Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 32. (1981)

1981 / 2. szám - Kocsis István: A megkoszorúzott (Jászai Mari - monodráma, 2. rész)

hamar. .. hónapok alatt, akkor én gyermekeket szültem volna neked, s akkor én most nem érezném magam oly rettenetesen egyedül... Ellenségeim nyilai úgy pattantak volna le az anyaság páncéljáról!... Ki törődne akkor oly kicsinységek­kel, mint az a „törvényszékesdi”? Időm se lenne rá. Oly igazán jó anya lettem volna... Gyermekeinkből világmegváltó hősöket neveltem volna! Végtelen türe­lemmel ráébresztettem volna őket arra, hogy csak a Széchenyi Istvánok és a Petőfi Sándorok élete igazán élet, hogy csak értelmesen, nagyot akarva érdemes élni. . . Fejet sose hajtó, nagyra törő, büszke, délceg ifjak lennének már! . .. Amilyen gyar­ló nevelő volt az apám, oly lehetetlent nem ismerő, gondos, áldozatkész szülő lett volna énbelőlem. (Elkomorodik.) Minden bizonnyal elhanyagoltam volna szegény­kéket. Mikor lett volna nekem időm velük foglalkozni? Az én legfőbb gondom akkor is az lett volna, hogy győztesként kerüljek ki az igaz színházért folyó há­borúból ... Eggyel több okom volna lelkiismeret-furdalásra, ha gyermekeim len­nének ... Az az igazság - rettenetes igazság -, hogy csak a színházért vagyok ké­pes önfeláldozásra! És miképpen önfeláldozásra, mások feláldozására is. A há­zasságomat is érte áldoztam fel, nézd el ezt nekem, Kassai Vidor, egyetlen tör­vényes élettársam és első igaz szerelmem. Én voltam képtelen a házaséletre és nem te! Oly nehéz ezt beismerni, de mindig benned kerestem a hibát. (Rövid szü­net.) Talán igazságos lenne, ha elmennék hozzád, hogy megkövesselek ... Nem megyek, persze. Nem is sikerülne a megkövetésed. A dölyfös, indulatos, rátarti Jászai nem engedné szóhoz jutni a vezeklőt. Leül, hosszú szünet után csendesen. Vezeklésképpen én Cenkre, Széchenyi István sírjához zarándokolok, ha tehe­tem. Az egyetlen, akinek emléke előtt megalázkodik az én megalázhatatlan lel­kem. Mert ő az, akit oly nagynak tartok, legnagyobbnak a legnagyobbak közül. . . aki Isten az én szememben, tehát leborulok az emléke előtt. . . mert ő az, aki nem­csak hogy nem élt vissza azzal, hogy Nagyúrnak született, de fentről, a hatalom földi székhelye közeléből leszállt elnyomott népe közé . .. s nem dölyfösen járt ott lent, hanem megváltós töviskoszorúval a fején. Mindenki máshoz való viszonyulá­som oly ellentmondásos. Itt van például az én baráti viszonyulásom Görgeyhez. Néha hajlamos vagyok arra, hogy azoknak adjak igazat, akik megítélnek, mert jó­barátságot tartok fenn az „áruló” Görgeyvel. (Indulatosan.) Először is: honnan merítik a bátorságot gyáva nyulacskák azt megítélni, áruló volt-e ez az oroszlán, vagy nem? Igenis vállalom ezt a barátságot, vállalom, ha arcul köpnek miatta, ak­kor is, mert akár elkerülhetetlen volt letenni a fegyvert azon a rettenetes napon, akár nem, Görgey tábornok ma hivatástudatból vállalja az áruló szerepét: hadd higgye a nép egyszerű fia, hogy legyőzhetetlenek voltak nagyapáik, hogy szép sza­badságharcunk sosem veretik le, ha nem jelentkezik egy gaz áruló. (Csendesebben.) Arra pedig büszke vagyok, hogy én voltam az első, aki Görgeyt nyilvánosság előtt is tisztelni merte. (Szünet.) S ha csak nagy komédiás Görgey, nem több, hát tisz­telem benne legnagyobb élő pályatársamat. Mert aki úgy színészkedik, hogy a já­tékról Jászai Marival elhiteti, hogy az való igaz, az művészként akkora nagy, hogy megérdemli a megbocsátást... De azért ha rajtakapom, hogy csak szerepet ját­szik, nem látogatom meg többet. Ha viszont valóban találtatik benne, engedtes­sék meg nekem, hogy Görgeyben is tiszteljem a nagyságot: engedtessék meg nekem, hogy megbocsássam vétkét, árulását az aggastyán Görgeynek, ha egyszer hitem szerint nem volt vétke, nem volt árulása. S ha azt mondjátok, ellenem intrikáló pályatársaim, hogy érvelésem nem meggyőző, akkor azt felelem nektek: merem

Next