Az Est, 1915. augusztus (6. évfolyam, 214-244. szám)
1915-08-01 / 214. szám
4. oldal. koronát vett fel a VIII. kerületi elöljáróságon. Kubitsch Erzsébet közös háztartásban élt egy hadbavonult katonával. Feleségének adta ki magát s 253 koronát szerzett ilyen módon. Kubitsch Erzsébetet maga a hadbavonult katona jelentette fel. Újházi Etel 328 koronát vett fel jogtalanul. Schack Anna ellopta egy asszony hadisegély-könyvecskéjét, s azután annak nevén jelentve be magát, 70 koronát vett fel. Szentkirályi Béla rendőrkapitány az itt felsorolt tíz asszonyt kihallgatás után letartóztatta. A rokkantak és vadházasok eseteiben velünk együtt bizonyára mindenki szánalmat érez a letartóztatott iránt. A rendőrségnek azonban, amely a törvény rideg paragrafusait tartja szem előtt, természetesen le kellett tartóztatni a vétkeseket. Pedig sajnálni kell azokat a szerencsétleneket, akiket voltaképpen megilletne az a hadisegély és csak formális okok gátolják meg a hadisegély zavartalan élvezetében. Ilyen esetek főleg az úgynevezett hadházasságok és a rokkantak esetei. Ki meri mondani, hogy az a szerencsétlen nő, aki talán három, talán tíz esztendő óta becsületesen asszonya annak a hadbavonult katonának, nem érdemli meg a segélyt ? Vagy a rokkant, akiről a sok rokkant-alap és egyesület nem gondoskodik. Azonban vannak egészen felháborító visszaélések is, amelyeket még tömegesebben követnek el. A hiba az, hogy a kerületi elöljáróságoknál nincs meg a szükséges ellenőrzés. A szegény, szerencsétlen asszonyokat bűnre és fogházba kergeti az a párszáz korona, amit az ellenőrzés hiánya következtében könnyű szerrel megkaphatnak. A kerületi elöljáróságoknál jól tudják, hogy milyen tömeges visszaélések vannak, sőt ismerik a speciális eseteket is. Gellért Ignác, a VI. kerületi elöljáróság tisztviselője, a Hadsegélyző Hivatalhoz benyújtott emlékiratában részletesen felsorolja pontozatokban a visszaéléseket. A leggyakoribb formák közül a következőket említi fel: A segélyezett hozzátartozója hadbavonulásakor legénységi állománybeli volt s ez alapon családja joggal tartott igényt a segélyre. A hadbavonult közben tisztté lépett elő, ezt a körülményt azonban elmulasztják bejelenteni s a segélyt jogtalanul tovább élvezik. Van olyan segélyezett, a ki a háború időtartama alatt törvényesen elvált férjétől, a segélyt azonban ma is hozza. A segélyezett feleség vidékre költözött, szüleihez, ahol ellátják, de azért a segélyt Budapesten megbízottja által tovább felveszi, ak igen nagy azoknak a száma, akik, mint 19—20 éves fiuk, keresetképtelenek voltak a háború elején bejelentve, noha ma már bevonultak, továbbra is megmaradtak a segélyezettek névsorán. Akad olyan is, akinek segélyezési kérelmét rendezett anyagi viszonyai miatt valamelyik kerületben megtagadják. Nem egyszer megtörtént, hogy ilyen esetben az illető más kerületbe költözött át, ahol, miután anyagi helyzetét nem ismerték, felvettek a segélyezettek közé. Van olyan feleség, aki Budapesten lakik és azt jelenti be, hogy a férje és saját szüleit ő tartja el. Nemizsgálják meg az ügyet, mire a Éfileség Budapesten, a vidéken lakó szülők pedig vidéken veszik fel a segélyt. A segélyezettnek nyílt üzlete van, de nem abban a házban, ahol lakik. Ez a körülmény elkerüli az elöljáróság figyelmét, s kiutalja az illetőnek a segélyt. Vannak esetek, hogy a bevonult már évek óta nem él együtt törvényes nejével, s