A Hon, 1869. szeptember (7. évfolyam, 200-224. szám)
1869-09-11 / 208. szám
208. szám. VII. évfolyam. 1869. Szombat, szept. II Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra ..... . . 6 „ 6 hónapra .... . . 12 „ Az esti kiadás különküldéseért felülfizetés havonkint.............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, a ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferenczisk-tere 7. sz Beiktatási dij: 1 hasábos Ilyféle betű sora ... 7 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 . Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 26 kr. SW“ Az előfizetési- és hirdetmény díj a lap kiadóhivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON Az esti kiadás postán külön küldéséért felülfizetés Buda-I. Fr. LM ÜSTÖKÖS I Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre az sA.rhenaermn“ kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) intézendő. 1/11évre v. nívre 1bóra ft kr ft kr ft kr 12— 6 — 2 —1 80— 80— 30 105 ... _1 70 11& 601 90 3 — 1 50— — 240 FEST, SZEPTEMBER 10. Leesik a kormány! a lakoskodás álarcza. Pest, sept. 7. Azon delegatus uraknak, kik hitük oly kellemes csalódásában éltek, hogy a magyar osztrák alku azon uj házasság kapcsa, melyen kívül nincs üdvösség, és kik a piros könyvből és gróf Beust beszédéből a ,,sola salvificának“ tanait megérthetni gondolták, ajánljuk a ,,revue contemporaine“ utolsó füzetét. Ajánljuk azt gróf Andrássy urnak is, mint gróf Beust úr állítólagos politikai Pyladesének, ,,Pylades ambo.“ A magyar miniszterelnök dolga megítélni, hogy megjött-e már e reá nézve is a pillanat, mely vele félremagyarázhatlanul megéreztesse, hogy ötét Bécsben luddá teszik, és hogy csalódása megdönthetien bizonyítékát, gr. Beustnak diplomatiai ügynökeihez intézett utasításaiban és közléseiben az egész világ előtt Calonne igen nevezetes munkálata feltárta. Világos, hogy a mi minisztériumunk — ki mindenre oly fontos képet csinál, mintha maga gróf Beust az ő tanácsa és befolyása nélkül még mozogni vagy sürgönyt megírni sem bírna — azon cselteljes levelezésekről, melyek az osztrák hagyományos politikáról újólag dönthetten bizonyságot tesznek, még sejtelme sincs. Keserű lesz csalódásából felébredése, de már önhiúságból és kóros vivmányoskodásból sem térend el a fótumszerű alkotmányellenes osztrák útból. A baloldalon ugyan senki sem hitt gr. Beust békeóhajainak, és azt őszintén ki is mondtuk. Meglehet, hogy a magyar minisztérium is érezte a puskapor szagát, csakhogy nem tudta, hogy azt Bécsből terjesztik, mert végre a reichsrathi delegátió előtt is gróf Beust nem szólt sem oraculumszerűseg, sem nem Talleyrand diplomatiai hagyománya szerint, hogy az önmagát ámító vagy ámított magyar minisztérium ne gyanítsa, miként ötét bizony másra fel nem használják, minthogy döntse meg mindazon magyar jogelődöket, melyekbe a nemzet a veszély napjaiban magát megvonhatná, és ha hazáját nem védheti, legalább tűzhelyénél ne üsse fel az önkény diadalmas táborát. De úgy látszik, nem a magyar miniszterek számára írták meg Magyarországnak osztráktéli szenvedéseit. Calonne a Beust és Bismarck közti egész diplomatiai levelezést dicséretes türelemmel kiaknázta; olvasta különösen Beustnak ügynökeihez hivatalba lépése óta intézett leveleit. Igen érdekesek azok depédek, melyek 1867-ben Beust kabineti politikáját megismertetik. A háromszáz évi alakoskodásnak egy új változatát ismerjük fel bennök. A luxemburgi vitakérdés kezdetén Beust a franczia kormánynak nagy mohósággal hivatalos kész szolgálatát azon esetre ajánlja, ha Poroszország ellen presziót kellene alkalmazni. Nem meri ugyan a megkínált osztrák presziót háborúnak nevezni, hanem a szó felette ruganyos minda mellett, hogy Ausztria a presziót csak a béke érdekében ajánlja. „Szolgálataink úgymond Beust, nem volnának megvetendők, és mi igen szívesen megragadnók a szolgálatok alkalmát az átalános béke érdekében.