A Hon, 1875. június (13. évfolyam, 122-146. szám)
1875-06-03 / 124. szám
124. szám, XIII. évfolyam. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra....................................6 írta ki 6 hónapra .......................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. 8?o. Csütörtök, június 3 Szerkesztési iroda s Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: „A HON“ Xll 1-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Félévre . Negyedévre Egy hóra 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, június 2. Észrevételek Bakay Nándornak Szívesen nyitottam tért tisztelt barátom tegnapi czikkének és az azt követőknek, mik a szegedi iparosgyűlés határozatának indokolásával foglalkoznak, mert óhajtok e tárgy körül mentül nagyobb világosságot terjeszteni. Hogy a magyarországi iparos osztály helyzete kedvezőtlen, azt nem szükség bizonyítani: mindnyájan tudjuk; — hogy azon segítve legyen, azt mindnyájan óhajtjuk , — a magunk magánérdekében és az ország közös érdekében is. A bajok kütforrásai is eléggé ismeretesek s hogy azokon segíteni égető szükség, ez is egyértelmű közóhajtás, s nem lehet vita tárgya. Első baj az üzleti tőke drágasága. Malomiparunk például 12—18 százalékos pénzzel dolgozik s ez gyártmányainak versenyképességét az olcsóbb pénzzel ugyanezen magyar búzából dolgozó svájczi malmok czikkeivel szemben csökkenti. A kézműiparosnak szintén ez a baja. Maga az üzletéhez való pénzt nagy kamatra kapja s megrendelőjének még hosszú időre hitelezni is kénytelen. Jgjsft^aJigjpAgyban fog segíteni egy önálló nemzeti jegybank, mely a pénzforgalmat gyorsítani, a kamatot mérsékelni, a hitelt kiterjeszteni fogja, s közvetve a legkisebb iparosnak is megkönnyítendi üzlete terheit, bár egyenesen nem ad is pénzt minden ember kezébe, ahogy ezt sokan hiszik. — Hogy ez minél előbb s minél czélszerűbb módozattal létrejöjjön, az ismét közólhajtás: mindenki sürgeti, senki és semmi nem ellenzi, — tehát az sem lehet vita tárgya. Második baj a munkás kéz drágasága és készületlensége. A külföldi és az ausztria gyár- és kézműiparos nem csak hogy olcsóbb pénzzel, de még olcsóbb kézzel is dolgozik, míg Magyarországon a gyár- és kézműiparos a munkás kéz megdrágításának nem csak a szakmunkás ritkaságában találja meg a tényezőjét, hanem még inkább a munkáskezeket magához vonó gabona-, bor- és kertiparban is. Oly munkadíjak mellett, aminőket hazánkban a mezei, kerti és szőlőiparos fizet, a kézműiparosnak és különösen a gyáriparosnak ez is nehezíti versenyét a túlnépesült külföld ellenében. Hazánk felföldéről a szegényebb néposztály ezerével vándorol le az alföldre s tesz ötven mértföldnyi utat takarításkor, mert ez jövedelmezőbb, mint a közelében működő gyárakban dolgozás. Nálunk a mezőgazdasági ipar még mindig a legbiztosabb üzletnek látszik: azért van az, hogy gyárosaink lassankint földhaszonbérlőkké lesznek s kisvárosi iparosaink szőlősgazdákká. Az iparszabadság is készületlen talált bennünket. A czéhrendszer helyébe semmiféle rendszer nem lépett, mely a kézműipar fejlődését előmozdította volna. Régibb mestereink tele vannak panaszszal. Ezt a bajt is ismerjük, s azt hiszszük, hogy a gyáripar emelésén kormányintézkedéssel is lehet segíteni, minő volt a tervezett, de végre nem hajtott felföldi vasgyárak felállítása az erre kötelezett hadseregi szállítók által, de elvégre is a gyáriparnak önmagától kell kifejlődni, a helyi viszonyokból s a népesség saját hajlamaiból. A czéhrendszer helyén támadt űrt pedig az önkénytes társulati rendszernek kell felváltani. Első