Zalai Hírlap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-29 / 305. szám
1983. december 39. Ünnepek utáni csere-bere a Centrumban „Nálunk már karácsony van!” —- olvasható a zalaegerszegi Centrum Áruház üvegkirakatán. A felirat vége, mármint az, hogy van, korrigálásra szorul, mégha a karácsonyi vásárlásnak nem kis utóhatásai vannak is az áruházakban. Arra gondolunk,, hogy ilyentájt, az ünnepeket követő napokban megsokasodik a cserére visszahozott áruk köre. A kötöttárunál, pontosabb nevén a darabáru osztályon egy idősebb néni a férjének szánt 4-es légeralsót egy számmal kisebbre cserélné. Nem veszik át tőle, mivelhogy az elsőneműnél nincs erre lehetőség. — Pedig még érintetlen — mondja az asszony. — Nem engedtem felpróbálni az uramnak. A lányoméit vették, s azonnal láttam, hogy nagy lesz neki, amikor megpillantottam a méretet. Majd megmosom, attól talán összemegy. Egy másik, ugyancsak idősebb vásárló szintén a férjét képviseli a visszahozott két inggel. — A menyemek vásárolták. Mind a kettő egy számmal kisebb. Mondtam is nekik, többet ne vegyenek ruhaneműt, mert csak baj van, ha nem jó a méret. Most is az egyiket kicserélik, a másikat nem, merthogy nem őt vették. Király Erzsébet, az osztályvezető első segédje azt mondja, száz százalék pontosan meg tudják állapítani a náluk vásárolt árucikkeket. Hogy hogyan, ez üzleti titok. Az osztályon az ünnepek utáni első napon 20 tételt tett ki az árucsere. Többnyire ingeket, kardigánokat, pulóverokat és bébiholmit hoztak vissza. A cipőosztályon az első napon mindössze öt pár lábbeli jutott ilyen sorsra. Persze, ennél jóval többet hoztak cserére. Arról ugyanis nem vezetnek nyilvántartást, ha valaki kicsi vagy nagy cipő helyett ugyanolyan árú, ám más számozásút kér. Elég bonyolult viszont az adminisztráció más esetekben. A vevő először a kérdéses osztályra megy, ott kiállítanak számára egy visszárujegyzéket, azzal lemegy a gyűjtőcsomagolóhoz, s ott kapja meg az árucsere utalványt. Ezt harminc napon belül levásárolhatja. Vannak, akik nemtetszésüket fejezik ki a kissé hosszadalmasnak tűnő eljárás miatt — mondja Baranyai Ferenc áruházigazgató. — De hát mi nem változtathatunk ezen. Egy belső ügyviteli utasítás alapján a társadalmi tulajdon védelmét szem előtt tartva — az ország valamennyi Centrum áruházában eszerint dolgoznak. — Mi van olyankor, ha nincs blokk, merthogy ajándék mellé nem szokták mellékelni ? — Blokk nélkül is meg tudjuk állapítani, hogy általunk forgalmazott, s nálunk vásárolt áruról van-e szó. Ha igen, s azt nem használták, kicseréljük. Indokolt esetben még a nyolcnapos határidőtől is eltekintünk, előírás szerint ugyanis csak ez időn belül cserélhetünk. Az ilyen és a blokk nélküli ügyekben az áruház erre it kijelölt vezetői mondják ki a végső szót. Éppen most volt nálam egy vásárló, aki még novemberben vette meg a 2500 forintos kabátot. Mivel munkatársaim elmondták róla, hogy már akkor azt mondta, karácsonyi ajándéknak szánja, s ha nem lesz jó, akkor kicseréli, engedélyeztük. Nem úgy annak az illetőnek, aki most hozta vissza a nyáron vásárolt ruháját, mondván, hogy kicsi neki. Kérését nyilván méltányolták volna, ha időben keresi fel az áruházat. Cserével ugyanis nemcsak az ünnepek alatti ajándékozást követően foglalkoznak a boltokban. M. J. Találkoztam a szerencsével... Tere-fere kanizsai kéményseprőkkel A nagykanizsai Városgazdálkodási Vállalat kéményseprő részlegénél tizennégy kéményseprő és 6 tüzeléstechnikus gondoskodik arról, hogy a város és a környező hetvenöt község lakásaiban a fűtés zavartalan legyen a tél