A Hon, 1875. június (13. évfolyam, 122-146. szám)

1875-06-03 / 124. szám

124. szám, XIII. évfolyam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra....................................6 írt­a ki 6 hónapra .......................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. 8?o. Csütörtök, június 3 Szerkesztési iroda s Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum­-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: „A HON“ Xll 1-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Félévre . Negyedévre Egy hóra 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, június 2. Észrevételek Bakay Nándornak Szívesen nyitottam tért tisztelt barátom tegnapi czikkének és az azt követőknek, mik a szegedi iparos­gyűlés hat­ározatának indokolá­sával foglalkoznak, mert óhajtok e tárgy kö­rül mentül nagyobb világosságot terjeszteni. Hogy a magyarországi iparos osztály helyzete kedvezőtlen, azt nem szükség bizo­nyítani: mindnyájan tudjuk; — hogy azon segítve legyen, azt mindnyájan óhajtjuk , — a magunk magánérdekében és az ország kö­zös érdekében is. A bajok kütforrásai is eléggé ismerete­sek s hogy azokon segíteni égető szükség, ez is egyértelmű közóhajtás, s nem lehet vita tárgya. Első baj az üzleti tőke drá­gasága. Malomiparunk például 12—18 százalékos pénzzel dolgozik s ez gyártmányai­nak versenyképességét az olcsóbb pénzzel ugyanezen magyar búzából dolgozó svájczi malmok czikkeivel szemben csökkenti. A kéz­­műiparosnak szintén ez a baja. Maga az üzle­téhez való pénzt nagy kamatra kapja s meg­rendelőjének még hosszú időre hitelezni is kénytelen. Jgjsft^aJigjpA­gyban fog segí­teni egy önálló nemzeti jegy­­b­a­n­k, mely a pénzforgalmat gyorsítani, a kamatot mérsékelni, a hitelt kiterjeszteni fog­ja, s közvetve a legkisebb iparosnak is meg­­könnyítendi üzlete terheit, bár egyenesen nem ad is pénzt minden ember kezébe, a­hogy ezt sokan hiszik. — Hogy ez minél előbb s mi­nél czélszerűbb módozattal létrejöjjön, az is­mét közólhajtás: mindenki sürgeti, senki és semmi nem ellenzi, — tehát az sem lehet vita tárgya. Második baj a munkás kéz drá­gasága és készületlensége. A külföldi és az ausztria gyár- és kéz­­műiparos nem csak hogy olcsóbb pénzzel, de még olcsóbb kézzel is dolgozik, míg Magyar­­országon a gyár- és kézműiparos a munkás kéz megdrágításának nem csak a szakmun­kás ritkaságában találja meg a tényezőjét, hanem még inkább a munkáskezeket magá­hoz vonó gabona-, bor- és kertiparban is. Oly munkadíjak mellett, a­minőket hazánkban a mezei, kerti és szőlő­iparos fizet, a kézműipa­rosnak és különösen a gyáriparosnak ez is ne­hezíti versenyét a túlnépesült külföld ellené­ben. Hazánk felföldéről a szegényebb nép­osztály ezerével vándorol le az alföldre s tesz ötven mértföldnyi utat takarításkor, mert ez jövedelmezőbb, mint a közelében működő gyárakban dolgozás. Nálunk a mezőgazdasá­gi ipar még mindig a legbiztosabb üzletnek látszik: azért van az, hogy gyárosaink lassan­­kint földhaszonbérlőkké lesznek s kisvárosi iparosaink szőlősgazdákká. Az iparszabadság is készületlen talált bennünket. A czéhrend­­szer helyébe semmiféle rendszer nem lépett, mely a kézműipar fejlődését előmozdította vol­na. Régibb mestereink tele vannak pa­­naszszal. Ezt a bajt is ismerjük, s azt hiszszük, hogy a gyáripar emelésén kormányi­­ntézke­déssel is lehet segíteni, minő volt a tervezett, de végre nem hajtott felföldi vasgyárak fel­állítása az erre kötelezett hadseregi szállítók által, de elvégre is a gyáriparnak önmagától kell kifejlődni, a helyi viszonyokból s a né­pesség saját hajlamaiból. A czéhrendszer he­lyén támadt űrt pedig az