feladat jó munkát hozni piacra a hazai iparosnak, mert ha azt elmulasztja, még a védvám daczára is inkább a drágább külföldi czikkeket veszi meg a fogyasztó közönség, ha azt jobbnak találja. Míg ha a hazai iparczikk jó, a fogyasztó annak ad előnyt, ami ismerős, aminek kiállítóját újra feltalálhatja. Harmadik baj a hosszan tartó üzletpangás. S ez igen nagy baj, mert átalános. Mindenkinek a panasza egyesül benne. Oka egyfelől a múlt években túlhajtott vállalkozási dühre rohamosan bekövetkezett összeomlás : milliárdnyi nemzet vagy annak megsemmisülése, más milliárdnyinak jövedelmezetlenné tétele, a milliomosok bukását megsínyli az utolsó szegény munkás is , másfelől oka a három, sőt vidékenkint négy egymásra következett ínséges termés : aszály, fagy, rozsdarongálta aratás és szüret. Ez ismét olyan baj, mely alulról fölfelé hat, a szegény munkás nyomora elragad a paloták urára is. Hogy egy évben elfogyott a szőlő itthon is, Francziaországban is, azzal tönkre jutott a dongaipar, s ez megint iszonyú veszteségbe rántotta azokat a bankokat, amik erdőüzletre vállalkoztak. Nincs országos veszteség, melyet minden osztály meg ne érezzen. Ez ellen a baj ellen nincs segítség. A természet dolgára nem hozhatunk törvényt. Egyedüli segítségünk a takarékosság. Be kell látnunk, hogy szegény országban lakunk, ahol »egy« boldog év bőségéből »három« szűk év hiányára kell félretennünk. A negyedik baj végre a káros vámszövetség,helynek tételei iparunk EP- fejlődését gátolják. Ezen már egyenesen törvényhozási úton lehet és kell segíteni, s hogy a törvényhozásnak e feladatát okvetlenül meg kell oldania, vagy előnyösebb, hasznosabb vámtételekkel, vagy ha az egyezség nem sikerül, külön vámterület alakítása s határvám felállítása által, ez is világos előttünk. Ezeken_Alfajokon, segíteni , nem. leimt pártkérdés által,s ezek fölött mnoszkukut, gyarmazági iparosoknak párot, alakítani, mert nem képzelünjt, olyan bármily árnyalatképvisellőt,asseme elöl'Otté tűs itt egy dologra figyelmeztetem tisztelt B. barátomat és azokat, akiknek nevében fölszólal. Az »iparosok« czíme alatt nem lehet és nem szabad csak egy, vagy két iparososztályt értenünk, például csupán a »két ma iparost«, vagy hozzá még a »gyáriparost.« A földiparost is bele kell venni a szövetségbe. A pesti iparegyesület épen XII. czím alatti iparososztályt szorított össze: mi maradjunk csak a három főosztálynál, mint amelynek érdekei leginkább irányadók hazánk közgazdaságában. Vidéken pedig ezt sokan félreértik, s azt hiszik, hogy az iparos mozgalom csupán azon polgártársakért van megindítva, akik valamely műhelyben a fogyasztó közönség napi szükségleteinek czikkeit állítják elő, holott a nemzetgazdász a nyersanyag előállításában is kénytelen az iparost szeme előtt tartani, s hogy példát mondjak rá, az okszerű nemzetgazdász nem ajánlhat oly intézkedést, mely a csizmadián az által segít, hogy a bőrgyáros gyártmányának az árát nyomja alá, s aztán, hogy a bőrgyárost felsegítse, a nyers bőrt előállító iparost teszi nyomorulttá. Egyik iparosnak a másik után kell élni s egyiknek a másikat élni hagyni. Néhol a földmivelés maga össze van kötve kézműiparral , bányaiparral, melyet ugyanazon osztály, ugyanazon lakosság végez, felosztva a munkát a családtagok között; — vannak olyan nemei a földmivelésnek, melyek már a gyáriparral határosak : a bor-, dohány-, kendertermelés, gyümölcsészet. Ezeket az iparosszövetségből lehetetlen kirekeszteni. Míg viszont vannak egyes iparágak, amikben a szövetkezett kézműipar és gyáripar érdekeit sem lehet összeegyeztetni. Egyik