik csillag a távcső fonalke­resztjéhez milyen időben érkezik. A megérkezés pillanata jelzi a táblázatban foglalt pontos időt amely után a csillagvizsgáló minden órája iga­zodik. Pár falépcsőn megyünk, azután az obszerva­tórium kupolatermébe érkezünk. Hatalmas fém­test nyugszik a terem közepén emelkedő talapza­ton, és a csigákon gördülő oldalfalak félgömbbé egészítik ki a zárt teret Köröskörül képek, raj­zok, a csillagvizsgálótól megfigyelt napkitörések vázlatai. Dátumok, széljegyzetek, finom ceruzavo­nalak. Az egész olyan, mint a történelemelőtti idők növényeinek fantasztikus virágai, mint valami tá­voli csillag titokzatos virágzása. A napkorong szé­léről emelkednek ki ezek a csodálatos virágszir­mok, megannyi hallatlan nagyságú erupciónak az emléke. Vannak olyan lángnyelvek közöttük, ame­lyek a földet és a holdat összeköthetnék, mint óriási tűzhíd a két messzi égitest emberei között. Előttem fehér lap, a távcső kis szemlencséjén átszűrődik a sugárnyaláb, a páter halk szóval ma­gyarázza a távoli csillagok életét. A fehér lapon a napkorong izzik, széle lila fényben vibrál, mindig erősebb és élénkebb fehérségben világít, ahogy ke­resztüllüktet a ragyogó, gyémántcsillogású len­csén. A lap szélén, amint elhal a napsugár élete, gyors kézzel odavetett följegyzéseket látok. Olyan álomszerűen nyugodt itt minden, mintha régi An­­dersen-mesék jelenetei suhannának ... Elnézek a kupola széttáruló nyilasán és az igazgató forgatni kezd egy hajtókart, olyant, ami­lyent nyári, forró délutánokon szoktak a kiraka­tok előtt hajtani Amikor aztán csöndesen kibújik egy vékony, keskeny függönycsík és a nap lesuhan a kirakat csillogása előtt. Évi négyszáz koronáért Itt hirtelen megindul a terem fala, a nagy négyszögű nyílás végigfut az egész szobán. A táv­cső követi a világítóan kék ég hullámzó felhőit és a műszer tengelye nyöszörögni kezd a teher alatt. A páter megszólal: — Bizony, uram, nem tudunk lépést tartani a külföldi tudományos intézetekkel. Az asztronómiai kiadványokban csereviszonyban állunk ugyan a külfölddel, de kiadványainkat évek óta nem tud­­juk sajtó alá rendezni, hosszú megfigyelések ered­ményét nem tudjuk a nyilvánossággal közölni Szomorú, nagyon szomorú az intézet élete. Néz­ze meg kérem ezt az elektromos szélmérőt. A leg­jobb gyárból került ki, egy német csillagvizsgáló igazgatóának a találmánya, de látja ezt a sok víz­szintes vonalat, szélcsendet jelez a készülék. A svábhegyi csillagvizsgáló Az igazgató pillanatokra hallgat. Aztán le­mondóan int. — Ugyan hagyja. Krúdy doktor, személyes ismerősöm, akinek luzerni csillagvizsgálójának a csodájára jártak, maga mondta el nekem ügyét. Tudja, hogy minden műszerét a magyar csillagá­szatnak ajánlotta föl. És ha hallotta volna azokat a megjegyzéseket, ha látta volna azokat a kicsinylő gesztusokat, mellyel a pesti egyetemi körök a pá­ratlan becsű ajándékot fogadták. Egyetlenegy mű­szerért hatszázezer svájci frankot ajánlott föl a cseh-szlovák állam, és Krúdy inkább hazájának, a szegény, nyomorgó magyar tudománynak adta ... A páter szeme kigyul, érzem, hogy sebesen kezd a szíve dobogni, amikor a keserű emlékre gondol... — Kint voltam Krúdy villájában, Luzernben. Engem küldtek ki, hogy megtekintsem a műszere­ket. Volt egy új, drága műszer, amelyet még ki sem csomagoltunk. Csupa precíz, finom csavar, értékes üveglencse. A világhírű Maerz-cég gyárt­mánya. És a pesti egyetemen a szemünkbe nevet­tek. Lemosolyogták Krudyt és azt mondták, hogy ócska műszereket, hasznavehetetlen darabokat ajánlott föl. És ha úgy lett volna ... Hiszen aján­dék volt... De uram, ha ismerte volna a műszere­ket. A svájci tudományos körök nem akarták Krúdy eszközeit kiengedni. És a luzerni előadó­terem ... Ahol a Flammarion-Gesellschaft tagjai jöttek össze, hogy a magyar tudósnak, Krúdy Je­nőnek az előadásait hallgassák ... — Hiszen tudja. .. Krúdy hollandul szolgá­latban