“ Poroszhon pedig épen akkor, mikor Ausztria a franczia császárt szolgálataival megkínálta,s mint az Beustnak Metternichhez intézett egyik leveléből kitetszik, Ausztriának barátságos kezet nyújtott. „Berlinből valamint Münchhenből,írja Beust, barátsággal megkínálnak, udvariasan ugyan de kitérőleg feleltünk.“ April 16. a kanczellár Sz.-Pétervárra ezt irta :,Nem kellene a berlini kabinetnek Francziaország tengeri felsőbbségét sem szem elöl veszteni, mert a porosz tengerpart a legnagyobb veszélynek lenne kitéve. Francziaország Poroszhont hatalmas diversiókra kényszerítené, miszerint magát a tenger felöli invasio ellen biztosítsa, pedig már ez által megakadályozná őket, hogy déli Németországot elegendő haderővel fedezhesse.“ Poroszhont tehát az aggodalmas osztrák kanczellár felriasztja, hogy ötét déli Németország felől megtámadás fenyegeti. Ugyanezen megtámadási gondolat jellemzi Beustnak báró Wimpfenhez intézett levelét: ,,E diversio t. i. Francziaország hajóhadának támadása által Poroszország megakadályoztatnék abban, hogy a déli államoknak kellő időben azon védsegélyt nyújthassa, melyre magát szerződései által lekötelezte.“ Mindezen diplomatiai kétszínűség arra volt számítva, hogy a déli államok Poroszország iránti bizalmukban megingattassanak, másrészt a francziávali békés viszony iránt Némethonban aggodalom keltessék. Beust mindazonáltal nem lenne attól sem idegen Poroszhonnal szövetségre lépni. „Nem szükséges egyébiránt önnek ismételni, írja Beust Wimpfennek, „hogy segélyünknek aránylagos árt is kellene szabnunk. Nem titkolom el ön előtt, hogy báró Werther értekezett velem e napokban mint gróf Bismarck önnel is egy osztrák-német szövetség iránti óhajtásról értekezett. Saját szájából (Werthernek) megértettem oly szavakat, melyek „azt látszottak“ jelenteni, hogy Ausztriának Németországban elvesztett állását vissza kellene nyerni, hanem hogy felelhettem volna arra másként, mint azon kérdéssel, ha Poroszországban arra gondolnának-e hogy a régi német szövetségre vissza lehetne térni?“ Látja ezekből a magyar olvasó, menynyire volt lapunknak igaza, midőn a jelen osztrák kabinet politikáját jellemezte. Ott vagyunk tehát a német szövetség reconstructiánál. A magyar politikusok dillettáns gavallér modora a nemzeti jogok feladásában, mintha Homburgban vagy a kaszinóban játékasztalnál ülnének, csak felbátoríthatta a kanczellárt és lerázván Szadova emlékezetét már meg sem akart a háború előtti állapottal elégedni; tudni kívánja, ha Poroszhonnak szövetkezése indokából Ausztria nem nyerne-e „jobb feltételeket mint a régi confoederatióban?