lehetetlenné teszi a másikat. Például a leghirhedtebb kendergyár Magyarországon nem képes haszonnal dolgozni azért, mert a gépmunka többe kerül, mint a közmunka. A termelő, kinél a kenderkészítést nekezek végzik, olcsóbban állítja azt ki, mint a gőzgép. De már a kész lenfonálnál megint a gőzgép teszi lehetetlenné a kéziszövőszék működését, mert oly olcsón állítja ki a vásznat, hogy a kézmunkás száraz kenyeret sem kereshet mellette. A gyáriparnál minden erőszakolt kisérlet kárt tesz , azt a szükségletnek kell kifejteni s a helyzetnek igazolni. S főleg ez a tekintet az, mely minden oldalróli megfontolást tanácsol, midőn a szegedi határozattal találkozunk, mely iparunk sikeres felemelésére egyedül külön vámterület felállítását találja czélravezetőnek. Kiszámítandó, hogy a midőn iparunk egy részét fölemeli, a másikat nem sülyeszti-e alá? S ha bizonyos, hogy minden főágát iparunknak képes ez egy intézkedés emelni, akkor minek e mellett az izgatás, párttömörülés, capacitatió ? ott szólni fognak a statisztikai adatok , s aki a statisztikai adatok ellenérére, a világos számtani igazsággal szemben hazájának hátrányára szavazna, annak a képviselőnek nem capacitatió kell, hanem a tajpeji szikla. Hanem ez adatokról előbb meg akarunk győződni. Amiket tisztelt barátom e határozatnak indítványozott indokolásában felhoz, (holnap közöljük) azok mindazt bizonyítják, hogy sokat gondolkozott e tárgyról és tanulmányává is tette azt, de nem világosítanak fel eléggé, s bennem, kevésbé avatottban, több rendbeli kétséget hagytak fenn, amiket én a következő levél közlésekor, kérdések alakjában leszek bátor feltenni, s kérem az utólagos választ majd azokra. Egyébiránt, mint tisztelt barátom jól tudja is^^za.Kálmán feleniá^,^^^ ben világosan kimondta, amit mindnyájan magunkévá tettünk, hogy Magyarországnak, ha szükségessé, BJJJPuyul, ajkub»" vámterületté alakulj— iktjil' jfarjilirnia. "Ezt azért hozom fel, mert kegyelettel tisztelt hazánkfia Kossuth a nemzetgazdasági tanácskozmánynak adott ragyogó válaszában e körülményről nem látszott értesítve lenni, s egyenesen azon alapból indulva ki, hogy pártunk Magyarországot Ausztria előnyére áldozza fel, minket ismét megmosdat és megkesél, amit már tőle megszoktunk hazafias engedelmességgel eltűrni, de önöktől kissé zokon veszszük, hogy ha már nekünk ezt az alkalmat megszerezték, indokolásukból miért felejtették ki azt a tényt, hogy a szabadelvű párt mi álláspontot foglal el e kérdésben. Kossuth válasza által e tisztán nemzetgazdászati kérdés most politikai pártjelszóvá alakult át. Most a tétel egyszerűen így van felállítva: »Hazafias párt az, melynek mindenesetre külön vámterület kell: hazaáruló párt, amely Ausztriával kötendő vámszövetség lehetőségére is gondol.« Adatokról nem szól senki. Azt senki sem kérdi, váljon nem épen olyan nagy-e a nyomor Ausztriában is az iparosok és gyárosok között, mint mi nálunk ? váljon az osztrák és magyar kézműipart és termelő ipart nem egy, mindkettőt egyformán lenyomó, kisversenytárs és egyéb körülmény sujtja-e együtt ? s ha védekeznünk kell, egymás ellen védekezzünk-e elébb, vagy a közös ellenség ellen vállvetve ? Hogy ha mi a határvámot felállítva, az osztrák közműárukat tiz százalékkal megadóztatjuk s erre Ausztria a magyar búzát ugyanazon vámvonalon szintén tiz százalék kiviteli adó alá veti, nem veszitünk-e többet a réven, mint a mennyit nyünk a vámon ? A kézműipart vélve megvedi, nem öljük-e meg a termelő ipart ? Erről értekezni majd ráérünk annak idején. Most a választások ideje van s a tábori jelszó ki van adva : »külön vámterület !