önkénytes társulati rendszernek kell felváltani. Első feladat jó munkát hozni piac­ra a hazai iparosnak, mert h­a azt elmulasztja, még a védvám daczára is inkább a drágább külföldi czikkeket veszi meg a fogyasztó közönség, ha azt jobbnak találja. Míg ha a hazai iparczikk jó, a fogyasztó annak ad előnyt, a­mi ismerős, a­minek ki­­állítóját újra feltalálhatja. Harmadik baj a hosszan tartó üzletpangás. S ez igen nagy baj, mert átalános. Mindenkinek a panasza egye­sül benne. Oka egyfelől a múlt években túl­hajtott vállalkozási dühre rohamosan bekö­vetkezett összeomlás : milliárdnyi nemzet va­gy annak megsemmisülése, más milliárdnyinak jövedelmezetlenné tétele, a milliomosok bu­kását megsínyli az­ utolsó szegény munkás is , másfelől oka a három, sőt vidékenkint négy egymásra következett ínséges termés : aszály, fagy, rozsdarongálta aratás és szüret. Ez is­mét olyan baj, mely alulról fölfelé hat, a sze­gény munkás nyomora elragad a paloták urára is. Hogy egy évben elfogyott a szőlő itthon is, Francziaországban is, azzal tönkre jutott a dongaipar, s ez megint iszonyú veszteségbe rántotta azokat a bankokat, a­mik erdőüzletre vállalkoztak. Nincs országos veszteség, me­lyet minden osztály meg ne érezzen. Ez ellen a baj ellen nincs segítség. A természet dolgára nem hozhatunk törvényt. Egyedüli segítségünk a takarékosság. Be kell látnunk, hogy szegény országban lakunk, a­hol »egy« boldog év bőségéből »három« szűk év hiányára kell félretennünk. A negyedik baj végre a k­áros v­á­m­­s­z­ö­v­et­s­é­g,helyn­ek tételei iparunk EP- fejlődését gátolják. Ezen már egyenesen tör­vényhozási úton lehet és kell segíteni, s hogy a törvényhozásnak e feladatát okvetlenül meg kell oldania, vagy előnyösebb, hasznosabb vámtételekkel, vagy ha az egyezség nem si­kerül, külön vámterület alakítása s határvám felállítása által, ez is világos előttünk. Ezeken_A­lfajokon, segíteni , nem. leimt pártkérdés­ által,s ezek fölött mnos­zkukut, gyarm­azági iparosoknak pá­r­­­o­t, alakítani, mert nem képzelünjt, olyan bármily árnyala­t­­képvisellőt,asseme elöl'Otté tűs itt egy dologra figyelmeztetem tisz­telt B. barátomat és azokat, a­kiknek nevé­ben fölszólal. Az »iparosok« czíme alatt nem lehet és nem szabad csak egy, vagy két iparososztályt értenünk, például csupán a »k­é­t m­a i­p­a­­rost«, vagy hozzá még­ a »gyáripa­rost.« A földiparost is bele kell venni a szövetségbe. A pesti iparegyesület épen XII. czím alatti iparososztályt szorított össze: mi maradjunk csak a három főosztálynál, mint a­melynek érdekei leginkább irányadók hazánk közgazdaságában. Vidéken pedig ezt sokan félreértik, s azt hiszik, hogy az iparos­ moz­galom csupán azon polgártársakért van meg­indítva, a­kik valamely műhelyben a fogyasz­tó közönség napi szükségleteinek czikkeit ál­lítják elő, holott a nemzetgazdász a nyers­anyag előállításában is kénytelen az iparost szeme előtt tartani, s hogy példát mondjak rá, az okszerű nemzetgazdász nem ajánlhat oly intézkedést, mely a csizmadián az által segít, hogy a bőrgyáros gyártmányának az árát nyomja alá, s aztán, hogy a bőrgyárost felse­gítse, a nyers bőrt előállító iparost teszi nyo­morulttá. Egyik iparosnak a másik után kell élni s egyiknek a másikat élni hagyni. Néhol a földmivelés maga össze van kötve kézműiparral , bányaiparral, melyet ugyanazon osztály, ugyanazon lakosság vé­gez, felosztva a munkát a csa­­ládtagok között; — vannak olyan nemei a földmivelésnek, melyek már a gyár­iparral határosak : a bor-, dohány-, ken­dertermelés, gyümölcsészet. Ezeket az iparos­szövetségből lehetetlen kirekeszteni. Míg vi­szont vannak egyes iparágak, a­mikben a szövetkezett kézműipar és gyáripar érdekeit sem lehet összeegyeztetni. Egyik lehetetlenné teszi a másikat. Például a leghirhedtebb ken­dergyár Magyarországon nem képes haszon­nal dolgozni azért, mert a gépmunka többe kerül, mint a közmunka. A termelő, kinél a kenderkészítést nekezek végzik, olcsóbban állítja azt ki, mint a gőzgép. De már a kész lenfonálnál megint a gőzgép teszi lehetetlen­né a kéziszövőszék működését, mert oly ol­csón állítja ki a vásznat, hogy a kézmunkás száraz kenyeret sem kereshet mellette.