úgy ez, valamint a vele vadházasságban lévő asszony két különböző kerületben, ugyanazon kenyérkereső után kap segélyt. A hadisegélyezés kalózai közé kell sorozni még azokat az uzsorásokat is, akik egy összegben magukhoz váltják a hadisegélyeket és a segélyezett helyett ők veszik fel azokat. Elöljárósági tisztviselők véleménye szerint körülbelül 60.000 ember élvez Budapesten hadisegélyt. Ezek között ezrével vannak olyanok, akiknek nem jár segély, de mégis megkapják. Hogy ennyi visszaélés történhetik, annak elsősorban az az oka, hogy az elöljáróságok kiutalják a segélyeket olyanoknak is, akik nem mutatják fel a behívási parancsot és a házasságlevelet. A kerületi elöljáróságok tisztviselői kara, miután a háború folyamán az adminisztrációs teendők amúgy is rendkívül megszaporodtak, nem rendelkezik annyi munkaidővel, hogy a hadisegélyezés ellenőrzését elvégezhesse. Vagy a rendőrséget, vagy a pénzügyőrséget kellene megbízni azzal, hogy minden egyes esetet megvizsgáljon, vagy pedig külön tisztviselői kart kellene szervezni arrja, hogy házrólházra járva, minden egyes esetben alapos vizsgálat alá vegyék, hogy az illető jogosult-e a hadisegélyezésre vagy sem. . . A visszaélésekkel több milliós kárt okoznak a kincstárnak, amely tudva azt, hogy a visszaélések ilyen özönével áll szemben, bizonyára reorganizálni fogja a hadisegélyezés intézményét. T. V. taaamsmfmmmmmmmmmmm Mi intézik a lüzet jj5vőb@n fiaifsikreggel ? ■A közönség köréből állandó ostromnak vannak kitéve a szakértők. Mindenki a dúló csaták kimenetelét, a várak ostromának eredményét, sőt a háború biztos végét szeretné megjósoltatni. Ilyen kérdezősködéseknek volt az eredménye múltkori »Győzhetnek-e az olaszok ?« című cikkem. Most az orosz-lengyelországi események állnak a kíváncsiság előterében. A legtöbb érdeklődőnek az oroszok feje fáj. A legtöbben azt kérdik, hogy • s.i.i.•• •!■ TiCi- •' • - si S.L . vágjon: wtiS fteSseönek a legközelebibí gövőben az oroszok. Hogy meddig állhatnak ellen jelenlegi helyzetükben, s hogy hová mennek majd, s hol fordulnak újból szembe csapatainkkal ? Foglalkozzunk tehát ezekkel a kérdésekkel. Mikor dél felől előnyomuló hadseregeink egészen a Krasznik—Grubieszov közti vonalig visszanyomták az oroszokat, Hindenburg csapatai pedig északon nagyhirtelen megindultak és a Narev folyón túlra verték vissza az ellenséget, az orosz közvéleményt érthető nyugtalanság szállta meg. Ellenfelünk hadvezetősége, hogy ezt a megrökönyödést ellensúlyozza, részint hivatalos kommünikékben, részint az orosz hivatalos katonai szaklapban, a Russkij Invalid-ban fordult a közönséghez és azzal igyekezett azt megnyugtatni, hogy: a) az oroszok visszavonulása tervszerű volt s hogy b) az orosz hadsereg arra a területre vonult vissza, amelyiket évtizedek hosszú során át előkészített magának, ahol tehát a döntő összecsapást a sikerre való kilátással veheti fel. Azt hiszem, hogy az orosz hadvezetőség első állításával nem szükséges vitatkozni. Azok után az elkeseredett és veszteségteljes harcok után, amelyeket az orosz főerő a Dunajectől egészen jelenlegi állásáig való két és fél hónapos visszavonulása alatt Galícián keresztül húsz kilométerről húsz kilométerre küzdött végig , nem lehet azt mondani, hogy az orosz hadvezetőség nem kapaszkodott volna görcsösen a galíciai területek birtokához. Igenis, az orosz hadvezetőség szilárdul el volt tökélye arra, hogy