« De mi nem mondunk neki ellent. Benne van a programmunkban ez is : nincs kizárva belőle. A jelenlegi vámszövetség Ausztriának fel fog mondatni. Hanem, hogy azután mit tesz a kormány? ezt ha tudnám is , bizonyosan titokban tartanám mindaddig az óráig, amíg az erre vonatkozó törvényjavaslatot a miniszter a képviselői előértekezlet asztalára le nem teendi. E titoktartás okát mindenki könnyen kitalálhatja. Önök, tisztelt barátom, kimondták értekezletükön, hogy e kérdés nemzetgazdasági s társulásuk csupán nemzetgazdasági czéllal bír, kizárva minden politikát. Hanem, amint rögtön kitűnik, nemigen ragaszkodnak a határozataikhoz. A választási mozgalmakban már mint tömör párt lépnek fel, saját jelölteket tűzve ki a szabadelvű párt jelöltjeivel szemben és tudtommal más pártok ellenében sehol, s ez a legmagasabb politikai gyakorlat. Helyesen teszik, joguk van hozzá. Kandidáljanak, lépjenek föl, küldjék megbízottaikat az országgyűlésre. De akkor akarjanak politikai színt vallani. Az országgyűlés nem áll csupa nemzetgazdaságból, ott a belépőnek valami elv hívének kell lenni és szavazni százféle törvényjavaslatra, amiket a pártok nem hagynak nyílt kérdésnek , hanem határozott csatlakozást követelnek vagy ide, vagy oda, s miután iparos polgártársaimnak sem azt a szerepet nem szántuk, hogy mint a horvát képviselők, az ő országukat nem érdeklő tárgynál tartózkodjanak a maguk szavazatát beadni, sem azt, hogy valamint a nemzetiségi képviselők minden abstract törvényjavaslatból facsarintanak ki egy kis nemzetiségi olajat a tűzre , akként az iparos képviselők meg minden törvényjavaslatnak egy nemzetgazdászati megvilágítását vegyék elő , hanem várjuk tőlük azt, hogy amely tárgy tanulmányukat képezi, annak szőnyegre kerültével szakavatottan, tanulságosan, kimerítően előadott nézeteik által a képviselőház véleményének helyes irányt adni törekedjenek ; a többiben pedig a többi szorgalmas képviselők sorában vagy határozott hozzászólással fejezzék ki meggyőződésüket, vagy legalább »igen«-nel, »nem«-mel szavazzanak ; annálfogva bátor vagyok azt az óhajtásomat kifejezni, hogy az iparos képviselőjelölttől is halljuk meg végül, hogy melyik párthoz akar tartozni? A viszonttalálkozásig. Jókai Mór. Inter dambu a usdut ... ummimo m erus. A »Pesti Pelhívta jsépviselőnek a Józsefvárosban elfogadta. Mindebből egy szó sem igaz. A Józsefvárosban a képviselöjelölés dolgában konferemszia.sem volt, nem hogy közgyűlés, lett volna, s .. nem. hü,gy.^t.£iger,.alclajútdott jelöltséget elfogadta volna. Persze, aki a szeme előtt történt dolgokat'is úgy'tudja, attól nem lehet követelni, hogy távolabbra jobban lásson. Szegény Békessy Lászlóra, ki Debreczenben azon kevesek közé tartozott, kik a Deákpárt A „HON“ TÁRCZÁJA. Az iskolai takarékpénztárakról. (Kenessey Kálmán felolvasása a nemzetgazdasági egye-sületben.) I. A jelenkor culturállamai két hatalmas emeltyű segélyével törnek előre. Ez emeltyűk egyike az ernyedetlen munkaerő, a másik, ennek édes testvére, a takarékosság, s az ebből önként folyó tőkegyűjtési hajlam. Nézzük bármelyikét a világkoncertben kisebbnagyobb szerepet játszó országoknak : úgy fogjuk találni, hogy azokban az anyagi s ezzel karöltve járó erkölcsi magaslat elérése körül a ma megjelent két tényező vonul át félreismerhetlen aranyfonálként a népéleten, feltaláljuk azt a gazdagok palotáiban és úgy, mint az egyszerű munkáslakókban; nincs ez államokban senki oly gazdag és hatalmas, hogy a munka alól felmentve érezhesse magát, nincs senki, ki a takarékosság nagy elvének ne