­­ A gyáriparnál minden erőszakolt kisérlet kárt tesz , azt a szükségletnek kell kifejteni s a helyzetnek igazolni. S főleg ez a tekintet az, mely minden oldalróli megfontolást tanácsol, midőn a sze­gedi határozattal találkozunk, mely iparunk sikeres felemelésére egyedül külön vámte­rület felállítását találja czélravezetőnek. Ki­számítandó, hogy a midőn iparunk egy részét fölemeli, a másikat nem sülyeszti-e alá? S ha bizonyos, hogy minden főágát ipa­runknak képes ez egy intézkedés emelni, ak­kor minek e mellett az izgatás, párttömörü­lés, capacitatió ? ott szólni fognak a statiszti­kai adatok , s a­ki a statisztikai adatok ellené­­rére, a világos számtani igazsággal szemben hazájának hátrányára szavazna, annak a kép­viselőnek nem capacitatió kell, hanem a taj­­peji szikla. Hanem ez adatokról előbb meg akarunk győződni. A­miket tisztelt barátom e határozatnak indítványozott indokolásában felhoz, (holnap közöljük) azok mindazt bizonyítják, hogy so­kat gondolkozott e tárgyról és tanulmányá­vá is tette azt, de nem világosítanak fel elég­gé, s bennem, kevésbé avatottban, több rend­beli kétséget hagytak fenn, a­miket én a kö­vetkező levél közlésekor, kérdések alakjában leszek bátor feltenni, s kérem az utólagos vá­laszt majd azokra. Egyébiránt, mint tisztelt barátom jól tudja is^^za.­Kálmán feleniá^,^^^ ben világosan kimondta, a­mit mindnyájan magunkévá tettünk, hogy Magyarországnak, ha szükségessé, BJJJPuyul, ajkub»" vámterület­­té alakulj— iktjil' jfarjilirnia. "Ezt azért hozom fel, mert kegyelettel tisztelt hazánkfia Kossuth a nemzetgazdasági tanácskozmánynak adott ragyogó válaszában e körülményről nem látszott értesítve lenni, s egyenesen azon alapból indulva ki, hogy pártunk Magyarországot Ausztria előnyére áldozza fel, minket ismét megmosdat és meg­kesél, a­mit már tőle megszoktunk hazafias engedelmességgel eltűrni, de önöktől kissé zokon veszszü­k, hogy ha már nekünk ezt az alkalmat megszerezték, indokolásukból miért felejtették ki azt a tényt, hogy a szabadelvű párt mi álláspontot foglal el e kérdésben. Kossuth válasza által e tisztán nem­zet­­gazdászati kérdés most politikai pár­tjelszóvá alakult át. Most a tétel egyszerűen így van fel­állítva: »Hazafias párt az, melynek mindeneset­re külön vámterület kell: hazaáruló párt, a­mely Ausztriával kötendő vámszövetség lehe­tőségére is gondol.« Adatokról nem szól senki. Azt senki sem kérdi, váljon nem épen olyan nagy-e a nyomor Ausztriában is az iparosok és gyá­rosok között, mint mi nálunk ? váljon az osztrák és magyar kézműipart és termelő ipart nem egy, mindkettőt egyformán lenyomó, k­isversenytárs és egyéb körülmény sujtja-e együtt ? s ha védekeznünk kell, egymás el­len védekezzünk-e elébb, vagy a közös ellen­ség ellen vállvetve ? Hogy ha mi a határvá­mot felállítva, az osztrák közműárukat tiz szá­zalékkal megadóztatjuk s erre Ausztria a ma­gyar búzát ugyanazon vámvonalon szintén tiz százalék kiviteli adó alá veti, nem veszi­tünk-e többet a réven, mint a mennyit ny­­ünk a vámon ? A kézműipart vélve megve­di, nem öljük-e meg a termelő ipart ? Erről értekezni majd ráérünk annak idején. Most a választások ideje van s a tábori jelszó ki van adva : »külön vámterület !