“ Ausztria tehát 1867-ben mit sem óhajtott inkább mint hogy a német confederatióba prágai lemondása és a közös ügyes dualismus ellenére ismét betehesse lábát. Poroszhonhoz kívánt csatlakozni, feltéve hogy Bismark megadja e csatlakozásnak kellő bérét. Az alatt mig Ausztria a bér felett alkudozott, a kormány közegei itthon az ellenzéket a poroszszal való czimboráskodással vádolták, és az orosz mumussal ijesztgették az országot. Míg a sajtóban európaszerte hirdették a magyar politikának diadalát, az alatt itthon a magyar minisztérium a jobboldallal meg nem szüntette az alkotmányos őserődök rombolását, kivül pedig az osztrák kormány folytatta a diplomatiai vakondoktátást reactionarius politikája érdekében. Ludvigh: TÁRCZA. Castelar Emil beszéde a köztársaság mellett. *) Fordította: Szilágyi Emil. Uraim! Egy tökéletesen letarolt mezőre lépek, a jelen discussio már minden oldalról kimeríttetett, és habár sem általános, sem szónoki képességem nem igen bátorít arra, hogy a kamara jóindulatú figyelmét igénybe vehessem, reményem mégis meg fognak Önök becses figyelmükkel ajándékozni: véleményem őszintesége, indító okaim hatalma, s azon érdekeltség következtében, melyet mindnyájan hazánk, a szabadság szeptemberi forradalom megmentése irányában táplálunk. A monarchia reám nézve sociális igazságtalanság, s hazámra nézve a politikai reactio ; a köztársaság reám nézve a sociális igazság s hazámra nézve a politikai szabadság. És mégis a köztársaság eszméje, mely áthatja Önöket, csak oly melegítő napsugárhoz hasonlít, amely egy vak, szomorú s örökre zárt szempilláin játszadozik ; és daczára annak, hogy egy eszme semmy Castella Emil, a spanyol cortes köztársasági pártjának vezére s egyike a cortes legkitűnőbb szónokainak és államférfiainak. Már első föllépésével is kétségbevonhatlan jelét adó tehetségeinek, a jelen cortesölésekben tartott beszédei név szerint a vallásszabadságról, a felekezeti egyenjogúságról, a lelkiismeret szabadságáról, az ember elidegeníthetlen jogairól szólók a politikai szónoklatban valóságos mintabeszédek. A jelen beszéd igen nagy feltűnést okozott az egész művelt világban ; minden nemzet sietett azt a saját nyelvére lefordítani s terjeszteni, úgy hogy az magában Németországban közel 600,000 példányban kering. Olvasóink annál nagyobb élvezettel fogják olvashatni, mivel az e beszédben kifejtett elvek nálunk még nincsenek oly általánosan elterjedve, hogy sokaknál az újdonság bizonyol, ingerével ne bírnának. A szabadságra ébredt nemzet szabadelvű fiainak gondolkozása is eszmejárása pedig kivétel nélkül mindenkire érdekes. Szerk. tűnt fel tisztábban s erőteljesebben mint épen a köztársaság eszméje, itt az mégis legyőzetéséhez közeledik. Az emberiség története folytonos harcz az eszmék és érdekek között; pillanatokra ugyan ez utóbbiak szoktak győzedelmeskedni, de maradandóságra nézte mindig az eszméké a diadal ; és az, ami itt le fog győzetni, nem szűnik meg az értelem s az emberi szellem magasztos műve lenni. Önök határozatai, Uraim, ellenkeznek századunk szellemével, de miként az égre lőtt nyilak, úgy fognak majd azok is Önökre visszahullani, s a köztársaság győzedelme előbb vagy később bár, de kimaradhatatlan. Ezért bizalomteljesen kezdem ez ünnepélyes vitát, s Önök határozatainak visszavonhatlansága legkevésbé sem csüggeszti el lelkemet. Uraim! Néhány nap előtt igen tisztelt barátom Orense azon nyilatkozata, hogy a „köztársaságnak is megvannak a maga prophétái.