hódolna, s a luxus, mely a társadalom magasb rétegeiben uralkodik, csakis a munka által szerzett fölösleg természetes működése és nyilvánulása s épp azért nem csak hogy nemzeti bűn és gyengeségnek nem bélyegezhető, de sőt áldásos emeltyűje az iparnak és kereskedelemnek, mely a gazdagok fölöslegét a társadalom alsóbb rétegeibe gyümölcsözőleg szivárogtatja szét. A gazdagok e most érintett fölöslege nem oly fölösleg, mely az élet napi szükségleteinek megszerzésén túl fennmarad, hanem olyan, mely mellett a tőkegyűjtés igényei sem maradnak betöltetlenül. Azt tapasztaljuk ugyanis,hogy amint hazánk határait átlépjük — már a Lajtán túl is, — miszerint a nyűgöt és éjszak felé élő népek mintegy törvényül tűzték ki maguknak, hogy a családok jövedelmeiket egészen fel ne éljék, egy része bevételeiknek okvetlenül félretétezik, részint a jövő évek esetleges rendkívüli kiadásainak biztosítása, részint a jövőreli gondoskodás — a tőkegyűjtés czéljából. A kisebb vagyonú egyén és családra az élet rendes elmaradhatatlan szükségletei aránytalanabbul nehezedvén, a család megtanul nélkülözni számos oly kényelmi s élvezeti czikket, mely a gazdagnál napirenden van, de e nélkülözés megtermi gyümölcsét a havi megtakarításokban, melyek a takarékpénztárakba folynak be,— hogy ekkor a milliók félretett fillérei milliárdokra emeljék a nemzeti közvagyont és segítsék dúsgazdaggá s hatalmassá tenni az államot, melynek polgárai. Amely államokban a takarékosság, hogy úgy mondjam, a nemzet vérébe ment át, ott a társadalom összes rétegei külsőleg véve szokásaik, élvezeteik, háztartásuk, szóval egész életmódjukban egyszerűbbek, szigorúan számítók, erkölcsi tekintetben igénytelenebbek és mi fő: kötelességérzők, mely kötelességérzet kiterjed úgy a család, mint az állam iránti kötelességek lelkiismeretes teljesítésére. Valóban irigylendő sorsa azon előrehaladt államoknak, melyeknek ilyen polgárai vannak, kik a munka és takarékosságban keresik legfőbb dicsőségüket s kiknek legfőbb jellemvonásuk a kötelességérzet, kik hazájuk irányában nem csak ékes szavakkal,de tettleg is készek és képesek jó és rosz időkben egyaránt teljesíteni kötelességeiket — álljon e kötelesség megkettőztetett szorgalomból, pénzből vagy ha kell vérből, mindegy, nincs ember, kinek hátrálni csak eszébe is ötlenék, vagy ha ily hátrálásra itt-ott hajlam mutatkoznék — is, nincs eset, hogy ezt a törvény uralma lehetővé tenné. A polgári kötelességérzet viszont a zajtalanul működő hangyaszerű munkakedv és józan takarékosság csodálatraméltó eredményeit láttuk a közelmúltban lezajlott óriási háborúban világítani. Láttuk a veszélyezett haza felhívására fegyverre sorakozni a családfőket, hazatérni távol országokból és az első parancsszóra egy részt, láttuk másfelől a csavesztett félre reá rovott, a történelemben hallatlan és elviselhetlennek hitt háborúköltséget hihetetlenül rövid idő lefolyása alatt előteremtetni, hogy a világ elbámuljon azon szédítő eredmények nagysága felett, melyet egy munka és takarékosságban megedzett életrevaló nép felmutatni képes. De tekintsünk el bár e világra szóló példáktól, hacsak szemeinket önként nem kívánjuk a hangosan beszélő tények előtt behunyni, látnunk kell, hogy a műveit világ népei a lankadást nem ismerő szorgalom és a takarékosság nehéz,de dicsteltes útján emelték hazájukat a kulturállamok sorába kivétel nélkül s mig ezt be nem látjuk mi is, sem a tudománynak emelt fényes paloták, sem a vasutak száz mérföldei, sem a csillámló modern institutiók nem fognak bennünket kiemelni alárendelt helyzetünkből; a kiemelkedés csak