« De mi nem mondunk neki ellent. Benne van a programmunkban ez is : nincs kizárva belőle. A jelenlegi vámszövet­ség Ausztriának fel fog mondatni. Hanem, hogy azután mit tesz a kormány? ezt ha tudnám is , bizonyosan titokban tar­tanám mindaddig az óráig, a­míg az erre vo­natkozó törvényjavaslatot a miniszter a kép­viselői előértekezlet asztalára le nem teendi. E titoktartás okát mindenki könnyen kitalál­hatja. Önök, tisztelt barátom, kimondták érte­kezletükön, hogy e kérdés nemzetgazdasági s társulásuk csupán nemzetgazdasági czéllal bír, kizárva minden politikát. Hanem, a­mint rögtön kitűnik, nemigen ragaszkodnak a határozataikhoz. A választási mozgalmakban már mint tömör párt lépnek fel, saját jelölteket tűzve ki a szabadelvű párt jelöltjeivel szemben és tudtommal más pár­tok ellenében sehol, s ez a legmagasabb politikai gyakorlat. Helyesen teszik, joguk van hozzá. Kan­­didáljanak, lépjenek föl, küldjék megbízot­­taikat az országgyűlésre. De akkor akarjanak politikai színt val­lani. Az országgyűlés nem áll csupa nemzet­­gazdaságból, ott a belépőnek valami elv hí­vének kell lenni és szavazni százféle törvény­­javaslatra, a­miket a pártok nem hagynak nyílt kérdésnek , hanem határozott csatlako­zást követelnek vagy ide, vagy oda, s miután iparos polgártársaimnak sem azt a szerepet nem szántuk, hogy mint a horvát képviselők, az ő országukat nem érdeklő tárgynál tartóz­kodjanak a maguk szavazatát beadni, sem azt, hogy valamint a nemzetiségi képviselők minden abstract törvényjavaslatból facsarin­­tanak ki egy kis nemzetiségi olajat a tűzre , akként az iparos képviselők meg minden tör­vényjavaslatnak egy nemzetgazdászati meg­világítását vegyék elő , hanem várjuk tőlük azt, hogy a­mely tárgy tanulmányukat ké­pezi, annak szőnyegre kerültével szakavatot­tan, tanulságosan, kimerítően előadott néze­teik által a képviselőház véleményének he­lyes irányt adni törekedjenek ; a többiben pedig a többi szorgalmas képviselők sorában vagy határozott hozzászólással fejezzék ki meggyőződésüket, vagy legalább »igen«-nel, »nem«-mel szavazzanak ; annálfogva bátor vagyok azt az óhajtásomat kifejezni, hogy az iparos képviselő­jelölttől is­­ halljuk meg végül, hogy melyik párt­hoz akar tartozni? A viszonttalálkozásig. Jókai Mór. I­n­t­e­­r d­a­m­b­u a usdu­t ... ummim­o m e­r­u­s. A »Pesti P­elhívta jsépviselőnek a Józsefvárosban elfogadta. Mind­ebből egy szó sem igaz. A Józsefvárosban a képviselöjelölés dolgában konfe­­remszia.sem volt, nem hogy közgyűlés, lett volna, s .. nem. h­ü,gy.^t.£iger,.alclajútdott jelöltséget elfogadta volna. Persze, a­ki a szeme előtt történt dolgokat'is úgy'tudja, attól nem lehet követelni, hogy távolabbra jobban lásson. Szegény Békessy Lászlóra, ki Debre­­czenben azon kevesek közé tartozott, kik a Deákpárt A „HON“ TÁRCZÁJA. Az iskolai takarékpénztárakról. (Kenessey Kálmán felolvasása a nemzetgazdasági egye-­­­sületben.) I. A jelenkor cultur­államai két hatalmas emel­tyű segélyével törnek előre. Ez emeltyűk egyike az ernyedetlen munkaerő, a másik, ennek édes testvére, a takarékosság, s az ebből önként folyó tőkegyűjtési hajlam. Nézzük bármelyikét a világkoncertben kisebb­­nagyobb szerepet játszó országoknak : úgy fogjuk ta­lálni, hogy azokban az anyagi s ezzel karöltve járó erkölcsi magaslat elérése körül a ma megje­lent két tényező vonul át félreismerhetlen aranyfo­nálként a népéleten, feltaláljuk azt a gazdagok palo­táiban és úgy, mint az egyszerű munkáslakókban; nincs ez államokban senki oly gazdag és hatalmas, hogy a munka alól felmentve