folyamán. — Úgy tudom ez a ritka mesterség Olaszországban született — fordulok — Domina János nyugdíjas kéményseprőhöz. — Az első kéményes házak Ravennában és Velencében épültek. A tálján kéményseprőmesterek hazánkba is eljutottak. Kanizsán is egy olasz mester, Mantuano Ede tanította meg a segédeket a mesterség titkaira. Az első kéményseprők a század elején Fata István, aki Nován tanult, illetve Rathmann Imre, aki az olasz szakembertől szerzett szaktudást 1902—1905 között. — A kéményseprőt szívesen látják a házaknál. Így volt ez régen is? — Akkoriban az volt a szokás, hogy az óesztendő utolsó napján a nyírágseprűt a kéményseprők beletették a sütőbe, hogy jobban kiszáradjon és könnyebben törjön. Este elmentek a Centrálba, a Pannóniába, illetve a Iparoskor tánctermébe, végigjárták az asztalokat és a vendégek letörtek egy-egy ágat az újévi jókívánságok kíséretében. Gyakran előfordult faluhelyen, hogy a rövid csőkefe, avagy „csimperling” szálait kihúzogatták a házaknál és amire a kéményseprő végigért a falun, a kefe teljesen megkopott. — János bácsi, mit gondol, miért a kéményseprő hozza a szerencsét? — Ennek az a története, hogy a középkorban a kéményseprők, akik egyben tűzoltók is voltak, csak a nagyobb városokban fordultak meg és így ritkán vetődtek el a távolabbi vidékekre. Mondhatjuk tehát, hogy a kéményseprők amolyan hírvivők voltak. Vándoroltak, vitték magukkal a „kormost” (a munkaruhát), két ujjuk között a vándorbotot és elmondták, hol mit láttak és hallottak. Ha hosszabb ideig nem látták őket, akkor megkérdezték: „De régen járt erre a kéményseprő, mikor jön újra?” Így kezdtek az emberek bízni a jó, vagy szerencsés híreket hozó kéményseprőkben. Horváth Károly 1965 óta dolgozik a kéményseprő és tüzeléstechnikai részlegnél. Jóízűen felnevet, amikor azt kérdem tőle, hogy ő babonás e, illetve hogyan reagál arra, ha kéményseprővel találkozik. — Tudom, az a szokás járja, hogy ha kéményseprőt látnak, meg kell nyálazni a gombot és megfogni, természetesen közben gondolni kell valamire, csak úgy érvényes. Sőt azt is mondják, hogy kéményseprő hátát látni szerencsétlenséget jelent. De ha én találkozom egy munkatársammal, nem csinálok semmit, hanem barátságosan üdvözlöm. Van olyan kéményseprőtársam, aki lottózik és totózik, mégsem nyer semmit sem. Akad olyan is, aki akkor fogja meg a gombját, ha két fehér lovat lát. — Hogyan fogadják a kéményseprőt manapság a házaknál? — Szeretnek bennünket, elbeszélgetnek velünk, főleg faluhelyén. Előfordul olyan is, hogy egész élettörténetet mesélnének, de arra nincs mindig idő. Csak akkor van baj, ha rossz a kémény és a seprésnél a korom leszáll a lakásba. Kapunk a fejünkre rendesen, amikor a háznál „bekormozunk”. Megszűntek már a régi kémények, amelyekben a könyök és a térd segítségével másztak a kéményseprők. A gyárkémé nyekben mászóvasak teszik le-hetővé a könnyű mozgást. Gyakran rádióösszeköttetésben áll a tetőn dolgozó kéményseprő a kémény aljánál figyelői társával. Ha a kazánkéményen van dugulás, egyszerűen csak leengedik a golyós kötelet és belengetik a rugós „rózsát”. Újdonságként a luminogén elnevezésű mesterséges füstképző anyag segít a kémények füstnyomáspróbáinál, ugyanis nem mindegy hogyan „pipál” a kémény. A kémények és ezáltal életünk vigyázói szerint a kéményseprőt egyetlen balszerencse érheti: egy korhadt létra a ház padlásán. Ne találkozzanak vele! Gelencsér Gábor Tanul — ápol — tanít Éva nővér hivatása VEZETŐI SZERINT a zalaegerszegi kórház egyik legjobb ápolónője és szakoktatója. Lelkiismeretesen adja át ápolási tapasztalatait