“ Önök kétkedő mosolyát idézte fel, de épen ezen kétely bizonyítja, miként Önök a társadalmat, melyben élnek nem ismerik. Miként az időknek három nagy szakasza, miként a gondolatnak három alakja van, úgy a társadalomban is három párt létezik, a papságé ez a hagyományok pártja, az államférfiaké, ez a conservativek pártja, s a prophéták s martyroké, mely a köztársasági párt. Mindenesetre amint én jogosultan nevezhetem magam democratának, én úgy kétkedem, hogy Önök azok lennének. A democraticus iskola nagy áldozatokat hozott a jövendőnek, a melyért is ez reálizá titkát s leleplezé előtte fenséges eszményeit. A reactionáriusok ismerik a múlt kor meggyőződéseit. Önök, conservativ Uraim, ismerhetik a jelen érdekeit, de mi democraták, mi ismerjük az elérhetetlen magasságokat, ahonnan felkerekedend a világot megrendítő vihar, mely ki fogja tisztítani a levegőt, s termékenynyé fogja tenni a földet. A demokratikus iskola hirdeté Olaszország feltámadását, s Olaszország feltámadott, az hirdeté, hogy az északamerikai harczban a köztársaság győzedelmeskedik, s a rabszolgaság lánczai le fognak hullani, és három millió ember szomorú sorsának megváltozása fényes világot vet a jövendőbe ; az hirdeté, hogy a német háborúban Austria fog a legyőzött s Poroszország a győző lenni, és Ausztria elavult vas kormánypalotája megsemmisíttetett Sadowánál; az hirdeté, hogy a francziaszuronyok nem fogják felforgatni tudni századunk nagy eseményét Amerika függetlenségét, és a francziák elcsüggedve,véres fővel hagyták el Mexikót. Uraim ! Midőn II. Isabella önkényuralma tetőpontját érte el, 22 felvilágosodott egyén hirdeté a padokról az önkényuralom bukását, és 15 évvel később az meg is bukott ; most pedig ime fiatal szónokok oly tekintélyes összege, amilyen talán még egy kamarában sem volt együtt, hirdeti Önöknek, hogy : „A köztársaság diadalához közeledik, s a köztársaság győz-s ni fog.“ Uraim! A legkifejlettebb európai állam egyik leghíresebb embere, Victoria királyné jelenlegi ministere John Bright, monda egykor, hogy : „minden fajnak meg vannak a maga szent helyei ; miként a zsidók Jerusalemmel, az arabok Mekkával, úgy bírnak az angolszászok a nyugattal, Északamerikával, s az északamerikai államszerkezet fog Angliában, úgy mint egész Európában elfogadtatni.“ Tudják önök, miért teljesültek be a régi próféták jóslatai szegénységük , tudatlanságuk, csüggelmök daczára? ama próféták jóslatai, akik megjövendölék Ninives Babylon megsemmisülését s egy megváltó eljövetelét, a mi mind be is teljesült? Azért, mert lánczaik csörgése az erős hit költészetére lelkesítette őket; mert sötétségük éjjeléből a nappali fényt pillantották meg, mielőtt a nap a láthatáron feltűnt volna; mert gyűlölték a hódítókat s királyokat; mert a Beltazarok zsarnoksága, a Sardanapalok érzékisége, s a bálványok oltárai fölött az isten eszméjét látták feltűnni, miként mi a hatalmasok, az udvaron ezek s az ingó trónok fölé az emberiség eszméjét s ennek jogait látjuk emelkedni, és — az emberi nem dicséretére legyen mondva — a világuralom mindig a haladási eszmék birtokába jut, ahoz tartozott, s ahoz is fog tartozni, mindig. Hiszem, uraim, önök azt fogják mondani: Castelar következetes marad önmagához ; ha tőle az alkotmány kérdés tárgyalását várjuk, politikai hitvallásának titkát nyilatkoztatja ki. Már Uloaur Lamartinnal hasonlított össze, Silvela úr elégedetlen ezzel, Hugo Victort is belekeverte anélkül, hogy ez urak meggondolták volna, mily képtelenség valakit, aki soha egy költeményt sem irt, és semmivel sem bír egy költő tulajdonaiból, e két nagy emberrel hasonlítani össze. Uraim, hogy ha e helyen reményeim költészetéről beszéltem volna valamit,úgy azt csak azért tevem, hogy megmutassam, miként búcsút vevek azon költészettől, amelyhez hosszú évekig tartó száműzetés és a nyilvános élettől való szint oly hosszú visszavonulás következtében jutottam. És most a pillanat kérdéséhez szállók alá, az alkotmányi, a politikai kérdésekhez. De ha ezeket