érezhesse magát, nincs senki, ki a takarékosság nagy elvének ne hódolna, s a luxus, mely a társadalom magasb rétegeiben ural­kodik, csakis a munka által szerzett fölösleg termé­szetes működése és nyilvánulása s épp azért nem csak hogy nemzeti bűn és gyengeségnek nem bélye­gezhető, de sőt áldásos emeltyűje az iparnak és ke­reskedelemnek, mely a gazdagok fölöslegét a társa­dalom alsóbb rétegeibe gyümölcsözőleg szivárogtat­ja szét. A gazdagok e most érintett fölöslege nem oly fölösleg, mely az élet napi szükségleteinek megszer­zésén túl fennmarad, hanem olyan, mely mellett a tő­kegyűjtés igényei sem maradnak betöltetlenül. Azt tapasztaljuk ugyanis,hogy amint hazánk ha­tárait átlépjük — már a Lajtán túl is, — miszerint a nyűgöt és éjszak felé élő népek mintegy törvényül tűzték ki maguknak, hogy a családok jövedelmeiket egészen fel ne éljék, egy része bevételeiknek okvetle­nül félretétezik, részint a jövő évek esetleges rendkí­vüli kiadásainak biztosítása, részint a jövőreli gon­doskodás — a tőkegyűjtés czéljából. A kisebb vagyonú egyén és családra az élet rendes elmaradhatatlan szükségletei aránytalanab­­bul nehezedvén, a család megtanul nélkülözni számos oly kényelmi s élvezeti czikket, mely a gazdagnál napi­renden van, de e nélkülözés megtermi gyümöl­csét a havi megtakarításokban, melyek a takarék­­pénztárakba folynak be,— hogy ekkor a milliók félre­tett fillérei milliárdokra emeljék a nemzeti közva­gyont és segítsék dúsgazdaggá s hatalmassá tenni az államot, melynek polgárai. A­mely államokban a takarékosság, hogy úgy mondjam, a nemzet vérébe ment át, ott a társadalom összes rétegei külsőleg véve szokásaik, élvezeteik, háztartásuk, szóval egész életmódjukban egyszerűb­bek, szigorúan számítók, erkölcsi tekintetben igény­telenebbek és mi fő: kötelességérzők, mely köteles­ségérzet kiterjed úgy a család, mint az állam iránti kötelességek lelkiismeretes teljesítésére. Valóban irigylendő sorsa azon előrehaladt ál­lamoknak, melyeknek ilyen polgárai vannak, kik a munka és takarékosságban keresik legfőbb di­csőségüket s kiknek legfőbb jellemvonásuk a kö­telességérzet, kik hazájuk irányában nem csak ékes szavakkal,­­de tettleg is készek és képesek jó és rosz időkben egyaránt teljesíteni kötelességei­ket — álljon e kötelesség megkettőztetett szorgalom­ból, pénzből vagy ha kell vérből, mindegy, nincs em­ber, kinek hátrálni csak eszébe is ötlenék, vagy ha ily hátrálásra itt-ott hajlam mutatkoznék — is, nincs eset, hogy ezt a törvény uralma lehetővé tenné. A polgári kötelességérzet viszont a zajtalanul működő hangyaszerű munkakedv és józan takarékos­ság csodálatraméltó eredményeit láttuk a közelmúlt­ban lezajlott óriási háborúban világítani. Láttuk a veszélyezett haza felhívására fegyverre sorakozni a családfőket, haza­térni távol országokból és az első parancsszóra egy részt, láttuk másfelől a cs­­a­­vesztett félre reá rovott, a történelemben hallatlan és elviselhetlennek hitt háborúköltséget hihetetlenül rövid idő lefolyása alatt előteremtetni, hogy a világ elbámuljon azon szédítő eredmények nagysága felett, melyet egy munka és takarékosságban megedzett élet­revaló nép felmutatni képes. De tekintsünk el bár e világra szóló példáktól, hacsak szemeinket önként nem kívánjuk a hangosan beszélő tények előtt behunyni, látnunk kell, hogy a műveit világ népei a lankadást nem ismerő szorgalom és a takarékosság nehéz,de dicsteltes útján emelték hazájukat a kulturállamok sorába kivétel nélkül s mig ezt be nem látjuk mi is, sem a tudománynak emelt fényes paloták, sem a vasutak száz mérföldei, sem a csillámló modern institutiók nem fognak bennün­ket