két lépcsőn lehetséges, melyek egyike a munka, másika a takarékosság. Az e lépcsőkön magát felküzdött nép, az átalános vagyonosság polcára jutva, könnyen és készséggel viseli az államháztartás terheit, gond nélkül látja el a családi élet igényeit, gyermekeit gondosan nevelteti, pártolja a hazai irodalmat nem annyira hazafias áldozatkészségből, mint inkább azért, mert az olvasás nála életszükséggé vált, érdekkel viseltetik a polgárosulás minden nemesebb mozzanatai irányában, azokat szóval, tettel elősegíti. Csakis így történhetik, hogy az államkormány a legtöbb esetben felmentve érezheti magát oly intézetek állítása és segélyezésétől, melyek a polgárosulás és jólét alsóbb fokán álló országokban csakis államsegély útján jöhetnek létre. Fentebb érintett országokban a társulás szelleme hatalmas gyökeret vert a társadalomban, s a jólétben élő polgárok szabad férfiakhoz méltatlan dolognak tartanák az államra appellálni akkor, mikor önmaguk erejével is teremthetnek, Így jönnek létre évről évre, mondhatnám hónapról hónapra, az új kórházak, szegény- és vakápoldák s a magániskolák számos nemei. Hol azonban a munka teremtő ereje s a takarékosság szelleme még csak szórványosan létez és él, hol a jövőreli gondoskodás, vagyis a tőkegyűjtés iránti hajlam csak kivételesen mutatkozik, hol az emberek megszoktak »napról-napra« élni, a jövedelem a keresménynyel gondatlanul bánni, hol jó gazdának tekintetik már az is, ki jövedelmével kijó, ha annál többet nem költ; az, hogy a jövő tekintetéből évről évre félre nem tesz, nem takarít, az senkinek fel sem tűnik; hol a munkás heti keresményét vasárnaponként lelkiismeretbeli furdalás nélkül korcsmázza el — éhezzék bár a család otthon, hol a gazda és iparos kevés kivétellel a legkedvezőbb évek bevételeihez szabja háztartása budgetjét, s ha az év kevésbé kedvező, már adósságra szorul, mert tartalékról gondoskodni szükségesnek nem látta, hol a különben tiszteletre méltó vendégszeretet oda fajul, hogy egyesek háza valóságos vendéglővé válik, hol a nép három napig tartó lakadalmakat tart — mi egy év jövedelmébe kerül sokszor, hol a névnapok, keresztelők, sőt a torok is megannyi alkalmak a pazar vendégségek tartására — nem is említvén a politikai de moralizáló dáridók, örökös banquettek és tivornyák anyagi viszonyaink közt egyátalán nem jogosult betegségét , hol a munkásosztály nagy része csak akkor dolgozik, ha erre a kenyérhiány kényszeríti, s ha e tekintetben nem egy egész, vagy csak fél év tekintetéből, de csak egy rövid hétre nézve nyugodt lehet vagy épen nem fog munkához, vagy túlkövetelő, ott a társadalom beteg — nagyon beteg, az orvosi segély életkérdés s az orvoslás módjai felett töprengeni lehet és kell, hogy legyen egyik legfőbb feladata azoknak, kik előtt a nemzet sorsa, jövője, fejlődése nem közönyös, kik e tekintetben közrehatni a társadalomban elfoglalt állásuk és hajlamuknál fogva hivatvák, sőt kötelezvék. Hogy az előadottakban hazánkra vonatkoztam, úgy hiszem feles megjegyeznem, ki állapotainkat közelebbről ismeri, ki társadalmunk bajai felett gondolkozott, az előtt nem lehet ismeretlen ama kórállapot, melyet röviden vázoltam, s az és azok egyet fognak érteni velem abban, hogy ama betegségén társadalmunknak segíteni kell minden lehető erővel és idővesztegetés nélkül, — mert a baj acuttá vált s hoszszas gondolkozásra idő nincs. Meg kell fontolnunk azt, hogy mindaddig, míg a jövőbeli gondoskodás fenntartó szelleme közöttünk életképes gyökeret nem ver, míg ennek folytán a takarékosság erénye átalánossá nem válik, nincs lehetősége