vonatkozással Európa jelen helyzetére, a szomszédos Portugállra, a gyarmatokra, s különös figyelemmel a napi eseményekre és a jelenlegi körülményekre tekintem, lehetetlen, ha azt akarjuk, miként az a hazaszeretetnek, a politikának s az emberszeretetnek megfeleljen, azoknak másként való megoldását még csak képzelnem is, mint a köztársaságit. Uraim, én kétkedem, hogy önök a demokratia uralmának megalapítását legalább óhajtották volna, de miután Obozaga úr erről biztosított bennünket, hiszem, hogy amit a bizottmány nem tehetett, azt legalább akarta. De mi a democratia? melyek annak alaptételei ? — Első alaptétele annak a népuralom elve, a társadalom önhatósága, az önkormányzás joga. — Második elve : a személyi jogok, melyek minden alkotmány felett állanak s azokat megelőzik. — Harmadik alaptétele : a harmonikus iskola elve, melyet Romero Giron úr oly fényesen fejtett ki. Törvények nemcsak az össztársaságra s egyesekre léteznek, de a törvények egész sorával kell hogy bírjunk, melyek mindenike az egyes emberi képességeknek feleljen meg : az akaratnak, mely az általános szavazat jogban, — a lelkiismeretnek, mely az esküdtszékekben, — az értelemnek, mely az egyházban s egyetemeken találja kifejezését, — mindezen nagy intézményeknek a szabadság s egyenlőség elvei szerént kell szerveztetniök, mely utóbbi elvek ismét azon fenséges, kétségtelenül az emberi közös társadalom felépítésének megkoronázására szolgálandó elvben culminálnak, melyet az igazságosság elvének nevezünk ? Íme, uraim, önök elé állítottam az egész democratikus iskolát, és valóban azt hiszik önök, miként ezen nagy elvekkel összeegyeztethető a monarchia ? A nép önkormányzatának ellenében a monarchia egyetlen egy család kezébe adja a legfelsőbb hatalmat; az individuális jogok ellenében ezen egy monarchikus család szentesítve van s még csak feleletre sem vonatható ; az egyenlőség elvének, a sociális élet ezen legnagyobbszerű elvének ellenében a hatalom egy dynastia birtokába jut. Röviden, az önök monarchiája ellentétben van a democratiával, ellentétben van az egész újabbkori élettel, s korunk összes vezéreszméivel. Uraim, micsoda rendeltetése van a világnak, a társadalomnak, melyben élünk? Daczára a dühvel határos erélynek, melylyel Rodriguez ur a föderatív köztársaságot megtámadta, beismerte mégis, hogy a világ egy nagy föderativ, hogy Európa népei egy európai államegyesülés felé haladnak, és uraim, várjon találnak-e önök nagyobb irányeszmét az egész történelemben? Ha áttekintünk a történelmen, bámulattal kell, hogy eltöltsön bennünket az azon keresztül vonuló eszmék csekély összege. „Egyetlen eszmével egy-egy egész évszázad foglalkozik.“ (Folytatása következik.) Mai számunkhoz «jet félig melléklet van csatolva. Pest, sept. 10. (xv.) A „Pesti Napló“ már rég emancipálta magát annyira, hogy tőle igen sokat számba venni sem lehet, s hogy aki vele szóba áll, készen lehet arra, hogy tisztességes viszonzásra nem fog találni, miután egy oly had kezébe jutott ez a lap, mely azt hiszi, hogy b. Kemény Zsigmond nevének leple alatt — garázdálkodhatik kénye s kedve szerint és falba rúghat minden tisztességet, minden hiedelmet. A journalistikában sok megbocsátható, de a ferdítés és füllentés soha. Ezek a legaljasabb fegyverek. Bepiszkolják okvetlenül azt, aki hozzájuk folyamodik. A P. N. gyakran folyamodik pedig e megvetésre méltó eszközökhöz is. Ferdít és füllent, hogy misztifikáljon. Ily misztificatió találtatik a P. N. tegnapelőtti számában, melyben