kiemelni alárendelt helyzetünkből; a kiemelke­dés csak két lépcsőn lehetséges, melyek egyike a munka, másika a takarékosság. Az e lépcsőkön magát felküzdött nép, az áta­lános vagyonosság polc­ára jutva, könnyen és kész­séggel viseli az államháztartás terheit, gond nélkül látja el a családi élet igényeit, gyermekeit gondosan nevelteti, pártolja a hazai irodalmat nem annyira ha­zafias áldozatkészségből, mint inkább azért, mert az olvasás nála életszükséggé vált, érdekkel viseltetik a polgárosulás minden nemesebb mozzanatai irányá­ban, azokat szóval, tettel elősegíti. Csakis így tör­ténhetik, hogy az államkormány a legtöbb esetben felmentve érezheti magát oly intézetek állítása és segélyezésétől, melyek a polgárosulás és jólét alsóbb fokán álló országokban csakis államsegély útján jö­hetnek létre. Fentebb érintett országokban a társu­lás szelleme hatalmas gyökeret vert a társadalomban, s a jólétben élő polgárok szabad férfiakhoz méltatlan dolognak tartanák az államra appellálni akkor, mi­kor önmaguk erejével is teremthetnek, Így jönnek lét­re évről évre, mondhatnám hónapról hónapra, az új kórházak, szegény- és vakápoldák s a magániskolák számos nemei. Hol azonban a munka teremtő ereje s a taka­rékosság szelleme még csak szórványosan létez és él, hol a jövőreli gondoskodás, vagyis a tőkegyűj­tés iránti hajlam csak kivételesen mutatkozik, hol az emberek megszoktak »napról-napra« élni, a jövedelem­ a keresménynyel gondatlanul bánni, hol jó gazdának tekintetik már az is, ki jövedelmé­vel kijó, ha annál többet nem költ; az, hogy a jövő tekintetéből évről évre félre nem tesz, nem takarít, az senkinek fel sem tűnik; hol a munkás heti keres­ményét vasárnaponként lelkiismeretbeli furdalás nélkül korcsmázza el — éhezzék bár a család otthon, hol a gazda és iparos kevés kivétellel a legkedvezőbb évek bevételeihez szabja háztartása budgetjét, s ha az év kevésbé kedvez­ő, már adósságra szorul, mert tartalékról gondoskodni szükségesnek nem látta, hol a különben tiszteletre méltó vendégszeretet oda fajul, hogy egyesek háza valóságos vendéglővé válik, hol a nép három napig tartó lakadalmakat tart — mi egy év jövedelmébe kerül sokszor, hol a névnapok, keresz­telők, sőt a torok is megannyi alkalmak a pazar ven­dégségek tartására — nem is említvén a politikai de­­­ moralizáló dáridók, örökös banquettek és tivornyák anyagi viszonyaink közt egyátalán nem jogosult be­tegségét , hol a munkásosztály nagy része csak akkor dolgozik, ha erre a kenyérhiány kényszeríti, s ha e tekintetben nem egy egész, vagy csak fél év tekinte­téből, de csak egy rövid hétre nézve nyugodt lehet vagy épen nem fog munkához, vagy túlkövetelő, ott a társadalom beteg — nagyon beteg, az orvosi se­gély életkérdés s az orvoslás módjai felett töprengeni lehet és kell, hogy legyen egyik legfőbb feladata azoknak, kik előtt a nemzet sorsa, jövője, fejlődése nem közönyös, kik e tekintetben közrehatni a társa­dalomban elfoglalt állásuk és hajlamuknál fogva hi­­vatvák, sőt kötelezvék. Hogy az előadottakban hazánkra vonatkoztam, úgy hiszem feles megjegyeznem, ki állapotainkat kö­zelebbről ismeri, ki társadalmunk bajai felett gondol­kozott, az előtt nem lehet ismeretlen ama kórállapot, melyet röviden vázoltam, s az és azok egyet fognak érteni velem abban, hogy ama betegségén társadal­munknak segíteni kell minden lehető erővel és idő­vesztegetés nélkül, — mert a baj acuttá vált s h­osz­­szas gondolkozásra idő nincs. Meg kell fontolnunk azt, hogy mindaddig, míg a jövőbeli gondoskodás fenntartó szelleme közöttünk életképes gyökeret nem ver, míg ennek folytán a takarékosság erénye átalánossá