a gorlicei kudarc után a San-vonalat tartani fogja, szilárdul el volt tökélve arra, hogy midőn ez nem sikerül, a grodeki és a Dnyeszter-menti hadállásban fogja végleg megállítani az ellenség további előnyomulását. Igenis,az orosz hadvezetőség reménységeket fűzött ezekhez a harcokhoz. Azt hitte, hogy valahol csak sikerül majd megállítani diadalról-diadalra siető hadainkat. Visszavonulása minden volt, csak nem tervszerű. Sokkal inkább lehet beszélni az orosz hadsereg második kijelentéséről. Most, mikor ez a kijelentés kell, csakugyan joggal mondhatja az cross hadvezetőség, hogy hadserege arra a régen előkészített területre vonul vissz 52, ahol méltán remélhet hosszabb nyugodalmat, ahol rendbe szedheti megtépázott sorait, kipótolhatja a hézagokat és talán a csapatok elcsüggedt szellemét is felfrissítheti. Joggal mondhatta az orosz hadvezetőség azt is, hogy azon a területen a viszonyok határozottan az orosz hadsereg mellé szegődnek, hogy a várak mindennél erősebb, megingathatatlan támaszpontjai lesznek az orosz hadállásnak, és hogy a terület sűrű vasúthálózata a legnagyobb mértékben biztosítja az orosz hadsereg mozgékonyságát. Abban az időben csakugyan úgy állt a dolog, hogy a szóbanforgó területei az ellenség felé néző három oldala közül két oldalon erős várak, — egyfelől a Narev—Bobr várvonala, másfelől Varsó, Novogeorgievszk és Ivangorod védte. Csak az egyetlen dél felé néző oldal — az Ivangorod és Luck várak közti 250 kilométer széles terület — volt nyitott. Az orosz haderő ilyen körülmények között egészen elhanyagolhatta csataarcvonalának vára l védte tetemes nagy részét és következésképpen nagy túlerővel léphetett fel a nyitott déli oldalon. A helyzet csakugyan ilyenvolt és az orosz hadvezetőség meg is próbálta annak előnyeit kihasználni. A védett területre érve, a sűrü vasúthálózat kihasználásával nagy csapattömegeket gyűjtött össze a déli nyitott kapu előtt és nagy túlerővel rontott az azt döngető József Ferdinand fehérség és Marwitz féle Hadseregekre. Az oroszokra nézve legkedvezőbb pillanatban történt ez az ellenoffenzíva. A szövetséges hadseregeknél a két és fél hónapos szakadatlan előnyomulás fáradtsága ebben az idő-* pontban érvényesülhetett legjobban Lihegve száguldtak előre az üldöző hadak s rohanásuk közben messze maguk mögött hagyták a gazdag élelmezési raktárakat, a melyekből testi erejüket teljességében lehetett volna megtartani, messze maguk mögött hagyták a vasutakat is. Az orosz hadsereg ezzel szemben vasutjaira, élelmezési raktáraira és pótlásra rendelt csapatjaira vonult vissza. Minél tovább futott, annál több volt az eleség, annál tömöttebbek voltak százszor megtizedelt sorai és annál könnyebben lehetett azokat a vasutak kihasználásával meglepően ide-oda dobálni. Mi sem lehetett természetesebb, mint az a gondolat, hogy e mindenekfelett kedvező pillanatban szembe forduljanak az ellenséggel. Kritikus időpont volt ez vitéz csapatainkra nézve és hogy mégis szerencsésen túlélték, mindennél jobban tanúságot tettek kiválóságukról. Az oroszok nagyszabású ellentámadása mint ércfalon omlott össze a német, magyar és osztrák katonák vitéz ellenállásán. Ezzel egyúttal röpke pillanat gyanánt szállt tova a legkedvezőbb alkalom az oroszok ellentámadására nézve és a milliárdok feláldozásával berendezett orosz hadműveleti alapterület is kezdte jelentőségét veszíteni. Mert nyil. Vasárnap, augusztus 1.