valaki életelő tehetségeinek bizonyítványát akarván adni — azt irja, hogy mennyire bámultak és haragudtak lesz a Hon munkatársai, kik minden kigondolható eszközzel izgattak a honvédség ellen, s teljes erejükből törekedtek ezen új institutió népszerűtlenitésére — midőn reggelre ébredvén egy táviratot találtak a Honban, a honvédségnek Kolozsvár általi fényes fogadtatásáról. Hogy a „Hon“ munkatársainak tudtával-e, vagy tudta nélkül mennek be az éjjel érkező táviratok a lapba, az most csak annyiban tartozik ide, amennyiben ez a Naplónál sincs másként, épen olyan lévén, e tekintetben a technika, mint nálunk, s holmi túlságosan lelkiismeretes szerkesztőségről beszélni rosszul áll a „Naplónak,“ melynek munkatársai ugyancsak elbámulhatnak másnap,hogy mi minden ment be, a mindent békességesen eltűrő öreg „Naplóba“ „tudtokon kivül.“ Ide a „Naplónak“ csak azon állítása tartozik, hogy a „Hon“ munkatársai izgattak az uj honvédség ellen. S ez — kereken kimondjuk — vagy ferdítés, vagy füllentés. Tessék azt választan , amely inkább tetszik. A „Hon“, képviselvén munkatársait is — nem izgatott soha a honvédség institutiója ellen. Sőt a 67-diki honvédséget sem igyekezett soha népszerűtlenné tenni. Nem tettük ezt, noha igen sok kiálló pont van ezen institutió 67. körülírásában, amelyeket hazafias kötelesség mielőbb kicsiszolni. Ellenkezőleg a mi álláspontunk az volt, hogy a közös hadseregnek a magyar törvényhozás általi elismertetése és törvénybe igtatásakor, — a ránk rakott sok rész kénytelen elfogadása mellett, — fogadjuk megnyugvással s jó indulattal azt a kevés jót, mely a honvédségben rejlik, s fejlesszük, támogassuk ezt, hogy használhatóságának bebizonyításában, ne csak versenyezzen a közös hadsereggel, de fölöslegessé is tegye amazt , s hogy vitézsége és rendületlen hűsége által az alkotmány és a törvényes király iránt, eloszlassa azon előítéleteket, melyeket ezen intézmény iránt döntő körökben még folyton táplálnak, s melyek ez ideig meghiúsították a magyar honvédsereg teljes felállítása által egy nemzeti magyar hadsereg létesültét. A balközép ezen álláspontját fogadta el, és fejtette ki a „Hon.“ Más álláspontunk nem volt. Hanem a kormány s a szervezéssel megbízott egyének hibáit, az uj honvédségi intézmény gyakorlati életbeléptetésénél, megróttuk kötelességszerű szigorral. S e megrovásunk épen a féltékeny gondból származott, melylyel az uj honvédség mikénti létesítése fölött őrködtünk. Csak agyafúrt állíthat olyast, mintha ezáltal a honvédséget népszerűtleníteni akartuk volna Vagy talán az a mi hibánk, hogy a honvédtisztek sárgafekete kardbojtja ellen szót tettünk ? Hisz midőn ezen botrány ellen felszólaltunk, épen az új honvédség érdekében szólaltunk föl! Eltávolíttatni akartuk legcsekélyebb színezetét is annak a mi népszerűtlenné teszi. Nem mi, hanem azok törekedtek a honvédséget népszerűtlenné tenni, akik sárgafekete, kétfejű sasos kardbojtot akasztottak reájuk. Mert ez a törvény világos megsértésével történt. A törvény ugyanis világosan rendeli, hogy a honvédség az ország czimerét viseli. S ha viselheti ezt a csákót, miért nem viselhetné kardbojton is ? Minő absurdum az, midőn a honvédtiszt csákóján Magyarország czimere díszeleg, s kardbojtján a kétfejű sas ! — A mit ellenünk felhoztak akkor hivatalos helyről, midőn kimutattuk az ily dolgok absurd voltát, midőn a törvény azon szakaszával feleltek, hogy a honvédség rangjelzetei ugyanazonosak a közös hadseregéivel — a kardbojt ennélfogva itt