Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 32. (1981)
1981 / 2. szám - Kocsis István: A megkoszorúzott (Jászai Mari - monodráma, 2. rész)
hamar. .. hónapok alatt, akkor én gyermekeket szültem volna neked, s akkor én most nem érezném magam oly rettenetesen egyedül... Ellenségeim nyilai úgy pattantak volna le az anyaság páncéljáról!... Ki törődne akkor oly kicsinységekkel, mint az a „törvényszékesdi”? Időm se lenne rá. Oly igazán jó anya lettem volna... Gyermekeinkből világmegváltó hősöket neveltem volna! Végtelen türelemmel ráébresztettem volna őket arra, hogy csak a Széchenyi Istvánok és a Petőfi Sándorok élete igazán élet, hogy csak értelmesen, nagyot akarva érdemes élni. . . Fejet sose hajtó, nagyra törő, büszke, délceg ifjak lennének már! . .. Amilyen gyarló nevelő volt az apám, oly lehetetlent nem ismerő, gondos, áldozatkész szülő lett volna énbelőlem. (Elkomorodik.) Minden bizonnyal elhanyagoltam volna szegénykéket. Mikor lett volna nekem időm velük foglalkozni? Az én legfőbb gondom akkor is az lett volna, hogy győztesként kerüljek ki az igaz színházért folyó háborúból ... Eggyel több okom volna lelkiismeret-furdalásra, ha gyermekeim lennének ... Az az igazság - rettenetes igazság -, hogy csak a színházért vagyok képes önfeláldozásra! És miképpen önfeláldozásra, mások feláldozására is. A házasságomat is érte áldoztam fel, nézd el ezt nekem, Kassai Vidor, egyetlen törvényes élettársam és első igaz szerelmem. Én voltam képtelen a házaséletre és nem te! Oly nehéz ezt beismerni, de mindig benned kerestem a hibát. (Rövid szünet.) Talán igazságos lenne, ha elmennék hozzád, hogy megkövesselek ... Nem megyek, persze. Nem is sikerülne a megkövetésed. A dölyfös, indulatos, rátarti Jászai nem engedné szóhoz jutni a vezeklőt. Leül, hosszú szünet után csendesen. Vezeklésképpen én Cenkre, Széchenyi István sírjához zarándokolok, ha tehetem. Az egyetlen, akinek emléke előtt megalázkodik az én megalázhatatlan lelkem. Mert ő az, akit oly nagynak tartok, legnagyobbnak a legnagyobbak közül. . . aki Isten az én szememben, tehát leborulok az emléke előtt. . . mert ő az, aki nemcsak hogy nem élt vissza azzal, hogy Nagyúrnak született, de fentről, a hatalom földi székhelye közeléből leszállt elnyomott népe közé . .. s nem dölyfösen járt ott lent, hanem megváltós töviskoszorúval a fején. Mindenki máshoz való viszonyulásom oly ellentmondásos. Itt van például az én baráti viszonyulásom Görgeyhez. Néha hajlamos vagyok arra, hogy azoknak adjak igazat, akik megítélnek, mert jóbarátságot tartok fenn az „áruló” Görgeyvel. (Indulatosan.) Először is: honnan merítik a bátorságot gyáva nyulacskák azt megítélni, áruló volt-e ez az oroszlán, vagy nem? Igenis vállalom ezt a barátságot, vállalom, ha arcul köpnek miatta, akkor is, mert akár elkerülhetetlen volt letenni a fegyvert azon a rettenetes napon, akár nem, Görgey tábornok ma hivatástudatból vállalja az áruló szerepét: hadd higgye a nép egyszerű fia, hogy legyőzhetetlenek voltak nagyapáik, hogy szép szabadságharcunk sosem veretik le, ha nem jelentkezik egy gaz áruló. (Csendesebben.) Arra pedig büszke vagyok, hogy én voltam az első, aki Görgeyt nyilvánosság előtt is tisztelni merte. (Szünet.) S ha csak nagy komédiás Görgey, nem több, hát tisztelem benne legnagyobb élő pályatársamat. Mert aki úgy színészkedik, hogy a játékról Jászai Marival elhiteti, hogy az való igaz, az művészként akkora nagy, hogy megérdemli a megbocsátást... De azért ha rajtakapom, hogy csak szerepet játszik, nem látogatom meg többet. Ha viszont valóban találtatik benne, engedtessék meg nekem, hogy Görgeyben is tiszteljem a nagyságot: engedtessék meg nekem, hogy megbocsássam vétkét, árulását az aggastyán Görgeynek, ha egyszer hitem szerint nem volt vétke, nem volt árulása. S ha azt mondjátok, ellenem intrikáló pályatársaim, hogy érvelésem nem meggyőző, akkor azt felelem nektek: merem