nem válik, nincs lehetősége annak, hogy a czivilizált álla­mok sorába felküzdhessük magunkat — sem a mo­dern institutiók, sem a szabadelvű theóriák, sem a jó közigazgatás, sem a törvénykezés javulása nem fog bennünket a szégyenletes pangástól, sőt hátra­maradástól megmenteni s a deficit átalánosssá válik úgy a kormányzat, mint a családok körében. Hogy a számítás nélküli, sőt könnyelműen fényt űző, erején túl terjeszkedő rendszertelen családi körben felnőtt gyermekből higgadt, számító, takaré­kos s a jövőről gondoskodni tudó, kötelességeit is­merő, azok betöltésére törekvő lelkiismeretes polgár legyen valaha, ez csakis ezer eset közül egyszer tör­ténhetik. S ha áll az, hogy a nemzet­testet az egyes polgárok összesége képezi, képzelhető-e, hogy morá­lis betegségben siülő egyesek milliói és nemzettestté tömörülhessenek, képzelhető-e, hogy számítani nem tudó tömegek gyermekeiből a körülmények színvonalán megállni bíró államférfiak, megbízható tisztviselők váljanak, szabály szerint. Tisztelet a kivételeknek (szomorú volna, ha kivételekkel nem bírnánk) , de az csakugyan kétségtelen, hogy ki saját magánügyeit se képes rendben tartani, az ugyan nem lehet hivatva egy ország ügyeinek rendezésére befolyni, s nem lá­tunk-e naponként nagy számmal tódulni a politikai térre oly hívatlanokat, kik a tönkrejutás szégyene elől a közpályára menekülnek, s kik a hazától köve­telnek kenyeret és állást, vagy politikai befolyások útján törekednek ismét vagyonhoz jutni, felhasznál­ván a kínálkozó esélyeket, a­helyett, hogy rendszeres munkásság, józan takarékosság útján tartották volna fenn, sőt javították volna polgári állásukat s szerény, de rendezett vagyoni állásponton érezhették volna magukat oly függetleneknek, mint akár egy feje­delem ! ? Igenis, tisztelt halgatóság, valódilag független csakis rendezett anyagi viszonyok közt élő oly férfiú lehet, ki senki kegyére, segélyére nem szorul, de sőt ellenkezőleg minden viszonyok közt megáll a maga lábán s mindennemű kötelességeinek, saját úgy mint családja mérsékelt igényeinek eleget tenni képes, kinek, szóval, ügyei teljesen rendezettek, ki nem csak a jelen szükségeiről gondoskodott józan számí­tással, de ki a jövő eshetőségek, a bekövetkezhető rész évek viszályai ellen is védve van megtakarított fillérei által; s az ilyen polgárt nem egyéni előnyök várva várt, hanem csakis a tiszta ügyszeretet vezeti, s a politikai élet mezején sem túlzásai­val zavart előidézni s a zavarosban halászni nem lehet feladata, sem anyagi kilátások nem csábít­ják, mert megél a maga emberségéből, szerényen bár, de tisztességesen s mindenek felett függetlenül. Ily polgárokra van szüksége sokat hányatott hazánknak, fent és alant, munkás, takarékos, józan, számító s anyagi és erkölcsi függetlenségére büszke — férfiakra, csakis ily polgárok fogják hazánkat azon magaslatra s­egíteni, melyre emelni óhajtjuk. Nincs állam és nem létezett soha olyan, melynek polgárai, ha a vázoltam függetlenség- és jóléttel nem bírtak, állandóan szabad és nagggyá lehetett volna, birt legyen bár a világ legfellengzőbb szabadelvűség­­gel összetákolt alkotmánynyal s viszont vagyonos nép hosszas ideig rabságra, szolgaságra kárhoztatva nem volt és nem lesz soha. Ugyanez áll a műveltségre nézve is. A szorga­lom és takarékosság utján meglépesedett népnél a műveltség önként kifej­lik, mig ellenkezőleg bármely kényszer-iskolázás s az állam bármely mérvű áldo­zatai sem képesek a fentebbi erényekben szegény népet kiemelni alacsony helyzetéből. E tekintetben is láthatunk élő példákat magunk körül, csak figyelme­sen kell körültekintenünk —­ akár Európában is.

Next