az egészségügyi szakközép- és szakiskola növendékeinek. Az előzetes jellemzés alapján meglepő a találkozás: fiatal, szőke lány nyújtja a kezét. — Kovács Éva. Kezdettől, 1977-től a sebészet ápolónője vagyok. — Miért éppen ápolónő? — Óvónő szerettem volna lenni, de nem vettek fel az iskolába. Jobb híján a Deákba mentem tanulni, ápolónő pedig végképp nem akartam lenni. Valahogy idesodródtam. Aztán már az első kórházban töltött nap után éreztem, a sors egy jobb pillanatában rendelkezett így velem. Szívet melengető érzés segíten az embereken, főleg a betegeken akik a legjobban rászorulnak erre. — Van tekintélye a szakmának? — Hát, nem túlzottan. A ..civil” barátaim azzal mérgesítenek, hogy úgyis tele vagyunk hálapénzzel, az éjszakai műszakban csak alszunk, ellógjuk az időt. Egyik sem igaz. Amikor gyógyult betegtől búcsúzunk, nem mondom, jól esik, ha hoz egy csokor virágot, s megköszöni a munkánkat. A lógást pedig hogyan is képzelhetik? Hát a felelősségtudatunk, a lelkiismeretünk? A műtött betegeket állandóan figyelni kell, vigyázni rájuk. — S ITT BENT a kórházban? — Sokan csak kiszolgáló Személyzetnek néznek bennünket, nem bíznak a tudásunkban, s abban, hogy mi is a gyógyulásukért dolgozunk. Néha hiába könyörgök a betegeknek, keljenek fel műtét után, hogy vegyék be a gyógyszert. Az orvos szava a szent, ha ő mondja, megteszik, azt hiszik, én azért ,,kergetem" ki őket az ágyból hogy kevesebb dolgom legyen. — Az osztályra gyakorlatra érkező tanulókat okítja. Alig fiatalabbak, mint Éva nővér. — Mindenki azt akarja tanítani, amit nagyon szeret. Van aki matekot, kémiát, vagy rajzot — én az ápolást. S hogy fiatal vagyok, talán még jobban hallgatnak rám a tanulók. Egy-egy csoport hamar befogad, amit mondok, tanácsnak veszik, nem utasításnak. — Milyen lesz az új nővérgeneráció? — Nem mindenkiből lesz nővér, aki ide jön gyakorlatra De ez látszik is a munkájukon. Vannak, akik legszívesebben ellógják az időt, a büfébe tárogatnak. A másik része figyel, kérdez, látszik, hogy akarja tudni, amire meg akarom tanítani őket. Ha szól egy beteg, kér valamit, ugranak és csinálják. Ők valószínűleg ápolónők lesznek, s szeretni fogják a szakmájukat. Amit az iskolában a könyvekből, azt itt a gyakorlatban tanulják a diákok. Mennyivel másabb ténylegesen beadni egy injekciót, mint felmondani leckeként! Itt tudják meg, milyen az életben a betegápolás. De Éva nővér azt is megpróbálja átadni, amit a könyvekből nem lehet megtanulni: a szakma és az emberek szeretetét. Alakítgatja a felelősségtudatukat, a nővér-lelkiismeretet. — Időnként meg is kell védenem őket a betegek előtt A minap is azt mondja az egyik néni: sose lesz ezekből ápoló, hiszen nem tudnak semmit. Hát hogyan tudnának bármit is, amikor még alig voltak kórházban? Emlékszem, én is milyen pánikba estem az első injekciónál. Nagy felelősség az ápolónői munka, de nem kisebb a jövő ápolóinak tanítása sem. — Érzem is a súlyát. S mert jól akarom ellátni ez utóbbi feladatot, tanulok is. Az egészségüayi főiskola szakoktatói szakának másodéves hallgatója van volt. Most éppen a vizsgák közepén tartunk. Ilyenkor kicsit nehéz, szinte semmi szabadidőm sem marad. Dehát én akartam így. — Ha végez, itt, va,sv az iskolában akartan’+ani’ — itt a kórházban, hogy ne szakadjak el a tényleges ápolástól sem. Persze a kollektíva is marasztal, hisz már többször elmehettem volna máshova ahol könnyebb de nem tudtam itthagyni a munkatársaimat, s az osztályt,. Meg persze a munkámat sem. Fincza Zsuzsa ZALAI HÍRLAP Film A történelmi identitás-keresés napjaink korjelensége. Az