is csak az lehet, mely s amott: ez is tökéletesen téves. Miért nem sárgafekete tehát az altisztek kardbojtja s csákójukon, valamint a tisztek csákóin a megkülönböztető szalag. Amint itt, helyesen értelmezve a törvényt, eltértek a közös hadseregtől, ugyanúgy kellett volna eljárni a tiszti kardbojtra nézve is. Vagy az is hibánk, hogy a honvédek vörös nadrágját csúfnak találtuk ? Akkor egyenlő hibánk van József friggel, aki e nadrággal szintén nincs megelégedve, s aki keresztül is vitte, hogy öltönyt cseréljenek. A Naplóállítását tehát, mint alaptalan rágalmat visszautasítjuk. A journalistikai harcznak is van határa, és ez az, hogy a ferdítés, s a füllentés bárki is használja, bárminő érdekben,mindig megvetésre méltó. — Az osztrák tartományi gyűlések megnyíltak. Bécsi kormánykörökben avatottak remélik, hogy a tartományi gyűlések ezen sessiója minden nevezetesebb momentum nélkül fog lefolyni. Mégis, legtöbbet a lembergi gyűléstől tartanak, ahol az osztrák minisztériummal szemben oppositióra vállalkozott lengyelek fognak szerepelni. A félhivatalos osztrák közlönyöknek erre az egész parlamentáris játékra csak egy refraijuk van:„Ha a tartományok nem tánczolnak úgy, ahogy az osztrák minisztérium akarja, akkor fel kell oszlatni a renitens gyűlést és egyenes választást kiírni a birodalmi tanács részére. Ebben kulminál az osztrák Parlamentarismus. A népek jogos autonomikus törekvései nem fognak így diadalra jutni egyhamar. De e rendszer Ausztriának sem fog legkevésbé hasznára válni. Az alsó ausztriai tartományi gyűlés bizottsága egy javaslatot terjesztettelő az egyházi kerületekben levő s egyházi kezelés alatt álló szegény intézetek vagyonának polgári kezelés alá adására vonatkozólag. E javaslat minden nagyobb nehézség nélkül határozattá fog emeltetni. — A vallás és közoktatásügy minisztérium két tervjavaslatot tejesztett a tartományi gyűlések elé, a népiskolák szervezésére, fentartására és látogatására, — és a néptanítók jogi viszonyainak szabályozására vonatkozólag. — Mindkettő az osztrák birodalmi tanács által hozott népiskolai törvényből foly. — A plojesti osztrák-magyar ügyvivő felszólította az ottani román hatóságot, akadályozná meg, hogy osztrák-magyar alattvalók között a román hatóságok előtt ne köttessék polgári házasság, az ügyvivő hivatal előleges értesítése nélkül. E felszólításnak oka az, hogy csak osztrák, de nem egyszersmind magyarországi polgárra nézve köthető polgári házasság. Mert fájdalom, szentszékes kormányunk kegyelméből e tekintetben még Romániánál is hátrább állunk. Megjegyezzük, hogy a „Románul“ ezen esetből kiindulva, a plojesti ügyvivőtől az exequatura megvonását kivánja. — A brünni püspök akiről újabban ismét sokat beszélnek Ausztriában, gondoskodik arról, hogy mindig legyen botrány, melyről S.61-hasson a szabadelvű sajtó. Olvasóink emlékezhetnek, hogy az osztrák kormány egy rendeletet bocsátott ki a papi deficiensekre vonatkozólag. A brünni püspök az egyházi hatóságokhoz intézett köriratában felszólítja az egyházi hatóságokat, hogy ne teljesítsék a kormány azon rendeletét, mely meghagyja, hogy a papi börtönökben sínylődő szerencsétlenekről rendes jelentés terjesztessék fel. Izgat továbbá az ellen, hogy a szerzetesi fogadalmat letenni akarók előtt, fogadalmuk letevésekor felolvastassék a minisztérium azon rendelete, mely szerint a szerzeteseknek főnökjeik és a papoknak felsőbbjeik általi megbüntetésekkor az illető hatóságok nem számolhatnak a polgári hatóság támogatására.