dolgozott, mint gyarmati orvos. Egy hosszú emberélet minden sikerét és anyagiakban is jelen­tős eredményét adta a hazájának. Aki csak annyit kért, hogy az új csillagvizsgáló tiszteletbeli igaz­gatóságát megkapja. Nem hiúságból. Hiszen hat­­vanegynéhány esztendős, fáradt, öreg ember. Hogy a társasága számára nyújtson valamit ... És hogy bántak vele ... Most orvosi praxisát akarja Pesten folytatni. Hogy megélhetése legyen ... Higgye el, nem lesz jó vége ennek... Amíg bántják egymást az emberein Amig az elemi emberi törvényeket sem tartják meg. Elhallgat. Arcára fáradt vonások ülnek ki. Az életről gondolkozik, amelyet nem tud megér­teni. A tervei, a szép, nagy emberi akarások jut­nak az eszébe ... A munka ... Amelynek még nem látja az eredményét Pedig ő is ember. Aki alkotni akar. A csöndesszavu páter... Aki gyermekes ra­jongással beszél a nagy amerikai teleszkópokról. Ahol a legkisebb lencsének is egy méter húsz centi­méter az átmérője... És ahol nagy reflektorok erősítik a csillagoknak a levegőtengerben elhalvá­nyodott fényét... » Csöndesen feláll. Szép szál ember. Meleg, barna szemei vannak a magyar csillagásznak . . . Amikor beszél, a klasszikus bölcsek nyugalma árad a nézéséből. Kis sapkát visel. A sapkának szürke színe van. És oldalt ujjnyi nagy, fekete folt... Az egyetlen magyar csillagvizsgáló igazga­tója maga foltozza a sapkáját... Elbúcsúztam. Kint portengert sodor a bús alföldi szél. A céltalanságnak, az örök magyar tra­gédiának a porszemeit. A felejtés, a nemtörődés homokszemeit... Papiros Irta: Szép Ernő Visszaélek avval hogy a csudálkozást nem bünte­tik és egyszer-másszor ha magamhoz tudok térni hát nekicsudálkozom. A minap is kérem szeretettel abba csudálkoztam belé hogy mennyi minden papirost látok itt Pesten a kövezeten. (Közbeszúrom hogy mászkálás közben jobbadán a földet vigyázom, kérném idők óta rosszul esik az égre nézni, vagy csak meg is pillantani véletlenül azt a kék eget színes felhőivel, nagyon de nagyon rosszul esik az nekem, mert mert nem nem tudom, nem firtatom, egyáltalában nem politizálok.) Érdekes hogy ezelőtt való világban, mikor még a kul­túrát hordták a lakosok, akkor soha nem láttam annyi papirost a járdákon. Pedig az emberek akkor is sze­meteltek, az utcákat akkor is seperték és azért akkor is volt mindig szemét az utcán. Nem emlékszem én, nem, hogy ennyi papír termett volna akkor a flaszte­ren. Hanem mióta puskával kilőtték a napnak a sze­mét, és aztán idelent a mérges földgázakkal világított világon Európa lenevelődött és elindult a könnyű, jó­ízű vadélet, azóta veszem észre ezt az özön papírt az emberek szemetelése közt. Az ember azt képzelte volna, hogy hát, kitört a háború, éljen a halál, a hím nemze­­tük hegye csodálkozásában ketté nyílik és eltörik , és az intelligens hetük a nyomdákban choque-ot kap­nak, kezük lábuk fejük úgy reszket hogy nem lehet rájuk ismerni. A nyomdai gépek megbénulnak szégye­nükben, és elolvadnak a hevítő fájdalomtól. Az ivó tol­lak hegye csodálkozásában ketté nyílik és eltörök a hatás kibírhatatlan súlya alatt. A papír, mind a papír aki csak a világon van, még a csipkés rózsaszín ste­­lázsipapír is, megfeketedik a gyász füstjében, a halál karmában. Nem tréfálok, messziről igazán csak úgy bírom képzelni hogy háborúban, forradalomban a felek ágyú­val és revolverekkel csuzlizzák egymást és aközben . Nem telik arra sem, hogy árammal töltsük akkumulátorainkat. A nap jórészében, akár pusz­tító ciklon mellett is, szélcsendet mutat a műszer. Pedig állami megfigyelésekre kaptuk. Évi négyszáz koronát fizet az állam és ezért a tudományos je­lentések pontosan feldolgozott százait bocsájtjuk rendelkezésére. Körülbelül ötnapi áramnak az ér­tékét téríti meg... Én magam nyolcszáz korona évi tiszteletdíjért vezetem az intézetet, az egyedüli megmaradt magyar állomást. — Úgy tudom — vetem közbe —, hogy a Svábhegyen most építenek egy új