emberek vallatják korukat, múltjukat, történelmüket: miért, miként alakult úgy, ahogy, s milyen máig vezető-ható eszményekre, ösztönző kötődésekre lelhetnek az időben, tegnapelőtt és korábban. Sok hazai, filmet hívott életre ez a szándék, de számos példát lelhetünk rá alvilág utóbbi filmtermésében. Alkalmasint hasonló szándék munkált azokban az ausztrál filmesekben akik a nálunk most bemutatott Gallipoli alkotói. Peter Weir rendező filmje 1915-be kalauzol, amikor a távoli kontinens-ország még brit dominium volt, s fiait is mozgósították az L világháború sorsdöntő kisázsiai ütközeteire. A hajdani világbirodalom soknemzetiségű hadainak egyik nagy csatája Gallipolinál zajlott, ahol idegen érdekekért hajszoltak hidegvérűen a biztos halálba ausztrál katonákat. Peter Weir voltaképpen azt kutatja, hogy kik voltak, miként gondolkodtak, miért keltek hadra ezek a hajdani honfitársai. Nagy gondossággal megszerkesztett, alapos jellemrajzra épülő realista történetben bontja ki e régvolt hadfiak tragédiáját, ugyanakkor attól sem zárkózik el, hogy egzotikus képsorokkal színesítse vállalkozását. Ez utóbbi filmje egyik jeles erénye. Gondoljunk csak bele, mennyit tudunk az első háborús világégés hétköznapjairól, az ágyútölteléknek szánt milliók érzéseiről, szenvedéseiről, s mindarról, ami addig esett meg e soknyelvű frontharcosokkal, amíg rádöbbentek szerepükre. Vajmi keveset, holott a háború végkifejlete és a nemzetközi forradalmi érlelődés, majd a harag kirobbanása népünk e századi történelmét is meghatározómód alakította. Filmgyártásunk egyik nagy adóssága máig e történelmi visszapillantás, melyért még a szomszédság is összehasonliíthatatlanul többet tett nálunk. A Gallipoli alkotói a maguk körében mindenesetre nagyot léptek ez ügyben. Nem törtek művészi, filmújítói babérokra, ehelyett sokszínű tablót kínálnak felmenőik frontéletéről, viszontagságairól, s főként rendkívül őszinte kendőzetlen nyíltsággal tárják fel a történtek tanulságait Ez a tiszta, becsületes alapállás teheti emlékezetessé filmjüket, amely az alkotói közérdekűségen túl néhány tehetséges színész — Mark Lee, Bill Kerr, Ron Graham — mindvégig egyenletesen jó alakítását is kínálja. Gallipoli Együtt az olajbányászokkal 4 körzet lakóié is a KFV kultúrpalotája Gellénházán Nem sokkal később, hogy Nagylengyel térségében olajra leltek és létrejött a zalai szénhidrogén-termelés egyik bázisa, az ide települők összkomfortosabb életét szolgálandó, felépült Gellénházán a megye olajbányászainak 3. kultúrpalotája. Immár több mint negyedszázada annak, hogy a bányász-szakszervezet Bartók Béla nevét viselő művelődési otthonát forgalmas közéleti és kulturális centrumként tartják számon. Amatőrök paradicsoma Az idő tájt az amatőr művészeti mozgalom fellendülésének korát élte az ország, s a megye e táján is sorra alakultak az együttesek. A 60-as években működött itt zenekar, továbbá néptánc-csoport, színjátszó-kör, sőt még kórus és pávakör is. Bemutatóik hosszú esztendőkön át emlékezetes, szép estéket jelentettek. A 70-es években azután a hazai szénhidrogén-termelés „átrendeződése” a helyi életben is számottevő változásokat hozott Jellemző tünete volt ennek, hogy a valamikori három munkásszállóból mindössze egy „fél” maradt, s megnőtt a nyugdíjasok száma, míg a fiatalság tekintélyes része Zalaegerszegen rakott fészket (Bár helyettük a környék kis falvaiból utóbb mind többen viszont a 70/80-as évek ízlésének megfelelően megszépülő Gellénházára települnek, újabb lakótelepet alapítva.) Mindez a Bartók-kultúrközpont életére sem maradt