annak, hogy a czivilizált államok sorába felküzdhessük magunkat — sem a modern institutiók, sem a szabadelvű theóriák, sem a jó közigazgatás, sem a törvénykezés javulása nem fog bennünket a szégyenletes pangástól, sőt hátramaradástól megmenteni s a deficit átalánosssá válik úgy a kormányzat, mint a családok körében. Hogy a számítás nélküli, sőt könnyelműen fényt űző, erején túl terjeszkedő rendszertelen családi körben felnőtt gyermekből higgadt, számító, takarékos s a jövőről gondoskodni tudó, kötelességeit ismerő, azok betöltésére törekvő lelkiismeretes polgár legyen valaha, ez csakis ezer eset közül egyszer történhetik. S ha áll az, hogy a nemzettestet az egyes polgárok összesége képezi, képzelhető-e, hogy morális betegségben siülő egyesek milliói és nemzettestté tömörülhessenek, képzelhető-e, hogy számítani nem tudó tömegek gyermekeiből a körülmények színvonalán megállni bíró államférfiak, megbízható tisztviselők váljanak, szabály szerint. Tisztelet a kivételeknek (szomorú volna, ha kivételekkel nem bírnánk) , de az csakugyan kétségtelen, hogy ki saját magánügyeit se képes rendben tartani, az ugyan nem lehet hivatva egy ország ügyeinek rendezésére befolyni, s nem látunk-e naponként nagy számmal tódulni a politikai térre oly hívatlanokat, kik a tönkrejutás szégyene elől a közpályára menekülnek, s kik a hazától követelnek kenyeret és állást, vagy politikai befolyások útján törekednek ismét vagyonhoz jutni, felhasználván a kínálkozó esélyeket, ahelyett, hogy rendszeres munkásság, józan takarékosság útján tartották volna fenn, sőt javították volna polgári állásukat s szerény, de rendezett vagyoni állásponton érezhették volna magukat oly függetleneknek, mint akár egy fejedelem ! ? Igenis, tisztelt halgatóság, valódilag független csakis rendezett anyagi viszonyok közt élő oly férfiú lehet, ki senki kegyére, segélyére nem szorul, de sőt ellenkezőleg minden viszonyok közt megáll a maga lábán s mindennemű kötelességeinek, saját úgy mint családja mérsékelt igényeinek eleget tenni képes, kinek, szóval, ügyei teljesen rendezettek, ki nem csak a jelen szükségeiről gondoskodott józan számítással, de ki a jövő eshetőségek, a bekövetkezhető rész évek viszályai ellen is védve van megtakarított fillérei által; s az ilyen polgárt nem egyéni előnyök várva várt, hanem csakis a tiszta ügyszeretet vezeti, s a politikai élet mezején sem túlzásaival zavart előidézni s a zavarosban halászni nem lehet feladata, sem anyagi kilátások nem csábítják, mert megél a maga emberségéből, szerényen bár, de tisztességesen s mindenek felett függetlenül. Ily polgárokra van szüksége sokat hányatott hazánknak, fent és alant, munkás, takarékos, józan, számító s anyagi és erkölcsi függetlenségére büszke — férfiakra, csakis ily polgárok fogják hazánkat azon magaslatra segíteni, melyre emelni óhajtjuk. Nincs állam és nem létezett soha olyan, melynek polgárai, ha a vázoltam függetlenség- és jóléttel nem bírtak, állandóan szabad és nagggyá lehetett volna, birt legyen bár a világ legfellengzőbb szabadelvűséggel összetákolt alkotmánynyal s viszont vagyonos nép hosszas ideig rabságra, szolgaságra kárhoztatva nem volt és nem lesz soha. Ugyanez áll a műveltségre nézve is. A szorgalom és takarékosság utján meglépesedett népnél a műveltség önként kifejlik, mig ellenkezőleg bármely kényszer-iskolázás s az állam bármely mérvű áldozatai sem képesek a fentebbi erényekben szegény népet kiemelni alacsony helyzetéből. E tekintetben is láthatunk élő példákat magunk körül, csak figyelmesen kell körültekintenünk — akár Európában is.