obszervató­riumot, semmi szükségük papirosra. Háború elesik, forradalom öngyilkos lesz, a pinceablakokon kiönt a véres pené­szes nyomor, a szomjas kiöntésbe s a maguk bőrébe esett egyesek birkóznak a száraz helyért, a levegőért, hamis létük prolongálásáért, igazolásért, igen, egymás szájába markolnak a másik nyelvét kiszakítani, egymás homlokát vagdossák réz ököllel azt a másik agyvelőt megaltatni, egymás haját húzzák csont­ujjakkal síró gyűlölettel, pénzt láttak ott a másik ember tolvaj haja közt! Ilyen évadokban mit csináljanak az emberek a pa­pirossal. Nem igaz ? Az a meglepő, mondom, hogy soha annyi papírt nem láttam használni, mint a háborúban. Ha látták volna, akik nem látták, mennyi papírt fogyaszt egy zászlóaljnak a segédtisztje egyetlenegy este mikor az eligazítást megcsinálja. Az ezredirodában az írógép alá, az öntöltő tollak alá, a lila, kék és piros plajbá­­szok alá mennyi papir kell. Egy szakaszparancsnok hadnagynak, egy őrmesternek, egy segédorvosnak, egy sebesültvivő tizedesnek mennyi papiros kell egy nap az úgynevezett harctéren ! Hogy teli van az a dögös föld hullott papirossal. És aztán idehaza, katonaminiszté­­rium­ban, sorozóbizottságnál, parancsnokságoknál, pót­keretekben, minden kaszárnyában, minden kórházban, minden szolgabíróságon, honnan a behívók mennek, hová a­­feljelentések jönnek, minden nyomozónak, aki jelentést ad, mennyi papír kell, mennyi de mennyi. Szolgálati jegy minden bakkancssarkaltatásra, sürgöny minden szabadságról való visszahívásra, ez mind papír és papír. Hát a forradalomban, plakát, röpírat, felvilágosító füzet, rendelet, parancs, feljelentés és feljelentés és fel­jelentés, és utalvány és lakásigénylés, és letartóztatás és elcsapás és kinevezés és internálás és tárgyalás és minden jellemű kivégzés, ez mind papirossal megy. Hangosan kijelenthetném ha hangom volna, (meghűl­tem) hogy ha papír nem volna, nem lehetne gyilkolni. Oh istenem vagy micsodám, ha éppen ráérek, meg­szánom azt a naiv alakulatot, azt a II. Vilmost, hogy az mint kimerült munkás néha egymásba rakhatja két kezét és leeresztheti térgyei közé s utánok lógathatja érdes idős fejét, egyedül ülve véletlenül, olyan órán mikor az alkonyat az ember arcára önti az elmúlás rémitő ünnepét; ez a laikus fej azt képzelheti szegény, hogy mégis csak ő csinálta a dolgot, jaj, ha a levetkez­tető magányban, neve, beosztása, majom fogalmai, pa­pagáj szótára nélkül csak úgy mint egy szál köhögős, szőrös, gőzös, olajos, ércsomós, keléses fizikum az ő korában megnőtt fülével elkezdi hallgatni a láva égő őrjöngését, a föld színén hömpölygő nyomorultak sö­tét lávájának a jeges tengerhez eredő fájdalmát ha ez az esendő ember hallgatni szokta a halálos képzelem színpompás óráján és sérült szivébe beszivárog a rossz érzés, ha ez aztán az egész mindenért való felelősségbe belemártja a száját, hol végezheti ez azt a kint ami vár reá lelkének csövei közt ? Hiszen ez nem fog tudni meghalni soha, úgy mint a hold ! Add oda, azt mondom, te korlátolt gyermek, a fe­lelősségednek legalább a felét Európa papírgyárosai­­nak. Add csak ide azt a felelősséget fiam, majd én to­vábbitom. Villamos jegyek, cigareta vég, újság­tépés, papír­zacskó, csomagoló papír, használt számolócédula, el­­hajított mozi­s poloskairtó-reklám, cukrász-sütemény papír-csészéje, kávéházi papír-serviette, tépett levél, fel­robbant bom­lék, miegymás az a papírszemét, amiben lefele szoktatott pillantásom sportszerűen úszik. (Ha nem veszik tolakodásnak, felhozom itt hegyetek előtt azt a tapasztalatomat hogy a villamosjegyek akiket el­szórnak, úgy festenek mostanában, mintha legalább­ egy esztendeig szolgáltak volna. Olyan gyűröttnél gyű­­röttebbek, olyan rongyosak, olyan piszkosak, olyan izzadtak. Én tudom mitől. A bűntől. Mert az ismeretlen emberek segítenek egymásnak a villamoson. Meg a vil­lamos előtt, a megállóhelyen. Egész kis betűvel tessék!

Next