hatástalan: a zenekar a nyugdíjazások miatt oszlott fel, a többi csoport pedig jórészt a vállalkozó kedvű fiatalság megcsappanása következményeként fejezte be létét. — Átalakult a lakosság igénye, érdeklődése is — kommentálta a tényeket Völgyesi Jenő, aki lassan húsz éve népművelője a Bartóknak. — Szórakoztató műsorokat ma is gyakran tartunk, bár ugyanebből nagyobb a kínálat a közeli megyeszékhelyen. Ezért főleg a közösségi művelődési akciók, szakmai tanfolyamok, közéleti programok és pódiumműsorok kerültek előtérbe, s mindez új közönséget teremtett Mindenki előtt nyitva Bár továbbra is a Kőolaj-és Földgázbányászati Vállalat szakszervezeti bizottságának intézménye a Bartók —vagyis bázisa a helyi KFV-üzem kollektívája —, az olajipariak korántsem holmi szűkkeblűséggel értelmezik helyzetüket. Ellenkezőleg. jó és tartalmas társbérletet alakítottak ki a községgel, sőt a körzet lakói számára is nyitott mindenkor a Bartók Béla Művelődési Otthon kapuja. Művészeti munkájuk éppen a helyi általános iskolával közös utat választva újulhatott meg: a diákok kórusa és citera-zenekara azóta rangos — rádiós szereplésekre felkért, külföldi turnéra is érdemes — együttessé kovácsolódott. — Éppúgy rendszeresek a Bartók falai között a német és angol nyelvtanfolyamok, akárcsak az olajipari szakmunkásképző akciók — folytatta Völgyesi Jenő. — Mi segítettük a községi öregek napközijének beindítását, ugyanakkor a helyi szervek partnereink például a közönségszervezésben. Helyet adunk a KISZ-szervezeteknek, a népfront programjainak, a TIT-műsoroknak, a községi báloknak, a nőbizottság kezdeményezéseinek. A falunap éppúgy nálunk zajlik, akár az egészségnevelési rendezvények sora és a helyzetből következően ez a természetes. Jószerencsét és a többiek E mozgalmas kultúrcentrumról szólva a népművelő alkalmasint arra a legbüszkébb, hogy a KFV-üzem szocialista brigádjai — szinte egymással is vetélkedve — a napi programok első számú szervezői, sőt rendezői, házigazdái. A földszinti klubteremben — szavai bizonyságául— egy gazdag olajipari-történeti kiállítást mutatott: — Ez a Jószerencsét-kollektíva kezemunkája, miután úgy gondolták, hogy a most Bázakerettyén, Lovásziban és nálunk sorra kerülő, zalai olajipar-történeti vetélkedő általuk összeállított forgatókönyve mellé még ezt a bemutatót is leteszik az asztalra, a siker érdekében. De ugyanígy minden akciónk segítője a technológiaiak Fekete Arany, a műszerészek Szinkron, a villamosságiak Elektron, a laborosok Lomonoszov, vagy a gépész-műszakiak Fogaskerék nevet viselő brigádja, hogy csak néhány, leglelkesebb kollektívánkat említsem. Mert hosszan folytathatnám a többivel. A Műszak után még a bejárók is rendszeres vendégek: a Bartókban, ugyanis mindig akad hasznos program, közérdekű tennivaló — szögezte le e tevékeny brigádok nevében is Darabos Pál, a 17 tagú, háromszoros Aranykoszorús Jószerencsét vezetője. — Eddig is több kiállítást kezdeményeztünk, jómagam gáborjánházi születésű lévén, a hetési szőttesek bemutatójának megrendezésére sarkalltam kollektívánkat. Fábián István és Kuba Jenőné technikusok a Czugh-család kerámia-bemutatóját és a buzsáki napot idézik a Bartók-kultúrházba vitt, mindenki örömére szolgáló programok közül, míg Vassné Hajdú Ottila mérnökasszony máris azt a tervüket említi, hogy jövőre a várpalotai kollégák amatőr alkotóinak tárlatát kívánják Gellénházára elhozni. E sok okos és népszerű akció mellett ugyancsak előkelő hely illeti meg a gellénházi brigádvetélkedőket, amelyek legjobbjai rendre az országos szakmai döntőkön is helytállnak. T. A.